Elöljáróban szögezzük le, hogy semmi bajunk nincs a zöldgondolkodással és a zöldcselekvéssel. Ellenkezőleg: kifejezetten pozitívnak tartjuk. Olyannyira, hogy mi, vidékhez, gazdálkodáshoz és a természethez ezer szállal kötődő konzervatívok (akik közül sokan ténylegesen is vidéken élünk és gazdálkodunk) valóban zöldek vagyunk. Jószágainkat természetes körülmények között tartjuk, az udvarunkban kapirgáló tyúkok tojásait fogyasztjuk, az ételmaradékot nem dobjuk ki, hanem a kutyáinknak adjuk, erdőt telepítünk és újítunk fel, a házunkhoz vezető dűlőút mentén fasort ültetünk. Felföldi Zoltán írása
Mikroszinten vízvisszatartással próbálkozunk, házainkon napelem van, fával fűtünk, a levágott füvet komposztáljuk, gyerekeinket pedig nem autóval fuvarozzuk, hanem kerékpárral küldjük iskolába.
Ténylegesen zöldéletet élünk. Ugyanakkor nem támogatjuk azt a „zöld” politikát, amelynek kormányzati ámokfutását Németországban látjuk, amelyet itthon az LMP és a Párbeszéd képvisel, és amely „zöld” vonatra egyre több baloldali politikus próbál rácsatlakozni Ungár Pétertől Tordai Bencén át Karácsony Gergelyig. Nem támogatjuk, mert az a politika hazug. És valójában nem zöld.
Persze arról, hogy ez így alakult, mi, konzervatívok is tehetünk. Hiszen évtizedeken keresztül átengedtük a zöldtematikát a baloldalnak, és miközben politikailag szemben álltunk a magukat zöldként eladni akaró baloldali pártokkal, nem mutattunk rá arra, hogy nekik valójában semmi közük nincsen a zöldgondolathoz, hiszen az ő politikájuk nem a megőrzés, hanem a radikális megváltoztatás, a felforgatás politikája. Ahogyan a társadalmat radikálisan meg kívánják változtatni a genderideológiával vagy a bevándorlás támogatásával, ugyanúgy nyúlna bele környezeti politikájuk is egyrészt a természetbe, másrészt az emberek mindennapi életébe – radikálisan és a normalitásnak ellentmondóan. A valódi, konzervatív zöldpolitika a teremtett világ iránti tiszteleten, nem pedig hirtelen jött ötleteken, íróasztal mellett kitalált, életidegen elgondolásokon, ideológiákon alapul.
A zöldpolitika hazugságára a legjobban az a közelmúltbeli eset mutatott rá, amikor klímaaktivisták egy luxusautó-kiállításon a padlóhoz ragasztották magukat, és éhségsztrájkba kezdtek, majd felháborodtak, amikor a rendezvény szervezői a nap végén lekapcsolták a világítást és a fűtést, és nem biztosították számukra az ételrendelés lehetőségét.
Az ételrendelés lehetőségének hiányán felháborodó éhségsztrájkoló klímaaktivistáknál semmi nem beszédesebb. A zöldpolitika egyik központi eleme a fa, és legnagyobb hazugságai is a fákkal kapcsolatosak. Az alábbiakban ezek közül mutatok be néhányat.
Először, a zöldpolitika kedvenc témája a fakivágások elleni tiltakozás. Mintha a fák olyan, örökké élő teremtmények lennének, amelyek életének soha nem szakadna vége, ha a gonosz emberek nem vágnák ki őket. És mintha a ki nem vágott fák örök időre szén-dioxid-elnyelőkké válnának, fékezve ezzel a klímaváltozást. A valóság ezzel szemben az, hogy a fák csak időleges szénmegkötőként működnek, ha nem vágják ki őket, akkor is elpusztulnak, és a szerves anyag bomlásának eredményeként a szén visszakerül a légkörbe.
A kivágott fák tartós szénelnyelőként (például bútor) való felhasználása is végső soron szenet juttat vissza a légkörbe, hiszen a bútorok sem tartanak örökké, és az öreg bútorok gyakran a lomtalanításban vagy a tűzön végzik.
Nem beszélve az egyéb faipari termékekről, a raklapoktól kezdve a gyümölcsösládákon át a régi fa nyílászárókig. Egy ideig persze lehet a szénmegkötést fokozni újabb fák ültetésével, de ez nyilván véges lehetőség, nem lehet mindenhová erdőt ültetni. Egy fa persze sok környezeti haszonnal jár a szénmegkötésen kívül is, a közvetlen környezetét kellemessé tudja varázsolni, de vannak helyzetek, amikor fák kivágására van szükség. A zöldpolitika azonban gyakorlatilag nem ismer el ilyen helyzetet.
A másik hazugság az öreg fák megmentése. Zöldnyomásra számtalan esetben telepítenek át öreg fákat régi helyükről új helyre ahelyett, hogy fiatal facsemetéket ültetnének el. Az öreg fák áthelyezése azonban bizonytalan, mivel a földből kivéve a gyökérzet nagy része benne marad a földben, és a fa ezután az új helyén csak úgy tud életben maradni – de úgysem bizonyosan –, ha a gyökér–szár egyensúly helyreállítása érdekében a lombkoronáját jelentősen megcsonkítják.
Egy idős fa átültetését úgy kell elképzelni, mintha a kilencvenéves nagymamát arról a helyről, ahol egész életét leélte, hirtelen átköltöztetnénk Ausztráliába.
Hiába elégítik ki minden fiziológiai igényét, nagy valószínűséggel nem élné túl az áttelepítést. Arról nem beszélve, hogy egy idős fa földből történő kiemelése, új helyre szállítása és ott történő elültetése olyan mértékű üzemanyag-felhasználással, üvegházhatásúgáz-kibocsátással jár, ami annulálja a rendkívüli erőforrások megmozgatásával új helyre ültetett, megcsonkított lombú, bizonytalan túlélési esélyű öreg fa potenciális szénmegkötését. És nyilván rengeteg pénzbe is kerül.
Öreg fák átültetése helyett a valódi zöldpolitika szükség esetén (akár egy beruházás útjában álló fa esetében) az öreg fa kivágása, a faanyag felhasználása, és az öreg fa helyett facsemeték elültetése más helyen. Az öreg fák átültetése tipikus zöldhozzáállás: a józan ésszel szembemenő, a normális rendet felforgató cselekedet. És rávilágít a modern társadalmak azon sajátosságára, hogy nincs idő és türelem a dolgoknak a természet rendje szerinti alakulását kivárni, helyette a természetbe belenyúlva mesterségesen akarnak dolgokat felgyorsítani. A modern embernek – köztük a zöldeknek – a kis fa nem fa, elfelejtették azt az alapigazságot, hogy ahogyan az idős fákat mi a nagyszüleinktől kaptuk, úgy adunk tovább idős fákat az unokáinknak – azzal, hogy egyéves facsemetéket ültetünk.
A zöldpolitika harmadik hazugsága az elültetendő új fákkal kapcsolatos számháborúzásban jelenik meg.
A magukat zöldként eladni szándékozó politikusok minden választási kampányban újabb és újabb fák ültetését ígérik, és általában néhány ezres vagy néhány tízezres számról beszélnek, ami a gyanútlan hallgató számára soknak tűnhet. Ez a nagyságrend szerepelt Karácsony Gergely főpolgármesteri kampányában is, aki minden budapesti újszülött után egy fa ültetését ígérte, ami évente 14-15 ezer fa elültetését jelentené.
Ehhez képest Magyarországon csak a 2021. évben 7200 hektár új erdőt telepítettek, ami harminc és ötvenmillió közötti facsemete elültetését jelentette (a pontos szám attól függ, hogy mekkora területet milyen fafajokkal ültettek be). Ehhez képest a néhány ezres vagy éppen a 15 ezres szám statisztikai hibahatárnak is alacsony, még akkor is, ha a városfásítás más méretű és korú szaporítóanyaggal dolgozik, mint az erdészet. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a budapesti fásítás során az új fák jelentős részét olyan öreg fák árnyékába ültették, ahol a kis fa az öreg fa árnyékoló hatása és a gyökérkonkurencia következtében eleve halálra van ítélve – ami egyébként sokat elárul a zöld „szakértelemről” is.
Összességében azt lehet mondani, hogy egy átlagos gazdálkodó élete során több fát ültet, mint az összes budapesti zöldpolitikus együttvéve.
Csak utóbbiaknak jobb a marketingje. Ezzel pedig arról a tényről is el tudják terelni a figyelmet, hogy valójában még a megígért, minimális számú fát sem ültetik el.l
A zöldpolitika negyedik hazugsága a fák felhasználásával kapcsolatos, és arra vonatkozik, hogy a fából előállítható papír helyett mindinkább térjünk át az elektronikus dokumentálásra és kommunikációra. Amellett, hogy ez egyrészt nem csökkenti a papírfelhasználást, hiszen a dokumentumok rendkívül könnyű nyomtathatósága következtében minden tanulmányból, levélből, dokumentumból draft verziók és rontott példányok tömegei születnek, amelyeket mindenki ész nélkül nyomtat ki és dob el, maga az alapkoncepció sem környezetbarát: míg ugyanis a fa valóban megújuló erőforrás, annak felhasználása mindennapi életünkben és a gazdaságban az Európai Unió dokumentumaiban is előszeretettel hivatkozott körforgásos gazdaság gyakorlatban történő megvalósulását jelenti, a digitális kommunikációhoz szükséges eszközök előállítása iszonyatos környezeti kárral jár, elég csak a ritkaföldfémek bányászatával okozott, soha be nem gyógyuló környezeti sebekre gondolni. Mi azt mondjuk, hogy inkább száz tarvágott és megújuló erdő, mint egy ritkaföldfémbánya. A zöldek azonban erről hallgatnak.
Összességében a ma zöldnek nevezett politika hazugságai mind egy irányba mutatnak: a magukat zöldeknek nevezők valójában nem zöldek. Mi, konzervatívok vagyunk az igazi zöldek!
A szerző politológus, közgazdász – Felföldi Zoltán
forrás: MagyarNemzet 12-11
