Időgép: hogyan követte a gesztenye a Római Birodalom felemelkedését és bukását? Hogyan alakították át az ókori rómaiak Európa növénytakaróját, és milyen hosszú távú hatással volt ez a középkori és modern kori tájhasználatra? Az Időgép mai részében annak járunk utána, miként változtatta meg a római civilizáció a dél-alpesi erdők arculatát, és hogyan vált a gesztenyefa az ember és természet közti szimbiotikus kapcsolat egyik időtálló példájává.
Az ókori rómaiak kitörölhetetlen nyomot hagytak azon a világon, amelyet birodalmuk keblére öleltek. Az általuk épített, egyenes és nagy távolságokat átszelő utak máig nyomon követhetők – gyakran a modern autópályák aszfaltja alatt rejtőznek. Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet jelentős részére elvitték az aquaeductusokat, a csatornarendszereket, a közfürdők kultúráját, valamint a latin nyelvet is.
Kevésbé ismert azonban, hogy a rómaiak meglepő módon átalakították Európa erdőségeit is. Svájci kutatók szerint ugyanis különös vonzalmat éreztek az édes gesztenyefák iránt, és előszeretettel terjesztették azokat szerte a kontinensen. Ám nem elsősorban a finom, földes ízű termésükért becsülték ezeket a fákat – sokkal inkább a gyorsan újrasarjadó faanyag miatt, amely kiváló nyersanyagot jelentett a terjeszkedő birodalom számára.
Ennek köszönhetően olyan erdőgazdálkodási technikákat is elterjesztettek, mint például a sarjaztatás (coppicing), amely segítette a gesztenyefák elterjedését és virágzását egész Európában.
„A rómaiak öröksége Európában egy összekapcsolt, gazdaságilag egységes térség kialakítása volt” – mondja Patrik Krebs, a Svájci Szövetségi Erdészeti, Hó- és Tájkutató Intézet (WSL) földrajztudósa. – „Egységes kormányzati rendszert hoztak létre a kontinens szerte, fejlesztették az úthálózatot, a kereskedelmi és katonai rendszereket, s mindezek révén összekapcsolták Európa különféle népeit.”
A kialakult kapcsolatrendszer következményeként „a fák gondozásához és termesztéséhez szükséges ismeretek – az arborikulturális tudás – megosztásra kerültek a különböző civilizációk között” – teszi hozzá a kutató.
A rómaiak fás öröksége ma is él Európa számos szegletében – több mint 2,5 millió hektárnyi területet borít szelídgesztenye, amely nagyjából Szardínia szigetének méretével vetekszik.
Ezek a fák számos európai táj meghatározó részévé váltak, és több ország – például Franciaország és Portugália – hagyományos konyhájában máig fontos szerepet töltenek be.
Patrik Krebs a Svájci Szövetségi Erdészeti, Hó- és Tájkutató Intézet (WSL) egyik telephelyén dolgozik a svájci Ticino kantonban, az Alpok déli lejtőin – azon a vidéken, ahol ma hatalmas gesztenyefák magasodnak, némelyikük törzskerülete meghaladja a hét métert is.
A középkorra a szelídgesztenye az itteni lakosság alapélelmiszerévé vált. Ám a fákat nem a természet hozta vissza – a rómaiak telepítették újra azokat. Mielőtt a birodalom elérte volna Ticino vidékét, a szelídgesztenye nem fordult elő ezen a tájon: a faj a több mint tízezer évvel ezelőtt véget ért utolsó jégkorszak során teljesen eltűnt innen.
Krebs kutatócsoportja – különféle bizonyítékokra, köztük paleoökológiai pollenelemzésekre és ókori római szövegekre támaszkodva – vizsgálta a szelídgesztenye (Castanea sativa) és a dió (Juglans regia) elterjedését Európában a Római Birodalom fennállása előtt, alatt és után.
A szelídgesztenye és a diófák különösen érzékenyen tükrözik az emberi jelenlét hatását a tájra, hiszen növekedésük és terjedésük gyakran előnyt élvez az emberi gondozás – például metszés vagy a versengő fafajok visszaszorítása – révén. Termésük és faanyaguk pedig értékes és keresett, így a történelem során az emberi beavatkozás következetesen kedvezett számukra.
Svácjban, Franciaországban és Németország egyes részein a szelídgesztenye pollenje szinte teljesen hiányzott a korabeli pollenrétegekből – vagyis például az üledék- és talajmintákban talált fosszilis pollenanyagokból – mindaddig, amíg a rómaiak meg nem jelentek. Erre a következtetésre jutott egy új tanulmány, amely korábbi kutatási eredményeket is figyelembe vett. A Római Birodalom terjeszkedésével azonban a szelídgesztenye pollenje egyre gyakrabban bukkant fel Európa-szerte.
A pollenarányok elemzése különösen figyelemre méltó változást mutat az időszámításunk kezdete körüli években. „A szelídgesztenye pollenjének aránya hirtelen növekedést mutat Európa-szerte, éppen akkor, amikor a Római Birodalom hatalma tetőpontjára ért” – mondja Krebs, a tanulmány egyik szerzője.
Ám amikor a 400–500-as években a barbár seregek feldúlták Rómát – ezzel megindítva a birodalom hanyatlását, s egyúttal egy általánosabb társadalmi és demográfiai válságot –, a szelídgesztenye pollenjének aránya ismét csökkenést mutat. Ez a visszaesés arra utal, hogy sok római kori gyümölcsöst elhagytak, vélhetően nemcsak a birodalom bukása, hanem a lakosság számottevő csökkenése miatt is – teszi hozzá Krebs.
Másképp alakult azonban a dió (Juglans) terjedésének története. „A dió pollenje más mintázatot követ” – mondja Krebs. Az ő és kollégái által végzett vizsgálatok szerint e fafaj elterjedése kevésbé függött össze közvetlenül a római uralommal. Európa-szerte már a rómaiak megjelenése előtt is növekedett az előfordulása, ami arra utalhat, hogy az ókori görögök és más, a rómaiakat megelőző kultúrák is szerepet játszottak a dió elterjesztésében.
Bár a szelídgesztenye kontinensszerte való elterjesztéséért kétségkívül nagy részben a rómaiakat illeti az érdem, egyes kutatások szerint a Brit-szigetekre mégsem ők juttatták el. Korábban elterjedt nézet volt, hogy a rómaiak hozták be a szelídgesztenyét Nagy-Britanniába – ahol ma is a természetes erdőségek fontos eleme –, ám a Gloucestershire-i Egyetem kutatói által végzett vizsgálatok alapján valószínű, hogy a faj csak jóval később jelent meg a szigeteken.
A szelídgesztenyefa impozáns látványeleme lehet a tájnak: akár 35 méter magasra is megnőhet, és egyes helyeken elérheti az ezeréves kort is. A ma élő példányok többségét valószínűleg nem a rómaiak ültették, ám sokuk egykori legionáriusok és erdészek által magukkal vitt fák leszármazottja – vagy akár azokból származó hajtás, amelyet a birodalom legtávolabbi szegleteibe vittek el.
A világ legrégebbi ismert szelídgesztenyefája Szicíliában található. Úgy tartják, hogy kora elérheti a négyezer évet is.
Krebs szerint a rómaiak magát a termést nem különösebben becsülték – a római kultúrában inkább a szegény, vidéki emberek, például pásztorok egyszerű eledelének tartották. A római elit azonban nagyra értékelte a szelídgesztenye azon tulajdonságát, hogy kivágás után gyorsan új hajtásokat hoz – ezt a módszert sarjaztatásnak nevezzük. Ez a gyors újranövekedés különösen hasznosnak bizonyult a folyamatosan terjeszkedő római birodalom nyersanyagigényének kielégítésére.
„Az ókori szövegek tanúsága szerint a rómaiakat rendkívül érdekelte a Castanea, főként sarjadó képessége miatt” – mondja. „Ha kivágjuk, nagyon gyorsan újrahajt, és számos vékony törzset (sarjat) hoz, amelyek természetüknél fogva magas csersavtartalommal rendelkeznek – ettől lesz a faanyag tartós és ellenálló. Ezt a fát kivághatjuk, felhasználhatjuk erődítmények építéséhez, bármilyen szerkezethez – és közben újra és újra kihajt.”
A sarjaztatás ráadásul még évtizedes elhanyagoltság után is képes megújítani a gesztenyefát. A pollenvizsgálatok szerint Ticino vidékén a szelídgesztenyék a római uralom idején egyre inkább elterjedtek. A gesztenyefák népszerűsége a Római Birodalom bukása után is megmaradt – teszi hozzá Krebs. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a helyiek elsajátították a fák gondozását és ültetését a rómaiaktól, s később maguk is felismerték a gesztenye tápláló, könnyen termeszthető mivoltát – a középkorra már sok európai térségben alapvető élelmiszernek számított. A gesztenyét például szárították és lisztté őrölték.
A hegyvidéki közösségek pedig bizonyára örömmel fogadták, hogy a fák még a sziklás, terméketlen lejtőkön is megéltek – ott, ahol más gyümölcsfák és haszonnövények kudarcot vallottak – teszi hozzá Krebs.
„A rómaiak érdeme az volt, hogy messzi tájakról hozták el ezeket az ismereteket, lehetővé téve a népek közötti kommunikációt és a tudás terjesztését” – mondja Krebs. – „Ám a gesztenyeligetek tényleges telepítését feltehetően a helyi lakosság végezte.”
Amikor a szelídgesztenyét gyümölcséért, ültetvényként nevelik, különösen meghálálja a gondozást – például az elhalt vagy beteg ágak metszését, valamint azt, hogy nem kell versengenie más fajokkal. Mindez jelentősen meghosszabbítja az élettartamát – magyarázza Krebs:
„Egy jól karbantartott ligetben csak a gesztenyefa áll, alatta zöldell a rét – ez a fa számára olyan, mintha fényűző rezidenciában élne. Ám ha magára hagyják az ültetvényt, hamar megjelennek a versenytárs fák, és átveszik az uralmat.”
Az elhagyatott gesztenyeligetek kutatásából kiderül: ha az emberi gondoskodás elmarad, a gesztenyefákat más fajok szorítják ki. Vadon élő erdőkben a Castanea általában legfeljebb 200 évig él, majd elpusztul – mondja Krebs.
„Itt, Ticino vidékén azonban, ahol a gesztenyét tudatosan termesztették, a fák akár ezer évet is megérhetnek – mindez az emberrel való szimbiózisuknak köszönhető.”
A római kor végére a szelídgesztenye vált Ticino meghatározó fafajává, kiszorítva az egykor uralkodó égerféléket és más lombos fákat – erről a pollenvizsgálatok tanúskodnak. „Ez az ember műve volt. A növénytakaró teljes átszervezése zajlott le” – magyarázza Krebs.
Valójában egy, körülbelül 800 méterrel a tengerszint felett fekvő ticinói lelőhely pollenmintái azt mutatják, hogy a római időszakban hirtelen megugrott a Castanea, azaz a gesztenyefa pollenjeinek mennyisége – ugyanakkor gabonafélék és diófák virágpora is megjelent, ami arra utal, hogy az adott területen ültetvényeket tartottak fenn – mondja Krebs.
A középkorra – jóval a Római Birodalom bukása után – számos történeti forrás számol be a szelídgesztenye-termesztés meghatározó szerepéről Ticino térségében, valamint arról, hogy a gesztenyeliszt milyen fontos alapélelmiszerré vált.
„Völgyeinkben a gesztenye jelentette a megélhetés egyik legfontosabb pillérét a középkorban” – hangsúlyozza Krebs.
A ticinói lakosság évszázadokon át gondját viselte a gesztenyefáknak: ültették, sarjerdőként hasznosították, metszették, és távol tartották a konkurens növényeket. „Ez a szimbiózis lényege” – mondja Krebs. „Az ember megkapja a fa gyümölcsét és fáját, cserébe a gesztenyefa hosszú életet nyer” – és azt a lehetőséget, hogy természetes elterjedési területét jelentősen kitágítsa.
Hasonló tudásátadás történhetett másutt is a Római Birodalom területén – véli a kutató –, és ennek nyelvi lenyomatai is lehetnek. Egy külön tanulmány szerint Európa számos nyelvében a „gesztenye” szó a latin castanea alakjára emlékeztet.
Napjainkban azonban Európa szelídgesztenyéseit egyre több veszély fenyegeti: betegségek, az éghajlatváltozás hatásai, valamint a hagyományos gyümölcsösök elhagyása – ami a vidéki életforma hanyatlásával is összefügg.
Ticino és a Déli-Alpok más részei azonban továbbra is őrzik e hagyomány emlékét – gesztenyeösvények és gesztenyefesztiválok formájában. Ezek az ünnepek nemcsak egykor volt alapélelmiszerünket idézik fel, hanem a római és helyi tudás, valamint a fák iránti több évszázados gondoskodás örökségét is.
Ha érdekesnek találtad ezt az időutazást az szelídgesztenyefák történetébe, oszd meg a cikket ismerőseiddel, kövesd az oldalunkat, és ajánld másoknak is, akik szívesen kalandoznának velünk a múlt ösvényein!
Fordította és szerkesztette: Púchovský Ján / A történelem az élet tanítómestere
Forrás: A történelem az élet tanítómestere FB bejegyzés;
ennek forrása: BBC
