A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Élőhelyvédelmi Szakosztályának kezdeményezésére első alkalommal kiírt szavazás győztese a fáslegelő.
A hagyományos és speciális odvak kihelyezése és karbantartása, műfészkek és gólyakosarak felszerelése, költőszigetek építése, békakerítések segítségével zajló kétéltűmentés vagy az ürgetelepítés sok szorgos kezet, illetve komoly infrastruktúrát igénylő beavatkozások, általában néhány faj érdekében. Az élőhelyvédelem viszont képes növényeket, gombákat, alacsonyrendű és gerinces állatfajokat egyszerre segíteni azáltal, hogy közös otthonukat megvédjük, a káros emberi hatásokat kiküszöböljük, az egykori roncsolásokat helyrehozzuk, a természetes folyamatok érvényesülésének lehetőségét hosszú távon biztosítjuk. Az alföldi mocsaraktól, mocsárrétektől, szikes tavaktól a folyóparti galériaerdőkön, patakparti égereseken, homoki tölgyeseken és lápréteken át az öreg bükkösökig, szurdokerdőkig nagyon sok olyan élőhely van, melyek védelme csak így képzelhető el megnyugtató módon. Az élőhely állapotának javítása sok célzott emberi beavatkozást tesz feleslegessé. Ha az öreg erdő békében él, nem kell mesterséges odvakat kihelyezni, hiszen a fák odvasodnak és nem kell fatörzsdarabokat sem deponálni a rovarok számára, hiszen bőségesen van a földön holtfa. Nincs ez másként a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Élőhelyvédelmi Szakosztályának kezdeményezésére első alkalommal kiírt szavazás győztesének, a fáslegelőnek az esetében sem, azzal az érdekes különbséggel, hogy itt egy másodlagos élőhelyről van szó, azaz a fenntartás és az állapotjavítás is emberi tevékenység, nevezetesen a hagyományos legeltetéses állattartás eredménye.
Az ember tájátalakító tevékenysége évezredekkel ezelőtt az erdőkben kezdődött. A faanyagon kívül az akkori népességnek legelőterület is kellett (később pedig szántóföld). A zárt erdők felnyíltak, a ligetesebb részeket azonban sokszor megőrizték, hiszen a terebélyes fák árnyékot, élelmet, takarmányt adtak. A legelő állatok a fák alatt hűsölhettek nyáron, dörzsölőzhettek a vastag törzsekhez, tavasztól őszig felcsipegethették a fák termését, az esetleg mégis kihajtó magoncokat, illetve minden más fásszárú hajtását. Ennek következtében szépen lassan, évtizedek, évszázadok alatt kialakult a „klasszikus” fáslegelő képe: rövidre legelt, fajgazdag gyep, rajta hatalmas, egymástól viszonylag távol elhelyezkedő faóriásokkal. Egy magára hagyott fáslegelő meglepően gyorsan leromlik, őshonos és idegenhonos fásszárúak növik fel, gyepszintje eltűnik, a körülötte felnövő sűrűségben a faóriások lassan elszáradnak. Ám a folyamat néhány évtizedig még visszafordítható. Szárzúzós kezeléssel és azt követő legeltetéssel (vagy jószág hiányában kaszálással) a terület új életre kelthető.
Felvetődhet a kérdés, hogy egy ember- és jószágjárta másodlagos élőhely miért érdekes, miért fontos. A hatalmas fák nyilvánvaló esztétikumán túl a fáslegelők élővilága is igen gazdag, de főleg egyedi, Itt ugyanis egyszerre találunk erdőkhöz, rétekhez és bokrosokhoz kötődő fajokat, méghozzá olyan „keverékben”, amilyet sehol máshol. A nyílt pusztákat kedvelő, faodvakban fészkelő szalakóta, az ugyancsak odúban költő, ligetes, hangyabolyokban gazdag gyepeket benépesítő nyaktekercs és az öreg, korhadt fákban évekig fejlődő szarvasbogár más élőhelytípuson aligha fordulhat elő egyszerre.
Magyarországon fáslegelők a legtöbb tájegységben megtalálhatók, bár nem egyforma sűrűségben. A szakemberek csak a honos fafajú fáslegelőket tartják számon ezen a néven, az alföldi árterektől a dombságokon át a középhegységekig sokféle fafaj alkothatja őket a fűztől a tölgyeken át a gyertyánig és a bükkig. Jó néhány fáslegelő törvényes védelmet élvez (általában helyi jelentőségűt), a települések határában magasodó famatuzsálemekhez nem egyszer népi mondák, helyi legendák kötődnek. Fontos feladat megerősíteni (vagy újra létrehozni) ezt a hajdan erős kapcsot a lakosok és a falu vagy város öreg fái között; szakosztályunk az év során ismeretterjesztő túrákat szervez országszerte a helyieknek, hogy (újra) megismerhessék ezeket a gyönyörű helyeket.
Más helyeken lelkes gazdálkodóknak köszönhetőek egyes fáslegelők fennmaradása vagy újbóli felvirágzása; ezeknek a jó gyakorlatoknak a bemutatása is lényeges, hiszen egy-egy sikeres beavatkozás másoknak is kedvet hozhat, lelkesedést adhat hasonlóhoz. Az idei év során (február és március fordulóján) még pályázati forrás is nyílik fáslegelők telepítésére, ami természetesen igazán hosszú távú gondolkodást feltételező tevékenység, ám annál dicséretre méltóbb. Aki fát ültet, bízik a jövőben. Nincs ez másként a fáslegelőt telepítőkkel sem!
Forrás: Greenfo
Írta: Kovács Gergely Károly
Nyitókép: vén molyhos tölgyek egy velencei-hegységi
juhlegelőn fotó: Kovács Gergely Károly
