A Győrtől Gönyűig húzódó, a Mosoni- és a Nagy-Duna homokos-kavicsos hordaléka által létrehozott Gönyűi Homokvidék gyenge termőképessége miatt már Mária Terézia korától katonai használatú terület.
A Budapesti Erdőgazdaság Zrt. által kezelt, ma is működő katonai lőtér és gyakorlótér látogatása sokáig tiltott volt. Talán ennek is köszönhetően őrzött meg több, már az itt lakók körében is homályba vesző eredetű és rendeltetésű épületet.
Az egyik ilyen épületegyüttes valós történetének felderítésébe egy győrszentiváni származású katona alezredes baráti feddése után kezdtem bele: „Te szentiváni vagy, és nem tudod, hogy volt Győrben egy ágyúgyár?”
A tudatlanság miatt érzett pironkodásom enyhítésére elolvastam egy rakat könyvet, bújtam az internetet, így rajzolódott ki előttem egy ma már 110 évesnél is régebbi grandiózus vállalkozás egésze, a Magyar Ágyúgyár Rt. története.
Közép-Európa legkorszerűbb ágyúgyára
Az I. világháború előszobájában, az öreg Ferenc József császár vezette Osztrák–Magyar Monarchia magyar politikusai tisztán látták a kialakuló szövetségeket, a feszülő helyzetet, és noha ki akartak maradni a közelgő viharból, meg kellett kezdeniük az arra való felkészülést. A Monarchiát alkotó államoknak lakosságuk arányában kellett részt venni a közös hadsereg kiállításában katona, felszerelés és fegyverzet tekintetében egyaránt. A kor haditechnikai követelményeinek megfelelő nehézlövegek, aknavetők, tarackok gyártása itthon nem volt megoldott, és szükség volt a közös haditengerészet felszereléséhez hajóágyúkra is. A magyar kormány ezért megkezdte a tárgyalásokat külföldi fegyvergyártó vállalatokkal egy akkora teljesítményű fegyvergyár létesítéséről, amely képes a közös hadsereg magyar alakulatainak teljes nehézfegyverzet- és lőszerigényéről gondoskodni.
A plzeni Skoda és a német Krupp konzorciumát kérték fel egy fegyvergyár felépítésére és üzemeltetésére Pozsonyban, azonban azok képviselői inkább győri helyszínt javasoltak a magyar kormánynak logisztikai szempontok és képzett munkaerő rendelkezésre állása okán.
Győr abban az időben már ipari város volt, itt működött többek között a Magyar Wagon- és Gépgyár. Közép-Európa akkori legkorszerűbb ágyúgyárának a létesítésére, annak 25 évre szóló működtetésére vonatkozó szerződést 1913. április 21-én írta alá Lukács László magyar pénzügyminiszter az említett cseh és német gyáróriásokkal. Győr akkori vezetői és lakossága örömmel fogadta a bejelentést. Általános egyetértésben, ingyenesen bocsátottak a Magyar Ágyúgyár Rt. részére egy, a város és Győrszentiván közötti beépítetlen területet, a mai Ipar út, Puskás Tivadar út, Iparcsatorna és a Kandó Kálmán út által határolt részt.
Iparcsatorna, figyelőbunkerek
A gyár építése 1914 januárjában indult a tervezési munkákkal, március közepén kezdődtek a földmunkák. Huszonkét hatalmas épületet emeltek, köztük igazgatósági épületet, irodát, raktárakat, gyártócsarnokot, öntödét, kovácsműhelyt, labort és szociális helyiséget. A 120×90 méteres ágyúgyártó csarnok lett a legnagyobb építmény, de a 3500 négyzetméteres kovácsműhely is óriásnak számított. Az ágyúgyári kazán kéménye 96 méter magas volt, messze túlnőve minden addigi győri épületen. Az építkezések nagy része 1916 telére befejeződött, a gyártást azonban már 1915 végén megkezdték. A háború végéig, túlszárnyalva a tervezett kapacitást, az aknavetőkön felül csaknem 1000 darab 7,5-30,5 centiméteres kaliberű ágyúval látták el a hadsereget. 1918-ban már 4471 fő dolgozott a gyárban.
Az üzem építése mellett további három, egyenként is jelentős fejlesztést kellett még megvalósítania a kivitelezőknek. A Monarchia más részeiből is érkezett munkaerő lakhatását a gyár mellett létesített lakótelepen tudták megoldani. E célból 405 egy-, két- és háromszobás, a kor színvonalát messze felülmúló komfortú lakást építettek a mai Győr-Gyárvárosban.
Már a tervezésekor felismerték, hogy a város vezetékesvíz-hálózata nem tudja kielégíteni a gyár vízigényét. Több artézi kutat is fúrtak, de a megoldást a gyártelepet a Mosoni-Dunával összekötő csatorna létesítésében látták.
Az Iparcsatorna lett az ország első, ipari célokat szolgáló hajózható csatornája, az adriai kikötőkbe is innen indulva juttatták volna el a hajóágyúkat. 1915 márciusában kezdték el a 2,4 kilométer hosszú, 30 méter széles meder és 12 méter fenékszélességű csatorna ásását. Gőzgép hajtotta exkavátorok végezték a munka nagy részét, de foglalkoztattak több száz, a keleti frontról érkezett hadifoglyot is. A közúti forgalom biztosítására épülő, csatornán átívelő híd lábainak fúrásakor vékony rétegű, de jó minőségű feketekőszén-mezőt is feltártak. Az Iparcsatornát a Mosoni-Dunába bekötő 200 méteres utolsó szakasz azonban csak 1925-re készült el a háború befejezése miatt, hajózásra csak a II. világháborúban használták.
Az elkészült lövegek belövésére a Hecsepuszta–Győrszentiván–Gönyű irányban húzódó, akkor még beépítetlen, gyéren erdősült fás legelőket jelölték ki. Egyenes vonal mentén építették fel az erős vasbeton szerkezetű, földdel takart figyelőbunkereket, a dekungokat. Tíz kilométer hosszú, keskeny nyomtávú vasúti pályával kötötték össze őket, ezen szállították ki a figyelőszemélyzetet, akik a bunkerekből irányították a belövést és vizsgálták az egyes lövedékek röppályáját, detonációját.
Még állnak az épületek, kerítések
Amilyen gyorsan nőtt ki a gyár a földből, annál is gyorsabban, dicstelenül végződött a sorsa. A világháborút elveszítettük, a fegyverletétel után a Győrt megszálló román hadsereg 1919. augusztus 18. és szeptember 15. közötti rövid ittléte alatt, háborús jóvátétel gyanánt az utolsó csavarig mindent hazavagonírozott a gyárból, ami mozdítható volt.
Az Ágyúgyár épületei és magas kerítése azonban még ma is állnak. Az Iparcsatorna kikötőjében most csónakok ringanak békésen.
A kisvasút emlékét a nyomvonalán felépült utca őrzi nevében Győrszentivánon, és néhány otthagyott régi vasúti talpfa az erdőben. A bunkerek is csendben dacolnak még az idővel, a természet már begyógyította körülöttük a robbanások sebeit. Ha a délkeleti szél befúj néha a figyelőnyílásokon, akkor suttognak csak évszázados titkaikról.
Bozsanitz Zsolt, Budapesti Erdőgazdaság Zrt. / Forrás: A Mi Erdőnk
