A Gyulaji-erdő tájrégészeti emlékei – Az utóbbi években a magyarországi régészetben egyre nagyobb teret hódított a tájrégészeti szemlélet, amely nemcsak az egykori emberi lakó-és temetkezőhelyeket vizsgálja, de minden olyan nyomot, amelyet az emberi (gazdasági, ipari, közlekedési stb.) tevékenység hagyott a tájban, akár máig észrevehető módon.
2. A középkori Kospa falu lenyomatai a tájban
A Gyulaji-erdő régészetileg legjobban kutatott középkori lelőhelye az egykori Kospa falu helye. Az elpusztult település helynévi emléke Kosba alakban maradt fenn, egy szőlőhegy máig viseli a nevét Tamási határában.
A falu Tamásitól délre, egy, a Koppány-patakba torkolló kis vízfolyás mentén feküdt. Írásos forrásokban csak 1321-ben tűnik fel, de a régészeti leletek alapján már legkésőbb a 12. század elején létezett. Lakói főként egytelkes nemesek voltak, de a török hódoltság előtti évtizedekben a tamási váruradalomhoz is tartozott egy itteni birtokrész. A településen 1543-ban már csak három porta fizetett adót. A falu 1545-ben a környékkel együtt török kézre került és elnéptelenedett. A török összeírásokban már csak pusztaként szerepel.
Régészeti emlékei közül a templom romja kapott először figyelmet, már a 19. században is több feljegyzés említi. E század végétől több leírás foglalkozott a templommal szemközt fekvő Likas-hegy oldalába vájt, többágú járatrendszerrel, amelyet a szájhagyomány szerint régen búvóhelyként használtak a tatárok, törökök elől. Az 1970-es években Torma István középkori szántóföldnyomokat – a meredek dombok oldalain a szántás révén kialakult parcellákat – figyelt meg a templomromtól északra fekvő völgyben, Magyarországon első alkalommal.
A faluhely rendszeres régészeti kutatását egy évtizede kezdtük meg, amelynek során határában újabb tájrégészeti nyomokat figyeltünk meg. A már említett, löszbe vájt búvólyukról sikerült igazolni, hogy a menedékhelyet valószínűleg egy nagyobb, késő Árpád-kori eredetű pincéből alakították ki, valószínűleg a török hódoltság idején. Nemrég a faluhely körüli dombokon egy egész 15–16. századi szőlőhegy táji lenyomatát találtuk meg, amelyeket elsősorban az elhagyott, egykor félig a partfalba vájt pinceépítmények helye, és a bejáratuk előtt kialakított teraszok jeleznek. A falu határában máig láthatók az egykori utak maradványai: nemcsak a határt keresztülszelő, a szomszédos falvakba vezető utak bevágódott nyomai, de a szőlőhegyet behálózó, az egyes pincékhez vezető kisebb utak lenyomatai is. Végül meg kell említeni egy, a már említett patakon létesített halastó helyét, amely mellett két kisebb (talán halnevelésre szolgáló) „medencét” is megfigyeltünk.
A felsorolt tájelemek mindegyik típusa megtalálható más elpusztult falvak környékén, de a bemutatott jelenségek hasonló sűrűsödése a középkori Kospa falu határában meglehetősen különlegessé teszi ezt a lelőhelyet.
3. Középkori templommaradványok a Gyulaji-erdőben
A Gyulaji-erdő területén ma hét település határa osztozik, a török hódoltság előtt azonban legalább 13 önálló falu állt a területén. A középkorban a településhálózat a mainál jóval sűrűbb volt, a falvak lakossága és határa pedig kisebb, mint napjainkban.
Az említett települések közül négy: Biród, Dorog, Kospa és Tah is rendelkezett templommal, egy további településen, Tőlön pedig szerzetesház állt (erről később önálló bejegyzésben lesz majd szó). A felsoroltak közül ma már csak Biród és Kospa (Kosba alakban) nevét őrzi egy-egy erdőrész, Dorog és Tah viszont nyomtalanul elpusztult, nevük is feledésbe merült.
A téglából épült templomokon kívül rendszerint nem volt egyéb, szilárd anyagú épület a falvakban. A templom(rom)ok pusztulásuk után akár évszázadokkal is dacolhattak az időjárással és a természettel, így a 19. században kibontakozó helyismereti irodalom, majd a század végén meginduló régészeti kutatások idején is gyakran még látható maradványokkal rendelkeztek.
Biród és Kospa templomának romjait a 18–19. században több leírás is megörökítette, helyükön ma is látványosnak mondható kiemelkedések, földdel borított falomladékok láthatók, amelyekből részben alaprajzuk is kikövetkeztethető.
Legtöbb adatunk Kospa templomáról van. A feljegyzések szerint 1722-ben tornyának a harmadrésze még állt, 1800 körül tégláit pincék építéséhez hordták el, 1830-ra pedig eltűntek az épület felszíni nyomai. Helyét Torma István azonosította az 1970-es években. Az omladék egy kb. 18 méter hosszú, 8 méter széles, nyugati oldalán toronnyal, keleti végén félkörös záródású szentéllyel ellátott épületet rajzol ki, körülötte a téglából épült körítőfal is megfigyelhető.
Tah falu a középkori oklevelek földrajzi adatai alapján a mai Gyulajtól északra állt. A 19. század végén még emlegették a romjait, de a 20. század első felében falai már nem látszottak, tégláit állítólag az óbiródi erdészház építésénél használták fel.
A középkori Biród (amelyet 1357-ben Egyházasbiródként is említettek) templomát 2000-ben sikerült megtalálni, egy új erdőtelepítésben, ahol csak a megbolygatott falak sűrű törmeléke jelezte az épület helyét. Dorog templomának helyét egy régi térkép alapján csak nemrég azonosítottuk terepen.
Ezek az épületmaradványok páratlan kincsek, hiszen elpusztult középkori templomaink többségének területe ma szántóföldi művelés alatt áll, ahol a munkagépek előbb-utóbb elpusztítják a földben rejlő falmaradványokat, míg az erdőkben fekvő épületek alapfalai bolygatatlanul maradhatnak a következő nemzedékekre.
4. Török kori búvólyuk a tamási Likas-hegyben
Tamási határában, az Esterházy család egykori híres vadaskertjének közelében található a Likas-hegy. A titokzatos hangzású név onnan ered, hogy a domb oldalában, a föld alatt régi járatrendszer húzódik. A szájhagyomány szerint a löszbe vájt, pinceszerű jelenség szerzetesek lakóhelye vagy rablók tanyája volt, illetve a tatárjárás vagy a török hódoltság idején menedékhelynek használták a környék lakói.
A löszjárat régi voltát jelzi, hogy első említésekor, 1775-ben már elhagyott, ismeretlen eredetű objektumként tartották számon. Farkas Pál tamási jegyző ekkor le is rajzolta az alaprajzát. A löszös domboldalba vájt, észak–déli irányú járat nyugati oldalán egymás mellett öt kisebb „cella” nyílt, a keleti oldalon pedig egy nagyobb „ebédlő hely”. Egy 1906-os újságcikk szerint az Esterházyak erdőmestere, Kabina János kitisztíttatta és feldúcoltatta a bejárat helyét.
1993-ban néhány helyi fiatal Táczi Tamás vezetésével felmérte az akkori állapotot, amit a Tamási Tükör című lap közölt. A föld mélyében vízszintesen húzódó fő járatba egy, a domboldalból lejtősen lefelé nyíló lejáróból lehetett bejutni. (Itt kell megemlíteni, hogy a járat bejárata eredetileg bizonyára vízszintesen indult a hegy belsejébe, de ez a rész valamikor beszakadt, ezért – ismeretlen időpontban – egy, a domb oldalából induló ferde „lejtaknát” ástak a föld mélyén érintetlenül maradt folyosórész újbóli eléréséhez). A fő folyosó ekkor 18–20 méter hosszú, 1,8 méter széles és 1,6 méter magas volt. A fő folyosóból jobbra nyíló négy kisebb kamra egyenként 3–5 méter mély, 2,5 méter széles és legalább 1,5 méter magas volt, a mellékjáratok után a bal oldalon nyíló egyetlen nagyobb terem azonban jóval nagyobb volt a többinél.
A löszüreg kétségtelenül igen régi, ember alkotta képződmény, amelynek létrehozása hatalmas földmunkával járt. A járat ásásakor a domb belsejéből kihordott földet a bejárat előtt teregették el, így markáns, rézsűs oldalú, több méter magas terasz képződött. De vajon kik, mikor és miért létesítették? Már a régi leírások is többször említették, hogy a Likas-heggyel szemközt fekvő dombon középkori templom romjai láthatóak: ez a török hódoltság kezdetén elpusztult Kospa falu temploma volt. A templom alatti völgyben feküdt a középkori falu, amelynek területe egészen a löszjárat előtti teraszig kiterjedt.
Mivel a löszjárat belsejébe már nem lehet bejutni, ezért létesítésének korát csak áttételesen tudjuk megállapítani. A teraszról számos középkori régészeti leletet gyűjtöttünk be, amelyek között a 13. század második felében használt pénzek is voltak, tehát a löszjáratnak már ennél korábban léteznie kellett. A teraszon egy középkori kereszthez tartozó bronzkorpusz is előkerült.
A keltezés révén a löszüreg funkciójához is közelebb juthatunk. Mivel a járat a középkori Kospa falu szélén fekszik, eredetileg bizonyára nagyobb méretű pince lehetett. Később, háborús időkben, eredeti funkcióját elvesztve búvóhelyként is szolgálhatott. Ez valószínűleg a 16. század közepe után következett be, amikor beköszöntött a török hódoltság és Kospa elnéptelenedett. A gazdátlanul maradt egykori löszpince rövidebb ideig valóban menedékhelyül szolgálhatott egy kisebb közösségnek.
5. A középkori Től falu prépostságának maradványai
A mai Gyulaji-erdő területe a török hódoltság előtt sűrűn lakott volt, egymástól két-három kilométerenként kisebb falvak sorakoztak a vízfolyások mentén. Négy településnek temploma is volt, az egyik faluban pedig szerzetesi közösség is megtelepedett.
Től falu nevét a természeti környezetről nyerte: a ’től’ szó tölgyet jelent, tájnyelvi formában ma is használatos. A településen a Szent Ágoston szerzetesi reguláját követő kanonokok közössége telepedett meg, számukra 1268 előtt a közeli Kecsel faluba (amely valószínűleg a mai Kocsola előzménye volt) való nemesek alapítottak prépostságot Szent Imre tiszteletére. A 14–16. századból a monostorról csak néhány írásos adat maradt fenn, prépostja főleg különböző környékbeli birtokügyekben szerepelt, de a rendház belső életéről nem maradt feljegyzés. Utoljára egy 1543-as adójegyzék említi, valószínűleg ekkortájt hagyták el a szerzetesek a török hódítás miatt. A hódoltság alatti sorsáról nem tudunk, a magára hagyott templom és szerzetesház lassanként összedőlt és benőtte az erdő.
Az épület maradványaira vonatkozó legkorábbi adatunk 1784-ből való, amikor Magyarország első katonai felmérése idején a Gyulaji-erdő egy nagyobb tisztásán romokat tüntettek fel, minden magyarázat nélkül. Bregovics Pál tamási plébános feljegyzése szerint 1827-ben a monostor romjai még látszottak, körülötte sokféle gyümölcsfa, egész szilvás nyomaival. A legrészletesebb beszámoló 1864-ből, a nagykónyi elöljáróságtól származik, akik megemlékeztek a „vörös barátok” „klastromának”, temetkezőhelyének, sőt, a kert kerítésének ekkor még látható helyéről, és megemlítették, hogy helybeli idős emberek gyermekkorukban, tehát 1800 körül még ettek a monostor környékén nőtt gyümölcsfák terméséből. 1866-ban Rómer Flóris, a magyar régészettudomány egyik első jelentős személyisége is felkereste a lelőhelyet és megörökítette az egyetlen, akkor még fennálló falsarok alaprajzát is. Papp István tamási esperes-plébános a 20. század közepe táján egy 30×40 méter nagyságú területen talált épülettörmeléket, a monostor dombjának északi oldalában pedig – ma is látható – beomlott pincéket figyelt meg. A régi feljegyzések alapján az épület pontos helyét 1997-ben azonosítottuk, a maradványokat Romhányi Beatrix és az ELTE régészhallgatói mérték fel.
Az egykori prépostságnak helyet adó dombot ma is Templomdombnak hívják. A dombtetőn felmenő falak már nincsenek, csak az egykori helyiségek belső tereire utaló, téglatörmelékkel borított mélyedések figyelhetők meg. A felszíni nyomok alapján egy kisebb, kelet–nyugati tájolású templom állhatott itt, amelyhez csak egy rövid kolostorszárny csatlakozott. A domb tövében, a patak partján a monostor körül létezett falu helyét középkori kerámiatöredékek jelzik. A szántóföldi művelésnek kitett épületmaradványokhoz képest viszonylag jó állapotban megmaradt tőli prépostság maradványait egyszer talán feltárják, és többet is megtudunk történetéről.
A sorozathoz kellemes olvasást kívánunk!
forrás: Wosinszky Mór Múzeum
