Az embereknek kérdéseik vannak az erdőgazdálkodásról. Nehéz, kínos kérdéseik. Ezeket legtöbbször elkerüljük. Témát váltunk, mikor a tanúsítási rendszerek szóba kerülnek. Fahasználati arányokat és növedéktáblákat idézünk. Olyan szaknyelvbe menekülünk, amit rajtunk kívül senki sem ért. Csakhogy ez nem működik. Immár harminc éve.
A cikk előzménye itt olvasható: A kérdések, amelyekre nem szívesen válaszolunk I.
Korábbi cikkeimben amellett érveltem, hogy az erdőgazdálkodás elvesztette a saját PR-csatáját. Számba vettem meg nem énekelt sikereinket. Kommunikációs eszköztárat kínáltam. De ezek egyáltalán nem számítanak, ha nem vagyunk képesek megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyeket az emberek valójában feltesznek nekünk.
Ezt a cikksorozatot részben őszinte önvizsgálatnak szántam – annak érdekében, hogy átgondoljuk és értékeljük a tetteinket, és bizalmat építsünk. De gyűjteményként is kezelhető: válaszok gyűjteménye az erdészek számára, amihez vissza lehet nyúlni, ha a közvélemény kérdez. Mert ne feledjük: minden erdész egyben a szeretett hivatása PR-szakembere is, akár akarja, akár nem!
11. „Miért nem alkalmazunk örökerdő-gazdálkodást mindenhol?”
Az örökerdő, a folyamatos erdőborítás kiváló módszer. Ahol működik, ott alkalmazni kell. Magyarországon az erdőterület 1,7%-án, körülbelül 33 ezer hektáron alkalmazzák már. Ez a szám tízszeresére nőtt 2005 óta. A növekedés fontos és üdvözlendő, de aki univerzális megoldásként mutatja be, az félrevezeti a társadalmat. Öt helyzetben az örökerdő nem alkalmazható, és ezt nyíltan ki kell mondani.
Először: az inváziós fajok visszaszorítása. Ahol akácost kell őshonos állományba átvezetni, ott határozott beavatkozásra van szükség. Az akác sarjadó faj. Ha „a természetre bízzuk”, a természet több akácot fog adni. Ilyenkor pont a vágásos gazdálkodás éri el a természetvédelmi célt: tarvágás, tuskózás, fafajcsere. Évekbe telik a versenytársak visszaszorítása. Ez aktív, drága, fáradságos munka, de győzelem a természetvédelem szempontjából.
Másodszor: klímaadaptációs fafajcsere. A magyar lucfenyvesek többsége klimatikus határán, vagy azon túl van. A régi állomány fokozatos eltávolítása és klímatűrő elegyes erdő telepítése nem megy örökerdővel. Ez tudatos, aktív beavatkozás, legfőképpen pedig sürgős.
Harmadszor: fényigényes őshonos fafajok esetén. A kocsányos tölgy és a cser mind fényigényes faj, a záródott lombkorona alatt nem újulnak fel. Ahhoz, hogy ezek a fajok megmaradjanak a tájban, nyílt területekre van szükség. A természetben a viharok és a tüzek biztosították ezt. A kezelt erdőben a vágásos gazdálkodás. Ha mindenhol csak örökerdőt alkalmazunk, búcsút mondhatunk ezeknek és sok más fafajnak.
Negyedszer: a korai szukcessziós élőhelyeken. A természetben nincs csak „zárt erdő”. A természetes erdődinamika bolygatásokra épül: szélvihar, tűz, rovarkalamitás vagy elöregedő erdő. Ezek nyílt felületeket hoznak létre. Számos védett faj él ezeken az élőhelyeken: a lappantyú, a fürj, bizonyos orchideák. A kerecsensólyom vadászterülete is nyílt vagy félnyílt területekhez kötődik. Ha mindenhol zárt erdőtömböket alkotunk, ezek az élőhelyek és az ott élő fajok eltűnnek.
Ötödször: ahol a termőhelyi adottságok nem teszik lehetővé. Meredek hegyoldalak, sziklás talaj, vízparti galériaerdők: mindegyiknek más kezelési módszerre van szüksége.
A jó kérdés tehát nem az, hogy vágásos vagy örökerdő-gazdálkodást folytatunk, hanem az: melyik erdőben, melyik termőhelyen, melyik fajra, melyik ökológiai célra mi a helyes kezelési módszer? A jó erdész nem ideológiát követ. A termőhelyet, a fafaj igényeit és az ökológiai célt követi.
12. „Miért bízzak az erdészeti tanúsításban? Az nem csupán egy zöld címke?”
A tanúsítás tökéletlen. Kezdjük itt. Az FSC és a PEFC egyaránt szembesült bírálatokkal. Tanúsított erdők is keveredtek környezeti vitákba. A láncfelügyelet bonyolult lehet, az auditok nem folyamatosak, csak periodikusak. A rendszernek vannak repedései.
Ám a tanúsítás valami figyelemreméltót képvisel: egy egész globális iparág önként vállalt külső felügyeletét. Több mint 400 millió hektár erdő tanúsított világszerte. Európában az erdők körülbelül 40–45%-a tanúsított legalább egy rendszer szerint. Gondoljunk bele egy pillanatra: egy egész kontinens erdeinek közel fele független környezeti audit alatt áll. Egyetlen más természeti erőforrás-iparág – sem a bányászat, sem a halászat, sem a mezőgazdaság – nem tett semmi ehhez foghatót.
Magyarországon más a helyzet. A nemzeti PEFC-rendszer 2017-ben jött létre. Félmillió erdőtulajdonosunk van, átlagosan 2,2 hektáros birtokkal. A kis birtokméret és az ebből fakadó adminisztratív teher miatt a tanúsítás nálunk nagyon nehéz és drága. A magyar tanúsítási arány ezért jóval az európai átlag alatt van, de dolgozunk rajta, hogy ez megváltozzon.
Garantálja-e a tanúsítási címke a tökéletességet? Nem. Magasabbra teszi-e a lécet, mintha nem lenne? Egyértelműen igen. Vannak-e tanúsítvánnyal rendelkező erdők, amelyeknek nem kellene rendelkezniük vele? Valószínűleg igen. Van-e milliónyi jól kezelt, tanúsított erdő, amely elismerést érdemel? Erre a válasz egy határozott és egyértelmű igen.
A tökéletlen tanúsítás alternatívája nem a tökéletes erdőgazdálkodás, hanem az, hogy egyáltalán nincs felügyelet. A tanúsításon javítani kell, nem elvetni azt.
13. „Az öregerdőhöz egyáltalán nem szabad hozzányúlni?”
Nem szabad, egy fontos kiegészítéssel. Az EU erdeinek kevesebb mint 3%-a minősül öregerdőnek vagy elsődleges erdőnek, köznapi szóhasználattal őserdőnek. Ezek pótolhatatlanok, évszázadok alatt fejlődtek ki. Hatalmas mennyiségű szenet tárolnak mind a fákban, mind a talajban. Olyan biológiai sokféleségnek adnak otthont, amely sehol máshol nem található. Semmilyen faanyag-bevétel nem indokolja a pusztulásukat.
Ennek nem kellene vitatott álláspontnak lennie. És mégis: Finnország és Svédország – Európa megmaradt öregerdőinek legnagyobb hányadát birtokló országok – bírálat alá kerültek olyan erdők folyamatos kitermelése miatt, amelyeket védeni kellene. Románia kárpáti öregerdei továbbra is fenyegetettek az illegális fakitermelés miatt.
Az erdész szakmának élen kell járnia az öregerdők védelmében, nem ellenállnia ennek. A 3% védelme erősíti az érveinket a maradék 97% fenntartható kezelése mellett. Az őserdők utolsó töredékeinek kitermelési jogaiért folytatott küzdelem aláássa mindazt, amit a fenntarthatóságról állítunk.
És most jön a kiegészítés, ami nagyon fontos. A „kitermelési tilalom” nem jelentheti azt, hogy „erdészeknek belépni tilos”.
Nekünk van a legtöbb, legmélyebb tudásunk arról, hogyan működnek az erdei ökoszisztémák. Értjük a dinamikájukat, nyomon tudjuk őket követni, meg tudjuk mondani, mikor van baj – amikor egy kórokozó terjed, amikor egy kártevő jelenléte veszélyes szintet ér el, amikor a klímastressz egy állományt a tűréshatárán túlra tolja.
Az öregerdőket figyelnünk kell. Nemcsak azért, hogy tanuljunk belőlük – bár ez is alapvető –, hanem hogy őrködjünk felettük. Egészségesek-e? Hat-e rájuk a klímaváltozás a fajösszetétel szempontjából? Megveti-e a lábát egy invazív kártevő? Szükség van-e beavatkozásra a fenntartásukhoz?
Ez valódi lehetőség a hivatásunk számára. Ha az erdészek úgy pozicionálják magukat, mint az öregerdők őrzői és megfigyelői – ha mi vagyunk a közvélemény szemében azok az emberek, akik a legjobban értik ezeket az ökoszisztémákat és a leginkább törődnek velük –, akkor hitelesebb természetvédők leszünk, mint a leghangosabb „zöldek”. Nem sajtóközleményekkel és tüntető táblákkal, hanem tudománnyal, ismeretekkel és csendes, hozzáértő gondoskodással. Ez többet tenne az erdőgazdálkodás hírnevéért, mint egy évtizednyi PR-kampány.
14. „Nem hagyhatnánk az erdőket teljesen békén?”
Nem. A történelem ezt olyan alaposan bizonyította, hogy nem kellene újra elmondani. De mivel a „hagyjuk békén a természetet” mozgalom hangosabb, mint valaha, mondjuk el újra.
Az a romantikus elképzelés, hogy a természet jobban kezeli magát, mint mi, tartalmaz nem kevés igazságot és sok naivitást.
Egy olyan világban, ahol nincs nyolcmilliárd ember, nincs klímaváltozás, nincsenek inváziós fajok, nincsenek széttöredezett tájak – igen: az erdők gondozhatnák magukat csupán a természet törvényei szerint, mint az ember megjelenése előtt. Pontosan ezt tették évmilliókig. De ez a világ már nem létezik. Már nagyon régen elmúlt.
Az európai erdőket évezredek óta alakítja az emberi tevékenység. A 18. század végére Nyugat-Európa nagy része súlyosan tarra vágott állapotba került. Évszázadnyi ellenőrizetlen kitermelés a tüzelőanyag, faszén, építkezés és bányászat céljára letarolta a tájat. Korabeli német beszámolók súlyos faanyaghiányról és helyenként „sivatagszerű” állapotokról szólnak. A fa olyan szűkössé vált, hogy télen az emberek kerítésoszlopokat, lépcsőket és bármilyen nélkülözhető fatárgyat elégettek a túlélésért.
Ez nem ókori történelem. Ez az 1700-as és 1800-as évek. Kétszáz éve történt. Az, ami ma buja német erdő, akkor pusztaság volt. Ez a válság szülte a modern erdőgazdálkodást.
Itt elmesélhetjük a saját szakmai gyökereink történetét. 1807-ben a magyar bányahatóságok – akik attól rettegtek, hogy elfogy a fa a bányákhoz – sürgették egy önálló erdészeti iskola létrehozását a Selmecbányai Bányászati Akadémián. Maga az Akadémia 1735 óta működött, és bányamérnököket képzett. De a bányászok valamit megértettek, amit mindenki másnak még egy évszázadba telt felfognia: fenntartható erdőgazdálkodás nélkül a fa egyszerűen elfogy. Ha nincs fa, nincsenek bányatámok. Ha nincsenek bányatámok, nincs bányászat. Mária Terézia alapító dekrétuma már hangsúlyozta, hogy az erdészeti oktatás különleges figyelmet érdemel, mert nélkülözhetetlen a bányászat fennmaradásához.
A hazai erdészeti oktatás 1808-ban kezdődött, amikor Selmecbányán létrehozták az első Erdészeti Tanintézetet. Dr. Wilckens Henrik Dávid akadémiai tanári kinevezése is ekkor történt, aki első erdészeti előadását 1809. február 12-én, I. Ferenc osztrák császár és magyar király születése napján tartotta meg.
Az első világháború után, 1919-ben, amikor Selmecbánya Csehszlovákia részévé vált, az egész intézményt Sopronba költöztették. Ez alkotja a mai Soproni Egyetem történelmi magját – ott szereztük az erdőmérnöki diplománkat. A bányászok hozták létre az erdészeti oktatást. Azok az emberek, akik nyersanyagokat és erőforrásokat hoztak fel a földből, megértették, hogy valakinek valamit vissza is kell juttatni a természet számára.
Ugyanez a minta megismétlődött Európa-szerte. Franciaország 1860-ban elfogadta a hegyvidéki erdőtelepítési törvényeket, és frank milliókat fektetett be ebbe. Spanyolország 1888-ban hozta létre az Erdősítési Bizottságokat. Szlovénia 1881-ben a Karszti Erdősítési Bizottságokat. Nagy-Britannia 1919-ben a Forestry Commissiont.
És maga a fenntarthatóság fogalma? Ez szintén az európai erdőgazdálkodásban született. Hans Carl von Carlowitz először Németországban fogalmazta meg az elvet 1713-ban – több mint három évszázaddal ezelőtt.
Az eredmények önmagukért beszélnek. A 20. század közepe óta az erdőterület a mai EU-országokban körülbelül egyharmaddal nőtt, miközben az állófa térfogata több mint duplájára emelkedett. Magyarország erdőterülete az elmúlt száz évben megduplázódott. Ez nem véletlenül történt. Azért történt, mert az erdészek ültettek, gondozták és védték ezeket az erdőket. Ahogy a FAO megjegyzi: Európa jelenlegi erdőtakarójának nagy része az elmúlt 150 év szándékos újraerdősítésének eredménye, nem érintetlen őserdő.
Szervezett erdősítés és erdőkezelés nélkül Európában ma szinte biztosan jóval kevesebb erdő lenne – talán drámaian kevesebb. A történelmi és a leltáradatok ebbe az irányba mutatnak.
Az ember egyszerűen túlhasználja a természetet, az emberiség mindig is így tett. Ez nem cinizmus, ez pusztán egy megfigyelés. A különbség a fenntartható és a nem fenntartható gazdálkodás között az, hogy van-e valaki, aki aktívan kezeli az egyensúlyt.
Zavarjuk ki az erdészeket az erdőből, és a piaci erők, a földhasználati igény és az emberi szükségletek újra letarolják az erdőket. A történelem ezt egyszer már bizonyította, nem kellene még egyszer bizonyítanunk.
És itt jutunk el a jelen emberi valóságához: az embereknek szükségük van fára. A globális fakereslet növekszik. Ha Európa abbahagyja a fakitermelést, akkor importálni fog – gyengébb környezetvédelmi normájú országokból. Az ökológiai lábnyomunkat kiszervezzük ahelyett, hogy felelősen kezelnénk az erőforrásainkat itthon. Az erdőket továbbra is kivágják majd, csak máshol. Olyanok, akiknek kevesebb a képzettségük, gyengébb a szabályozásuk, kisebb a számonkérhetőségük.
A válasz tehát nem az, hogy békén hagyjuk az erdőket. A válasz az, hogy jobban kezeljük őket. Tudománnyal, az ökológiai törvények tiszteletben tartásával, a módszerek őszinte kommunikációjával. És azzal az alázattal, hogy néha tévedünk – de az még mindig rosszabb, ha nem csinálunk semmit.
15. „Miért van szüksége az erdőgazdálkodásnak az EUDR-re, ha egyszer fenntartható?”
Mert elbuktunk. Nem az erdők kezelésében. Hanem a kommunikációban. Elbuktunk abban, hogy megkülönböztessük magunkat a közvélemény szemében – mi, a fenntartható, legális módon gazdálkodó, szabálykövető európai erdőgazdák – az illegális fakitermelőktől.
Az EU erdőirtási rendelete azért született, mert a globális erdőirtás létező válsághelyzet. 1990 és 2020 között a világ 420 millió hektár erdőt veszített. Ez nagyobb terület, mint maga az EU. Az EU szója-, pálmaolaj-, kakaó-, kávé-, gumi- és fatermék-fogyasztása hozzájárul ehhez a pusztításhoz. Valamit tenni kellett tehát.
Az európai (és amerikai) erdészek frusztráltak, mert a rendelet ugyanolyan adminisztrációs terhet ró a fenntartható európai gazdálkodókra, mint a valódi erdőirtási problémákkal küzdő régiókra. A teher valós és költséges, különösen a kis erdőtulajdonosok számára, akik most olyan papírmunkával szembesülnek, amelyet multinacionális ellátási láncokra terveztek. Magyarországon ez különösen fájdalmas a 2,2 hektáros átlagos birtokméret miatt.
De itt jön a kényelmetlen igazság: az ágazatunk három évtizedet töltött el azzal, hogy nem épített közbizalmat. Nem csupán itthon, hanem szerte Európában és a világon. Csendben maradtunk, miközben a környezetvédő csoportok kifinomult kommunikációs kampányokat folytattak. Visszahúzódtunk a szaknyelv pajzsa mögé. Feltételeztük, hogy a munkánk önmagáért fog beszélni. Sajnos nem így lett.
Az eredmény olyan szabályozás, amely nem tesz különbséget a fenntartható európai erdőgazdálkodás és az illegális trópusi fakitermelés között. A közvélemény és az általuk megválasztott képviselők sem tudnak különbséget tenni ezek között, ugyanis mi nem segítettük őket ebben, nem hívtuk fel rá a figyelmüket. Évtizednyi rossz kommunikáció árát fizetjük most és ezek a szabályozások nyújtják be a számlát.
És itt említeném meg azt, amit az ágazatban sokan nem akarnak hallani: még nagyobb ár vár ránk, ha nem szedjük össze magunkat.
A következő ár nem több papírmunka lesz. Nem magasabb adminisztratív költségek, hanem az, hogy törvényileg kiiktatnak minket, vagy ami rosszabb: teljesen elfelejtenek minket. Egy iparág, amely nem tudja elmagyarázni, megvédeni a saját relevanciáját, idővel irrelevánsnak fog számítani. Ha a közvélemény nem érti, miért fontos az erdőgazdálkodás, a politikusok nem fogják megvédeni az iparágunkat. Ha a politikusok nem védik meg, a szabályozások egyre szorosabbak lesznek, amíg végül az iparág már nem tud működni.
Ez nem hipotetikus. Kérdezzünk meg bármelyik európai gazdát arról, hogyan halmozódott fel a szabályozási terhe az elmúlt 20 évben. Az erdőgazdálkodás ugyanazon az úton halad. Csak még 10 évvel mögöttük járunk.
Abba sem árt belegondolnunk, hogy vajon mi lesz a szeretett erdeinkkel, ha nem azok az emberek fogják kezelni őket, akik az életüket és a hivatásukat tették fel arra, hogy a nagyszüleinktől kapott erdőket az unokáink számára továbbadjuk…
Az út előrefelé nem a szabályozás elleni harc. Hanem az, hogy láthatóan, igazolhatóan, következetesen bemutatjuk: az európai erdőgazdálkodás más bánásmódot érdemel, mint a trópusi erdőirtás. És aztán ezt a különbséget olyan hatékonyan kommunikáljuk, hogy a döntéshozók és a közvélemény is megértse.
Vagy folytathatjuk azt, amit eddig csináltunk. Továbbra is csendben maradhatunk. Tovább reménykedhetünk, hogy az emberek majd maguktól rájönnek. Ez hogyan vált be eddig?
A kérdés, ami minden kérdés mögött áll
Minden fenti kérdés gyökere ugyanaz: az emberek nem bíznak bennünk. Nem azért, mert hülyék. Nem azért, mert a környezetvédő csoportok manipulálták őket. Hanem azért, mert harminc évig nem mondtunk semmit, miközben mások mesélték el a történeteket rólunk, méghozzá a saját szájuk íze szerint. Hagytuk, hogy a narratív vákuumot félelem, félinformációk és romantikus fantáziák töltsék meg.
Ez a tizenöt kérdés nem fenyegetés, hanem lehetőség. Minden őszinte válasz egy facsemetét ültet a bizalom képzeletbeli „erdejébe”. Minden kitérő, védekező magyarázkodás egy csemetét derékba tör benne.
Egyes itteni gondolataim, válaszaim nem fognak tetszeni a szakma bizonyos szereplőinek. Elismertem, hogy a rossz helyre telepített monokultúrák létrehozását a gazdasági érdek hajtotta, nem az ökológiai. Hogy a biomassza-energiának valós problémái vannak itthon, amiről az ágazat nem szívesen beszél. Hogy egyes tanúsítások bírálatra érdemesek. Hogy az öregerdőknek szigorúan védett területeknek kellene lenniük. Hogy az illegális fakitermelés azért létezik, mert ugyanaz a társadalom, amely elítél minket, gerjeszti a keresletet is. Hogy az örökerdő nem csodafegyver. Lehet, hogy egyesek szemében árulást követtem el. Ezt is vállalom. Ám szerintem ez nem árulás, hanem hitelesség.
Egy iparág, amely képes elismerni a gyengeségeit, miközben ünnepli az erősségeit, megérdemli a bizalmat. Egy iparág, amely mindent véd – beleértve a hibáit is –, megérdemli a szkepticizmust, amit kap.
Az erdőgazdálkodás a Föld legrégibb fenntarthatósági iparága. Mi alkottuk meg a fogalmat több mint 300 évvel ezelőtt. Évszázadnyi bizonyítékunk van arra, hogy működik, amit csinálunk. Egy egész kontinens erdeit építettük újjá a pusztulásból. Az ökológia és a gazdaság közötti egyensúlyt minden egyes nap, minden egyes hektáron megteremtjük és fenntartjuk.
De mindez nem számít, ha nem tudjuk hitelesen, hatásosan elmondani ezt a történetet. Semmi sem számít, ha nem tudjuk megválaszolni a nehéz kérdéseket. Semmi sem számít, ha csendben maradunk.
Az erdőgazdálkodás jövője nem azon múlik, hogy megnyerjük-e az érvek csatáit. Azon múlik, hogy megnyerjük-e a közbizalmat. A bizalom pedig a nehéz kérdésekre adott őszinte válaszokkal kezdődik. Készen állunk válaszolni rájuk?
A szerzőről: Hasulyó Péter okleveles erdőmérnök és a ForestryBrief európai erdészeti hírlevél alapítója, amelyet több, mint 15 ország szakemberei olvasnak. 25 év tapasztalata van fordításban, újságírásban és erdőgazdálkodásban, az erdőgazdálkodás, szabályozás és szakmai kommunikáció metszetére szakosodott. Korábban a Nimród Vadászújság újságírója volt, és közreműködője a 19. Európai Erdőpedagógiai Kongresszusnak. Kapcsolat: www.forestrybrief.com | Email: peter@forestrybrief.com
forrás: Hasulyó Péter/OEE
szakmailag lektorálta: Borovics Attila/SoE ERTI
A cikk első megjelenése az Erdészeti Lapok 2026. májusi lapszámában volt.
