Szemléletváltás – de nem forradalom

Délután volt, amikor a maroknyi, erdészekből álló társaság kiért a királyréti erdőkbe. Az Ipoly Erdő Zrt. Királyréti Erdészeténél Ruff János erdészetvezető vezette a bejárást, és a terepen mutatta be azt, amiről utóbb sok szó esett: az örökerdő-gazdálkodást, valamint a folyamatos erdőborításhoz vezető átmeneti üzemmódot. Nem véletlen volt a helyszín kiválasztása. A beszélgetés, amelyet a szakmai program után Ferencz Zoltánnal, az erdőkért felelős helyettes államtitkárral folytattunk, részben pontosan erről szólt: arról, milyen irányba mozdulhat a magyar erdőgazdálkodás a következő években, és hogyan lehet a változásokat úgy végigvinni, hogy a szakma még jobban támogassa ezeket.

A helyettes államtitkár egy héttel korábban az OEE székhelyén, az Erdészeti Információs Központban is járt, ahol előadása után hosszú, interaktív szakmai beszélgetés bontakozott ki. Az ott elhangzottak és a királyréti interjú ugyanazt a képet rajzolják fel, ezért az alábbiakban a két alkalom anyagát együtt, témánként adjuk közre.

Az interjú olyan időszakban készült, amikor az erdőgazdálkodás igazgatási kerete is átrendeződött. Az ágazat egy újonnan kialakított minisztériumi szerkezetbe került, miközben egyes kapcsolódó területek – például a vadgazdálkodás – más tárcához tartoznak. Ez a háttér teszi különösen időszerűvé a beszélgetés egyik visszatérő kérdését: hogyan hangolható össze az erdő, a víz, a természetvédelem és a vad kezelése egyetlen, közös szemléletben?

Az erdőtől az üzleti világon át vissza az erdőhöz

Ferencz Zoltán nem erdészcsaládból érkezett. Gyermekként sokat olvasott, és – mint elmesélte – Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött és Ünnepnapok című könyvei keltették fel benne az erdő iránti vonzalmat. Eldöntötte, hogy erdőmérnök lesz: a szolnoki gimnázium biológia tagozatára, majd Sopronba vezetett az útja.

A diploma után erdőművelőként dolgozott, később vadászati osztályvezetővé nevezték ki. A rendszerváltás idején azonban – részben a jövedelmi viszonyok miatt – az üzleti világ felé fordult. Egy közgazdaságtan-tankönyv (Samuelson) nyomán kiszámolta, hogy a mérsékelt égövi erdők néhány százalékos évi növedéke mellett az erdészeti fizetések hosszú távon nem versenyképesek, és a család érdekeit szem előtt tartva a nagyvállalati irányt választotta. Évekig ebben a világban dolgozott.

A szakmához egy somogyi vadászat hozta vissza. Egy erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó szakértői csapatba hívták, ahol előbb véleményalkotóként vett részt, majd – a korábbi vezető távozása után – ő irányította a munkát. Az általuk készített szakmai anyag a kormányprogram erre vonatkozó részének alapjául szolgált; mint mondja, ennek minősége nyitotta meg az utat a mostani feladathoz.

Az anyag szemléleti gerincét a biológiai sokféleség közgazdaságtanáról szóló, úgynevezett Dasgupta-jelentés adta, amelynek magyar nyelvű változatát is forgatta. „Zseniálisnak” tartja a megközelítést, és úgy látja, hogy akivel csak beszél a témáról, az hasonlóan gondolkodik a műről. A 2021-ben, brit pénzügyminisztériumi felkérésre, Partha Dasgupta közgazdász vezetésével készült jelentés lényege egyszerű, mégis új nézőpontot ad: a természet nem külső díszlet, hanem maga a tőke, amelyből a gazdaság él. Ha ezt az eszközt feléljük, a számla előbb-utóbb a gazdaságban is megjelenik. Ez a szemlélet húzódik meg a magyar koncepció hátterében is – eszerint az erdő értéke nem merül ki a kitermelhető fában.

Szemléletváltás – de nem forradalom

Arra a kérdésre, mit lát a legnagyobb kihívásnak a következő egy-két kormányzati ciklusban, rövid volt a válasz: „Szerintem minden.” A háttérben négy év munkája áll, amely egy újszerű szemlélettel próbálja keretbe foglalni az erdőgazdálkodást. A helyettes államtitkár szerint ez a szenior erdésztársadalom számára kérdéseket vethet fel, a fiatalabb nemzedéknek viszont már természetes gondolkodásmód.

A lényeg nem a szélsőség, hanem a dolgok egymásba illesztése: azaz, hogyan igazítható a mai erdőgazdálkodás a klímaváltozáshoz, az ökológiai szemlélethez és a biodiverzitáshoz, illetve ezen a kereten belül hogyan végezhető jobban a vadgazdálkodás. Ehhez azonban először bizalmat kell építeni.

„Az erdő soha nem enged meg forradalmat. Ezt el kell fogadni” – fogalmazott. Az erdő szerinte nagyon állékony, évmilliók óta velünk élő társunk; éppen ezért a változásnak fokozatosnak kell lennie. A feladat nem is feltétlenül az erdő megváltoztatása, hanem a szemlélet átalakítása: „a teljes társadalom képes” másként látni az erdőt – „csak nekünk kell ezt sokkal okosabban megmutatni.”

A tarvágás kivezetése és a folyamatos erdőborítás

A Szakosztály-értekezlet legtöbb szakmai reakcióját kiváltó témája a tarvágás kérdése volt. Ferencz Zoltán álláspontja világos: a tarvágást hosszú távon ki kell vezetni a rendszerből, mert az időjárási és klímamodellek alapján nem fenntartható. Az irány a szálalásos, folyamatos erdőborítást adó (örökerdő) üzemmód felé mutat.

A helyettes államtitkár ugyanakkor maga is „kérdőjelként” kezeli a témát, és nyíltan elismeri, hogy elsősorban kommunikációs kihívásról van szó. Nem egyik napról a másikra tervezett fordulatról beszélt, hanem hosszú, akár 50–60 éves távlatú átállásról, átmeneti időszakkal. Üzenete szerint a gépparki fejlesztéseknek, telepítéseknek és beszerzéseknek is ehhez a stratégiai irányhoz érdemes igazodniuk.

Az irány tehát adott, a kiindulópont azonban szerény. A folyamatos erdőborítást adó üzemmód aránya országos szinten ma még alacsony, mindössze néhány százalék. Éppen ezért beszél a helyettes államtitkár évtizedes, türelmes átállásról, nem pedig gyors fordulatról – ehhez idő, bizalom és a terepen működő, élő minták kellenek.

Éppen ezt tette kézzelfoghatóvá a királyréti bejárás: a Ruff János által bemutatott örökerdő-gyakorlat azt mutatja meg, hogy a folyamatos erdőborítás nem elméleti cél, hanem a terepen is működő, élő üzemmód.

Egységes szabályozás: magánerdő és állami erdő

A magánerdők jövőjéről kérdezve a helyettes államtitkár már a kérdés alapfeltevését is vitatta: szerinte újra kell gondolni, hogy egyáltalán kétféleképpen közelítünk-e a magán- és az állami erdőhöz. Megítélés, hozzányúlás és szabályozás szempontjából ugyanarról az erdőről van szó. A szabályrendszer az állami oldalon lehet valamelyest „katonásabb”, de a szabályozásnak egységesnek kell lennie.

Magyarországon mintegy 900 ezer hektár magánerdő van, és ennek kezelése stratégiai prioritás. A nagyobbik rész jól kezelt, vannak azonban gazdálkodó nélküli, rendezetlen területek is. A helyettes államtitkár a királyréti beszélgetésben mintegy 300 ezer hektárnyi, egyáltalán nem kezelt területet említett, amelyet üzleti alapon kellene kezelésbe venni – és jelezte, hogy a magánerdészek között is vannak jelentkezők, akik részt vennének ilyen területek kezelésében.

A háttérben a tulajdoni elaprózódás húzódik: az öröklési szabályok átfogó felülvizsgálata szükséges, a jogi szolgáltatási kötelezettség kivezetése pedig növelte a bejegyzett gazdálkodó nélküli magánerdő arányát. Megoldásként a Szakosztály-értekezleten felmerült egy állami erdőbirtokossági társaság gondolata, amely közbirtokossági jelleggel karolná fel a rendezetlen területeket.

A gazdálkodási szabadság kérdésében Ferencz Zoltán a magánerdők nagyobb mozgásterét vetítette előre, különösen az ültetvények esetében – itt a jelenlegi szabadságfok megmaradhat, sőt bővülhet. A felújítási kötelezettségek viszont a klímaváltozás miatt változhatnak, akár hosszabbodhatnak is. Összegzése egyértelmű: a magánerdőket az állami erdőgazdaságokkal azonos súllyal kívánja kezelni.

Az állami erdőgazdaságok nonprofit iránya

Az állami erdőgazdaságok átalakításáról szólva a helyettes államtitkár a nonprofit megközelítést jelölte meg stratégiai irányként. Az elgondolás szerint az állam a társadalom felé vállalt elköteleződését egy nonprofit típusú finanszírozással és háttérrel jobban meg tudja valósítani.

Terepi bejárás és szakmai bemutató az Ipoly Erdő Zrt. Királyréti Erdészetének területén

A kérdés vizsgálata most indult, a miniszteri felvetés nyomán. Ferencz Zoltán emlékeztetett rá, hogy az állami erdőgazdaságok társasági formában a kilencvenes évek óta működnek, és az eltelt időszakban már több hasonló koncepció is készült – a korábbi kormányzat is foglalkozott a kérdéssel. Ha jobb megoldás körvonalazódik, abba az irányba lépnek tovább. Lényeges elem, hogy az alapegység továbbra is az erdészet marad, a döntések pedig egyre inkább valószínűségi, klíma- és hidrológiaimodell-alapú megközelítésre épülnek.

Erdőtervezés és igazgatás: a „szuperhatóság”

Az erdőtervezés erőforrásai az elmúlt években jelentősen szűkültek: a Szakosztály-értekezleten elhangzottak szerint a tervezők és az erdőfelügyelők létszáma a 2010-es szinthez képest nagyjából a felére csökkent. A tervekben egy úgynevezett „szuperhatósági” modell szerepel, amely a tervezett környezetvédelmi főhatóság alatt integrálná az erdőtervezést és a hatósági feladatokat. Nyitott kérdés, hogyan alakul a digitalizáció és a humánerőforrás aránya – vagyis mennyi tervezői kapacitást vált ki a digitális eszközrendszer, és mennyi szakember kell a feladatok ellátásához.

Kommunikáció és társadalmi elfogadottság

A beszélgetések visszatérő témája a kommunikáció volt. A kiindulópont kemény: az Erdészeti Információs Központban elhangzott összefoglaló szerint a helyettes államtitkár által hivatkozott felmérésben a magyar lakosság 74 százaléka ítéli meg negatívan az erdőgazdálkodást – ezt a mutatót a tervek szerint évente mérni fogják.

Ferencz Zoltán küldetésszerű célként fogalmazta meg, hogy az élő környezet ugyanolyan érték legyen a társadalom szemében, mint az ország gazdálkodása. „A gazdálkodásról a magyar társadalom szinte mindent tud” – érti a szakszavakat, a GDP-t, az inflációt, az ársapkát. Az élő természetről viszont nincs ilyen mély tudás. A cél, hogy az élő környezettel kapcsolatos információátadás és edukáció teljesen nyitott és érthető legyen, és ne csak a fiatal generáció, hanem az egész társadalom érdeklődése nyíljon meg a természet felé. Hogy az emberek önmagában lássák a természetet – és rájöjjenek, hogy ugyanúgy látják, ahogy az erdész.

Ennek része az újságírókkal való munka is: a helyettes államtitkár szerint őket is „meg kell tanítani” arra, hogyan nézzenek és értsenek bennünket, hiszen sokat számít, hogyan kommunikálnak az erdőről. A megújulás eszközeként a Szakosztály-értekezleten egy úgynevezett „kaszkád” modell is felmerült, amelyben a helyi szakemberek rendszeresen osztanak meg erdővel kapcsolatos tartalmakat, a minisztérium pedig felülről, koordináltan kommunikál; a tárca emellett éves „országjelentést” is készítene.

Külön kérdésként merült fel a kommunikáció „kétirányúsítása”. Egy országos kérdőív révén lehetne felmérni, mit várnak az emberek az erdőtől, mit látnak problémának. A helyettes államtitkár szerint a kormány és a tárca egyértelműen elkötelezett a civilek bevonása mellett: napirenden van az Erdőtanács személyi összetételének újragondolása, és egy uniós tapasztalatokat is figyelembe vevő, széles körű véleménygyűjtő folyamat kialakítása. A forma még alakul – kérdőív vagy szervezeti képviselet –, a lényeg azonban a minél szélesebb rétegek bevonása.

A társszakmák közötti megosztottságról Ferencz Zoltán bizakodóan beszélt. Úgy fogalmazott, hogy a szembenálló kommunikáció jórészt „mesterségesen szított” jelenség, és valójában nem két ágazatról, csupán két szakmai nézőpontról van szó. Most, hogy a működést, a szabályozást és a kommunikációt egy tárcán belül hangolják össze, ez a feszültség deeszkalálódhat, a párbeszéd helyreállhat – hiszen a felek „ugyanazt látják”. A közös munka már most elkezdődött: a természetvédelmi és az erdészeti szakemberek a minisztériumban együtt gondolkodnak a következő időszak lépésein.

Kísérleti erdők és fafajpolitika

Az alkalmazkodás egyik kulcsa a kísérletezés. A 2017-es erdőtörvény-módosítás kivette a rendszerből a „kísérleti erdő” kategóriáját; Ferencz Zoltán ezt vissza kívánja hozni, hogy adaptációs kísérletek folyhassanak. Meg kell vizsgálni, mely fajok élnek meg az Alföldön és a száraz lejtőkön. A helyettes államtitkár óvott attól, hogy egyes – nem őshonos – fajokat eleve megbélyegezzünk: a szárazságtűrő növényekre a változó körülmények között szükség lehet. A Szakosztály-értekezleten a jelenlévők is sürgették, hogy mielőbb létesüljenek üzemi léptékű kísérleti parcellák, elsősorban szárazságtűrő fafajokkal, mert egyes állományok – köztük a fenyvesek – pusztulnak.

Védett erdők: a fenntarthatóság a kulcsszó

A védett erdők és a moratórium kérdésében a helyettes államtitkár ismét a szélsőségek elkerülését hangsúlyozta: sem a „semmit nem vágunk”, sem a „mindent levágunk” megközelítés nem jó. A kettő között erdőrészlet- vagy tájszintű elemzés alapján kell meghatározni, mely területek működjenek valódi magterületként – melyekhez egyáltalán nem nyúlnak hozzá –, ehhez azonban konszenzus kell a szakma, a természetvédők, a felügyelők és a civilek között.

Előadás és interaktív beszélgetés zajlott a magyar erdőgazdálkodás helyzetéről és jövőjéről az OEE székhelyén, a budapesti Erdészeti Információs Központban

„A fenntarthatóság a kulcsszó” – fogalmazott. Példaként a vadgazdálkodást hozta: az általa hivatkozott, afrikai vadállományokon végzett kutatások szerint ott, ahol az állományt egyáltalán nem szabályozzák, az akár a kilencven százalékát is elveszítheti – fenntartható kezelés mellett viszont életképes marad. Ugyanez igaz a védett erdőkre is: ha valami nem fenntartható, be kell avatkozni; ha a természet maga fenn tudja tartani a rendszert, azt „meg kell ünnepelni”, és figyelni kell.

Vad-erdő egyensúly

A vadgazdálkodás és a vad–erdő egyensúly kérdése is előkerült. A helyettes államtitkár – hosszabb, személyes példákon keresztül – világossá tette, hogy a vadlétszám érdemi kezelése elengedhetetlen ahhoz, hogy az erdőfelújítás és a természetközeli gazdálkodás eredményes legyen. Tapasztalata szerint a vadgazdálkodás megreformálásához nem elég egyetlen elemhez nyúlni: egyszerre több dolgot – a szabályozást, az árakat, a szerződéstípusokat – kell változtatni, és világosan elmagyarázni, miért. Óvott attól is, hogy a nyilvánosságban önmagukban szereplő számok félrevezessenek. A kulcs a fenntartható, modellalapú kezelés, nem egy-egy kiragadott adat.

Természet-helyreállítás: közös feladat

A hazai és az uniós napirenden egyaránt ott van a természet-helyreállítás ügye. A feladat uniós keretből indul, de minden tagállamnak saját nemzeti tervet kell letennie az asztalra, és a Nemzeti Természet-helyreállítási Terv határideje szeptemberre esik. Az értekezleten a tagság jelezte: az erdészeti ágazat eddig talán nem mélyült el benne kellő alapossággal. Ferencz Zoltán szerint a tárca „beszáll” a munkába, a feladat természeténél fogva közös – a természetvédelmi és az erdészeti oldal egyaránt érintett. Ez illeszkedik a beszélgetés visszatérő gondolatához: a két szakmai nézőpontot nem egymással szemben, hanem egy asztalnál érdemes összehangolni.

Uniós és nemzetközi kitekintés

A nemzetközi szabályozás közeli feladatot ad. Az uniós erdőirtásmentességi rendelet (EUDR, 2023/1115/EU) a nagy- és középvállalatokra 2026. december 30-tól, a mikro- és kisvállalkozásokra 2027. június 30-tól lesz kötelező, és hazai bevezetése most esedékes. Ezzel párhuzamosan készül más uniós szabályok átültetése is, köztük a szén-dioxid-eltávolítás uniós tanúsítási keretéé (CRCF) – ez utóbbi önkéntes rendszer, amely egységes, ellenőrizhető elszámolást ad a szén-dioxid-megkötésnek, így az erdei szénelnyelésnek is. Az EUDR-en a tárcánál egy 6–8 fős csapat dolgozik, és szeptemberre törvénytervezetnek kell elkészülnie. Ferencz Zoltán megfogalmazása szerint az ágazatot közvetlenül talán kevéssé érinti, a teljes megfelelés azonban a jogbiztonság miatt kötelező.

A helyettes államtitkár emellett a nemzetközi beágyazottság fontosságát is hangsúlyozta. Folyamatban vannak nemzetközi klímaadaptációs projektek (sivatagosodás elleni, illetve törökországi programok), amelyekben a Soproni Egyetem kutatóműhelyei is aktívak; a tárcának pedig ki kell építenie a saját nemzetközi szakmai kapcsolatrendszerét, mivel jelenleg nagyrészt hiányzik az uniós és nemzetközi erdészhálózati beágyazottság.

Munkaerő, gépesítés, támogatások

A szakma jövőjét érintő, kevésbé látványos, de súlyos kérdés a munkaerő és a gépesítés viszonya. A fizikai munka kínálata csökken, a nagygépek terjedése pedig párhuzamosan zajlott a kézi munkaerő visszaszorulásával. Ez – kormányzati korlátokkal együtt – veszélyezteti a szakmai utánpótlást és a fenntartható gazdálkodás szakemberi hátterét.

Nyitott, megoldásra váró terület a támogatási rendszer is. A támogatói okiratok kiadása lassú és kiszámíthatatlan, a kifizetések jelentősen késnek, és ez mára az állami gazdálkodókat is érinti. A beszélgetések tanulsága szerint itt rendszerszintű, kiszámíthatóbb megoldásra van szükség.

Az értekezleten a tagság tovább formálta a képet. Az állam egyes esetekben nemcsak ösztönöz, hanem korlátoz is – a védetté nyilvánítás például szűkítheti a gazdálkodási mozgásteret –, és a felszólalók szerint a kieső lehetőségek ellentételezésének kiszámíthatóbbnak kellene lennie. Itt vetődött fel az is, hogy az állam vásárlással vagy cserével vegye át azokat a területeket, amelyeket a tulajdonosuk már nem kíván vagy nem tud kezelni – összhangban a magánerdők rendezetlen részeire vonatkozó, fentebb említett gondolattal.

Hosszú távú stratégia: 2030–2050

Mindezt egy hosszú távú keret fogja össze. A 2016–2030-as Nemzeti Erdőstratégiát megújítják, és 2030–2050-re szóló, hosszú távú erdőstratégiát készítenek. A helyettes államtitkár szerint a koncepció ma még csak töredéke – megfogalmazásában „mintegy két százaléka” – a végső anyagnak; a többit a következő 3–4 évben, a szakmával együtt kell kidolgozni. A munkába az OEE mintegy 4000 tagját, a nemzeti park igazgatóságokat, a civil szervezeteket, a vízügy és a kutatás képviselőit egyaránt bevonják. A cél egy olyan iránytű, amely mindenki számára elfogadható.

A megújítás oka kézenfekvő: a 2016–2030-as stratégia annak idején jól mérte fel a helyzetet, az időjárás és a tűz azonban azóta átírta a kereteket. A helyettes államtitkár szerint az erdőtűz kockázata – amelyet itthon szerencsére még kevésbé érzünk – világszerte nő, és a megelőzésben jóval előttünk járó technológiák, módszerek állnak rendelkezésre. Ezek átvétele, akár pályázati forrásból, a következő időszak feladata lesz.

A helyettes államtitkár köszönettel nyugtázta azt a szakmai anyagot is – projekteket, innovációkat, javaslatokat –, amelyet az OEE már átadott. A jelzés egyértelmű: a stratégia nem felülről érkező kész döntés, hanem közös munka, amelyben a szakmának érdemi szerep jut.

A királyréti délután ezért több volt egyszerű terepbejárásnál. Az örökerdő látványa és a beszélgetés ugyanazt üzente: a magyar erdőgazdálkodás előtt álló évtized a fokozatos, közösen kialakított szemléletváltásról szól, amelyben a kulcsszavak a bizalom, a fenntarthatóság és a párbeszéd. Ahogy a helyettes államtitkár fogalmazott: az erdő nem enged forradalmat – de a közös, türelmes munkára annál inkább nyitott.

Az Erdészeti Információs Központban folytatott beszélgetést egy személyes gondolattal zárta. Régi mondása szerint öt olyan hivatás van a világon, amely mindig fontos marad: a szülésznő, aki világra hozza a jövőt; a tanár, aki tanítja a fiatalokat; a pap, aki lelkierőt ad; az orvos, aki gyógyít; és – saját korábbi, üzleti pályájára utalva – a biztosítós, aki összegyűjti azt, amiről az emberek hajlamosak megfeledkezni. Ehhez most hozzátenne egy hatodikat: az erdészt. Mert ahogy fogalmazott, az erdész ebben a rendszerben a jövőt építi – magát az oxigént és a klímát.

Forrás: Erdészeti Lapok/OEE