Faipari szárítás - RETRO

Emlékezés a faipari szárítás hatvan évére, tekintettel az államosítás évfordulójára.

Barcsi üzemcsarnok épülete (1970-es évek)

AZ ÖTVENES ÉVEK

A magyarországi ipar egészének 1949.évi államosítása különleges állapotban találta a faipart. Igen sok - köztük kevés nagyméretű - fűrészüzem, néhány nagyméretűnek mondható falemezgyár, néhány közepes bútorgyár és igen sok kis- és középüzem, amelyek a háború befejezése után 3 évvel alig heverték ki a károkat.

A harmincas - negyvenes évek a hazai faipar egyik modernizációs lépcsője voltak, bár a technikai szárítás terén csak a falemezgyárakat érintette. A sok kis -, és középüzem és kismester önellátó volt a faanyagok szárításában, a műhely, a padlás és a hosszú készletezési idő szárította fűrészárút. A fűrészüzemek (1942-ben 150) általában természetes szárítással - máglyákba rakva - érték el közepes tárolási idővel a fűrészárú úgynevezett transzport szárazságát.

Ahol viszont technikailag szárítani kellett a légszárazsági fok alá az a parkettaipar volt (1942-ben 11) Budapesten, Barcson, Gyöngyösön stb. ahol a parkettalécet (frízt) és más burkolóanyagokat kis befogadóképességű falazott, gőzfűtésű szárítókban kezelték főként tapasztalati úton, műszerezés és szabályozás nélkül. A legnagyobb szárítási szakterület a falemezgyárak féltermékeinek szárítási igénye volt (1946-ban 7 furnér és lemezgyár, és bútorlapgyár). A furnér-és lemezgyáraknál, a rétegeltlemez termékekhez hámozott vékony furnért állítottak elő, amelyet textilipari szárítógépekkel (u.n. dob-, és hengerszárítókkal) szárítottak, míg a késelt (értékes) színfurnérokat, és a vastagabb hámozott furnérokat is klimatizáló termekben (pl. Furnér és Lemezművek, alapítva 1834) hosszabb- rövidebb ideig tárolták, hogy a deformációktól megóvják. A lécbetétes bútorlapot gyártók a középrészt képező léceket technikailag szárították - minőségi követelmények nélkül - falazott kamrás szárítóban, vagy pl. a Szegedi Falemezgyárban (alapítva 1940) osztrák (Gesser) gyártmányú füstgáz-levegő fűtésű, 1942.-ben létesített nagytermelékenységű szárítókamrákban.(Ezek a szárítók - visszaégés miatt - időnként kigyulladtak.) Ebben a gyárban volt főmérnök az első magyar nyelvű szárítási szakkönyv szerzője: Salamon Marián gépészmérnök. Az 1942. évben alapított Hárosi Falemezművek hámozás és késelés útján rétegelt termékeket állított elő, a szokásos módszerekkel.

A szokásos szárítási módszereket tapasztalati úton alkalmazták-, és módosították, műszeres méréseket (műszerek hiányában) nem végeztek. A faanyagok nedvességtartalmát, vagy a nedvességvesztést általában súlyméréssel és kiszárításos módszerrel végezték. Ebben az időben hazai műszer a fanedvesség mérésre csak a "Bányai Félix, Budapest" (elektroncsöves, telepes) készülék állt rendelkezésre, amellyel fűrészelt faáruk nedvességét lehetett mérni. Az ötvenes években a technikai fejlődésnek kifejezetten hiány-gazdálkodási akadályai voltak. Az okok: háborús hangulat, mértéktelen hadseregfejlesztés, a vas-és acél termelés megalapozatlan fokozása, nemzetközi kapcsolatok hiánya. Ezzel a hiánygazdálkodással szemben dacolt, és bizonyítani akart az a néhány gyakorló mérnök szakember, akik az évtized első felében rendelkezésre álltak. Az állami erdők és az államosított faipar külön szakigazgatás alá tartoztak.

A faiparban ekkor gépészmérnökök és néhány erdőmérnök működött, összesen alig több mint 10 fő: Salamon Marián gm, Barlai Ervin em, Pál Armand gm, Szabó Dénes gm, Lonkai János em, Lübke Roland gm, Szőke Balázs gm, Burda Ferenc gm, Lugosi Armand gm, Láng László (?), és 1953 - 54.-ben csatlakozott Cziráki József, aki Prágában végzett ifjú mérnök volt, érdemesek arra, hogy megemlékezzünk róluk.

A mérnökhiányt időben felismerték, mert 1951.-ben a Budapesti Műszaki Egyetem esti gépészmérnök képzésben 18 fiatalembert indítottak el faipari tagozaton, akik 1955-ben végeztek, és mint kezdő mérnökök dolgoztak az ipar különböző területein. Ilyen helyzetben érte a faipart a fa-, és fűrészáru szárítás fejlesztésének szüksége, ami abból fakadt, hogy a koncentráció céljával a több kis-, és közepes üzemből alakítottak nemzeti vállalatokat (gazdasági indokokkal, de politikai céllal).

Szinte hihetetlen, hogy ebben a kiinduló helyzetben, egy alapvetően elhanyagolt területet miként karolták fel az előbb felsorolt mérnökök.

Erről tanúskodnak a publikációk:

Salamon Marián: A fa természetes és mesterséges szárítása (Könnyűipari Kiadó, Budapest, 1952.)

Lugosi Armand: A Tűzoltószer és Létragyár új gyártmánya: a TLGYSZ tipusú faipari forró légszárító ( Faipar c. folyóirat,1955.szeptember )

Láng László: Fűrészárú mesterséges szárítása (Faipar c. folyóirat, 1956.május )

Szőke Balázs: Üzemi tapasztalatok a bükkfa kamrás szárításánál (Faipar c. folyóirat,1956. július)

Lübke Roland: A mesterséges szárítás üzemi tapasztalatai (Faipar c. folyóirat,1958. január)

Szőke Balázs: Korszerű faipari szárítókamrák tervezésének néhány irányelve (Faipar c. folyóirat, 1959. február)

Közben a műegyetemi faipari mérnökképzést átvette a soproni Erdőmérnöki Főiskola, ahol 1957.-ben indították az első faipari mérnök osztályt (akik 1962.-ben végeztek,17 fő), majd 1959.-ben megnyílt a faipari mérnöki kar és az iskola ettől kezdve Erdészeti és Faipari Egyetem. A kiképzés igényelte az új szakmai tanszékeket, és tantárgyakat. Így alakult meg a Falemezgyártási Tanszék (vezetője Cziráki József) és ide nyert beosztást a Szárítástan tantárgy, amelyet Veres Pál gondozott.

Franz Kollmann

Az is kétségtelen, hogy Európa tudósainak eredményei is csak ebben az évtizedben lettek publikálva a szakkönyv kiadásban, ami azt jelenti, hogy a tudományos eredmények csak ekkor tették lehetővé a jelentős fejlődési lépést. Figyelemre méltó az európai tudósok publikációs sora, amelyet F. Kollmann vezet, mert első tudományos összefoglalói még a harmincas években születtek meg. Ezek nem teljes felsorolása:

F. Kollmann: Technologie des Holzes und der Holzwerkstoffe, I. - II. (Springer Verlag, Berlin. 1955.)

L. Vorreiter: Holztechnologisches Handbuch, I. - II. (Verlag Georg Fromme, Wien. 1949.)

A. Villiere: Séchage des bois (Dunod, Paris. 1953.)

E. Bateson: Timber Drying (Lockwood, London. 1952)

P. V. Szokolov: (Goszleszbumizdat, Moszva. 1955.) Krischer - Kröll: Die wissenschaftlichen Grundlagen der Trocknungstechnik I. - II. (Springer Verlag, Berlin. 1959.- 1963.)

W. Janik: Handbuch der Holztrocknung (Fachbuchverlag, Leipzig. 1960. )

P. Jiru : Vysouseni Reziva (St.Nakl. Techniczké Literatury, Praha. 1959. )

"A II. világháború előtti néhány év, és az ezt követő időszak a szárítóberendezések és a szárítási eljárások fejlődésében döntő jelentőségű. Erre az időszakra esik a faszárítás elméletének gyors fejlődése és a technika forradalmasodásával a gyakorlati érvényesítés" Lásd : Cziráki - Veres : Szárítás és gőzölés c. jegyzet, EFE Sopron. 1966. 10. oldalán. Ebben a fejlődésben alapvető szerepe volt F. Kollmannnak és L. Vorreiternek, de O. Krischer és mások is jelentősen hozzájárultak a technológiák fejlődéséhez.

HATVANAS ÉVEK

A hatvanas években a tisztázott elméleti alapok, és a korábbi gyakorlat után a technikai szárítás új irányokat is keresett, noha jellemző volt a konvekciós - kamrás szárítás és a gőzfűtés dominanciája. A gőzfűtés a százéves múlt tapasztalataival teljesen elterjedt volt a gyáriparban ( használata és telepítése olcsó, és az ipari technológiákban sok helyen lehet használni ). A szárítók fűtése sem volt elképzelhető másképpen, mint gőzfűtéssel, ami a 100 C fokon felüli szárítás irányába is kiterjesztette a gyakorlatot. Már 1928.-tól kezdve, és a háborús éveket követően, de főként a hatvanas évek fémszárítóinál jöttek divatba az u.n. forró levegős szárítók (pl. Schilde), de a többszörös légforgatású falazott kamrákban és a szárító-csatornákban ( alagútszárítókban ) is a gőzfűtés volt a jellemző.

Az útkeresésben nem volt jelentéktelen irány a füstgáz - levegő keverékkel fűtött szárító kamrák építése, de ebben az évtizedben vették kisérleti alkalmazásba a vákumszárítást, a nagyfrekvenciás szárítást,és más különleges eljárásokat, amelyek nem terjedtek el. Ennek az évtizednek a magyar szakirodalmát Szőke Balázs nyitotta meg könyvével, amely gyakorlati alapműnek bizonyult néhány évtizedre: Szőke - Burda: Faipari szárítók kezelése (Műszaki Kiadó, Budapest. 1961. ) (Lektor: Lugosi Armand) Ezt követte az Erdészeti és Faipari Egyetem (Sopron) színvonalas jegyzete : Cziráki - Veres: Szárítás és gőzölés (EFE, Sopron. 1966.) (Lektorok: Szőke Balázs, Garbaisz László) amely megfelelő módon biztosította a faipari mérnökképzés idevágó szakanyagát.

A külföldi szakirodalomból kiemelnék két művet:

R. Hildebrand: Schnittholztrocknung (Maschinenbau GMBH, Oberboihingen.1962.)

Holzwirtschaftliches Jahrbuch Nr.15.: Holztrocknung (DRW-Verlag, Stuttgart. 1965.)

A hatvanas években a korábban is jelentős gyártókhoz felzárkóztak ujabb német és más berendezésgyártók, így a nem teljes lista:

R. Hildebrand Maschinenbau GMBH, Oberboihingen / Würt

Eisenmann KG Maschinenbaugesellschaft, Böblingen

Benno Schilde Maschinenbau AG, Bad Hersfeld

L. Bollmann KG Lufttechnische Anlagen, Singen

V. Vanicek Holztrocknungs Anlagen, Wien

Kiefer Maschinenfabrik GMBH, Stuttgart - Feuerbach

Tromag Trockenapparate und Maschinenbau GMBH, Bebra - Kassel

Brückner - Trockenbau AG, Tittmoning

Büttner - Werke AG, Krefeld - Verdingen

amelyek között vannak a fejlődő forgácslap ipart kiszolgáló forgácsszárítók is. Ezek a cégek egymásután jelentkeztek ujabb és ujabb konstrukciókkal, s így került pl. a Furnér - és Lemezművekbe a legkorszerűbb Tromag szalagos furnérszárító.

A hatvanas évek végén a hazai faipar (főként az épületasztalos-, és bútoripar) készülődött a "nagy ugrásra", mivel a tervezett lakótelep építkezéseket az említett iparágak mennyiségi felfejlődésének meg kellett előznie.

HETVENES - NYOLCVANAS ÉVEK

A hetvenes években kezdődött a faipari szárítás korszakváltása, amely azután a nyolcvanas években fejeződött be. A korszakváltást történetileg a következők tették lehetővé.

1./ Az elektronikus fejlődés (szilícium félvezetők, integrált áramkörök, a memóriák, számok-, betűk kijelzése, nyomtatott áramkörök stb.) lehetővé tette a szabályozástechnika változtatását.

2./ Az ipari üzemek a gőzfűtést (nem szabályozható) elavulásuk rendjében megszüntették, vagy átalakították melegvizes fűtésre. A technológiai gőzt igénylő lemezipar is megszűnt.

3./ A fémépítésű, nagy rakterű import szárítókamrák feltöltésében a homlokvillás targoncák kapnak szerepet. Így a pályakocsis anyagmozgatás indokoltsága megszűnik, ezzel változik a kamrák alakja, formája, és emelő-toló rendszerű szárítóajtók kerülnek használatba.

A korszakváltás hosszabb folyamat eredménye, amiben voltak tévutak is: pl. az USA-ból, Nyugat-Európán keresztül, majd az NDK közvetítéssel (SHT szárítók) a Ganz Műszerművek fejlesztett időprogramos (tárcsás, elektromechanikus) vezérlést, amit a fejlődés elsöpört. Ezekben az években "hallgatott a múzsa", nem jelentek meg korszakos szakirodalmi összefoglalók, hiszen a fent vázolt fejlődés folytonos volt, és a fejlődést az egymással is versenyző gyárak reklámanyagai reprezentálták. A német gyárak mellé felzárkóztak olasz gyárak is: INCOMAC, SECEA stb. Közben új szárítási módszer született Nagy-Britanniában a Westair cégnél: a "zártrendszerű konvekciós klímaszárítás" avagy kondenzációs szárítás, amelyet néhány éven belül átvett csaknem mindegyik gyártó cég. A hetvenes években a hazai műszaki fejlődés a szárításban is felvirágzott, jóllehet még a korszakváltás előtti technikai színvonalon. Az ERDŐTERV (Ercsényi István) számos fahulladék tüzelésű füstgáz -levegő keverékkel üzemelő szárítókamrát tervezett és telepített, az ÉPFA épületasztalos országos vállalat műszaki szakemberei (pl Lakatos Gyula és tsai) több gőzfűtésű alagútrendszerű, pályakocsis szárítót építettek az országban. A NEFAG (Nagykunsági Erdő és Fagazdaság) műszaki fejlesztési szakvezetői (Török László, és Molnár Sándor) összefogva a szolnoki mezőgazdasági gépfejlesztő üzemmel fémszerkezetű továbbá üvegszálas poliészter héjszerkezetű szárítókamrákat fejlesztett és telepített. Ebben az évtizedben a szövetkezeti kis és középüzemek kapacitásához illő zártrendszerű klíma (kondenzációs) szárító aggregátokat fejlesztett-, és gyártatott, kamrákat tervezett a MŰFI (szövetkezeti közös vállalat), Petri László és tsai.

A faipari szárítás továbbfejlődését jellemző könyvek megjelenése nem volt jellemző az évtizedekre. A hazai szakirodalomban Lugosi Armand: Faipari kézikönyv, 4. fejezete, Faanyagok szárítása (Szőke Balázs), (Műszaki Könyvkiadó, Budapest. 1976.) kodifikálta a hetvenes évek elején Európában jellemző, fennálló szakmai színvonalat. Ez jellemző R.Hildebrand: Die Schnittholz-trocknung (Oberboihingen, 1979.) könyvére is, vagyis még csak részkérdésekben jelzi azt a korszakváltást, amelyről előbb volt szó. Lényegesen továbblép Brunner-Hildebrand: Schnittholz-trocknung, 5.Auflage (Brunner GMBH. 1987.) leírva azokat a változásokat, amelyek a mérés-szabályozás automatizálása területén végbementek.

KILENCVENES -, ÉS EZREDFORDULÓS ÉVTIZED

Az évtized elejére csaknem mindenütt kialakult a fanedvességkövető szárítás szabályozás, és ezzel együtt a fűrészárú konvekciós szárítókamrák uniformizálása. Napjainkra ez az érdekes, épületfizikától, mesterségesen előállított klímahatásoktól függő folyamat, melyben jelentős szerepet játszik a légtechnika, a fűtéstechnika, elektrotechnika, az u.n. standard "egygombos" automatika alkalmazásával szükségtelenné tette a szárítókezelő szakképzést. Ez kis túlzással olyan, mintha a pilótaképzéshez elegendő volna a kormányszervek kezelése. Az évtizedeket egyrészről a korábban egymással versenyző, de időközben "kifáradt", régi cégek beolvadása jellemzi (pl.Hildebrand, Vanicsek, Bollmann, stb.), másrészről a vákuum szárítási módszerek terjedése, ahol -hasonlóan a kamraszárítókhoz- a nagykapacitású, de "Grobvakuum"(árokvákum) tartományban működnek (max 1mbar) és konvekciós melegítés, állandó légtechnika jellemzik a folyamatot. Ez az irányzat mindenesetre, jó hőszigetelés mellett, idő- és energiatakarékosságával jól beleillik a takarékos jövő időszerű törekvéseibe.

Magyarországon változatlanul nem alakult ki a berendezésgyártás, noha a Revolutio-2000, és a Kentech cégek sokat áldoztak a hazai piac meghódításáért. A szomszédos országban, a Partiumban, Szatmárnémetiben több, mint 10 éve alakult (magyar) cég, a Kenobi próbálkozik ugyanezzel, reméljük sikerrel. Az ezredforduló évében megjelent Takáts Péter Szárítás és gőzölés, egyetemi jegyzet (NyME, Sopron), és ugyanebben az évben Petri László: Fűrészárú szárítás és gőzölés (Budapest, 2000), majd 2003.-ban Petri László Energiatakarékos fűrészárú szárítás (Budapest, 2003) c. könyvek, amelyek összegezték 1994.,- 1996. között megjelent (Hogyan szárítunk.,Hogyan építünk..., Hogyan kezeljük...c.) három kiadvány mondanivalóját, nagyszámú ábrával és táblázattal, főként a műszaki gyakorlat számára, de kellő elméleti alapozással.

Remélem sikerült áttekintést adnom az elmúlt hatvan év fejlődéséről, és ugyanakkor tisztelegnem a szakma hazai és külföldi alapozói és művelői előtt.

Írásomhoz felhasználtam a szövegben megjelölt magyar nyelvű szakirodalmat, továbbá a német nyelvűek közül a "Holzwirtschafliches Jahrbuch Nr.15.,1965." és "R. Hildebrand: Schnittholz-trocknung.1979." c. kiadványokat. Végül felhasználtam Tóth Sándor : A fafeldolgozás 1945 előtt, valamint Tóth Sándor: A fafeldolgozás 1945 után c. köteteket, ahonnan az ipari adatokat nyertem.

Petri László okl. faipari mérnök ( 1964.), dr oec. ( 1950.)
Az írás a FAIPAR című szaklap 2009/4. kiadásában nyomtatásban is megjelenik.