Szerves építőtáborok - Devecser, Kolontár

Szerves építőtábor/4 - vörösiszap újjáépítés

A Műegyetem Lakóépülettervezési Tanszéken szervezett "Szerves Építészet" tantárgy a hallgatók ismeretelméleti tájékoztatásán alapuló gyakorlati képzés. Meggyőződésem, hogy az építész egyetlen feladata a Valóság lerajzolása, mely természetének megismeréséhez elengedhetetlen a kényszerű közvetítőközegen - papír, monitor - megjelenő kép és az anyag nehézkedésének összevetése. Ez a út - mint minden valódi megismerési folyamat - izzadsággal, elkeseredéssel, önismerettel, csoportalkotással és természetesen örömökkel van kirakva, s a végén ott a keserédes pillanat, amikor rájövünk, hogy itt kell hagynunk művünket. A történet innen már nem kint folyik, már nem az anyag világára koncentrál, a mű már nem a miénk. Miénk a konfliktusok, az együtt erőlködés, az apró örömök - meg tudjuk csinálni! - egyszóval a csoportos alkotás drámája volt, melyben felépült az épület belső mása, mely tartást, példát és a világ szeretetteljes szemléletét segíti, és enyhíti a fájdalmat, amelyet érzünk, amikor a Himnusz hangja mögött megsejtjük a távozó angyal szárnyainak suhogását.

Devecser

A 2008-ban elindult szervesépítészeti táborok három nyáron keresztül nagy sikerrel zajlottak le Sárospatak városában. A közösség azóta is hálásan emlékszik vissza a műegyetemistákra, akiknek az Ady téri görkorcsolyapályát és az amőba formájú öltözőépületet, a kispataki játszótér vesszőfonatos fecskevárát, valamint az Árpád Vezér Gimnázium új kertjét, annak pergoláját és pavilonépületét köszönhetik. A tavalyi vörösiszap-katasztrófa azonban új helyszínen adott feladatot a Műegyetemen szerves építészetet hallgató építész növendékeknek. A Kolontáron és Devecseren zajló újjáépítés során nem csupán a lakhatás, hanem a közösségi élet tereinek megteremtése is cél volt, így az idei hallgatói pályázat során e két település újonnan épülő részeihez kapcsolódó parkok közösségi építményeit kellett megtervezni. A beadott munkákból az évek során jól bevált szavazásos rendszer alapján zajló devecseri pályázat eredményeként Horváth Gergely és Virág Anett munkái kerültek kidolgozásra, a végül megvalósulásra került építmény ezután közös csapatmunkával, Turi Attila irányítása mellett nyerte el végső formáját.

A feladat mérete és komolysága miatt az idei szervesépítészeti táborban nem lett volna elegendő és célszerű csupán a tavaszi félév hallgatóiból verbuválni csapatot, ezért a korábbi évek táboraiban már rátermettségüket bizonyító "öregek" is meghívásra kerültek, hogy teljes legyen a létszám. Utóbbiak jelentős része a devecseri projektben vett részt, a feladat összetettsége és mérete miatt itt volt szükség a tapasztaltabb munkaerőre. Az első napok folyamán azonban úgy tűnt, az öreg rókák rutinja sem képes minden akadály legyőzésére, az építési folyamat zökkenőmentes és hatékony működéséhez ugyanis elengedhetetlen a pontos ütemezés, az összehangolt irányítás, a hierarchia. A kezdeti demokratikus káoszt a harminchat fokos hőség és a területen az árnyék teljes hiánya csak fokozta, de a kemény talaj ásása, a beton időnkénti hiánya sem tett jót a közhangulatnak. A kezdeti tanácstalanság és elkeseredettség azonban nem tudott eluralkodni a csapaton, még épp időben mértük fel helyzetünket és változtattunk gyökeresen a munkamódszerünkön.

A különböző munkaterületeknek vezetőket jelöltünk ki magunk közül, és kisebb csapatokra osztottuk a társaságot (a térképházépítők, a szerkezetszerelők és -állítók, az életfafaragók,lambériázók és a festők), a csapatok munkáját pedig összehangoltuk, hogy ne akadályozzák egymást. Az elején keletkezett lemaradást koránkeléssel és napnyugtáig tartó munkával sikerült behoznunk, de a forróság miatt minden ebéd után kötelező szieszta került bevezetésre a "közeli" vendéglő nyírfái alatt, így mindig jókedvűen zajlott a munka. Nagy tanulsága volt a tábornak, hogy a jó munkához a jó hangulat, a táncos esték, a kellően ütemezett pihenők elengedhetetlenek, csakúgy mint a reggeli ébresztő muzsika az iskolarádióból. Sokan mondják, hogy jó pap holtig tanul, szerintem így voltunk mi is ezzel. Bár nem először fogtunk Sthilt a kezünkben, azért Konkoly József úr tudott még nekünk mutatni egy-két fogást, a bádogosok pedig megtanítottak arra, amit eddig tökéletesen fel tudtunk rajzolni és el tudtunk magyarázni az épületszerkezettan vizsgákon és szigorlatokon, de mégsem tudtuk volna, hogy álljunk neki korcolni. Volt, aki a vakolómester mellett találta meg a helyét, volt, aki a lambériázás fortélyait sajátította el és voltak, akik a munkagépek vezetését tanulták meg. De a legtöbbet mégis egymástól/ról tanultuk, és boldogok voltunk hiszen átélhettük ismét az építés drámáját.

A devecseri brigád tagjai: Benedek Márton, Bohonyi Imola, Csaba Edit Zita, Deák-Varga Péter, Faragó Melinda, Heli Judit, Horváth Domonkos, Horváth Gergely, Hunvári Marcell, Juhász Balázs, Kiss Marianna, Komsa Réka, Kovácsik Levente, Lakatos Ildikó, Losonczy Nelli, Lőrincz Anna, Madari Gabriella, Máté Albert, Péteri Zsolt, Robitschko Davor, Skultéti Dóra, Szodorai Tímea, Turi Dániel, Turi Gergő, Turi Sára, Vaits Zoltán, Véglesi Gergely, Virág Anett, Zétényi Zsófia, Zoletnik Zsófia, Zsigmond Ármin, végül, de nem utolsó sorban Konkoly József és Turi Attila

Kolontár

A hasznos szórakozás receptje: Vegyél egy tanárt, mestert, aki életre akarja tanítani a nebulókat, és minden bajban segít, 15 elszánt embert, akik létre akarnak valamit hozni (nem baj hogy kezdők, elég egy vagy két olyan ember, akinek már ismerős a dörgés), egy csodálatos helyszínt, egy határidőre megvalósítható tervet és rengeteg helyi, segítőkész, kedves embert.

A kolontári helyszínre végül 15-en mentünk, hogy megépítsük az új utca végén kialakításra kerülő közösségi tér, park mászóvárát. Határidőre teljesíteni egy konkrét építési feladatot... Legtöbben először szembesültünk ilyen jellegű kihívással. Sokan még nem fogtunk a kezünkbe fúrógépet vagy körfűrészt, nem véstünk fát vagy hajtottunk be csavart. Így természetesen az első napokban többet ügyetlenkedtünk, minden apró dologgal szaladtunk a "főnökhöz". Azonban pár nap alatt mindenki belelendült a munkába, megtalálta a szívéhez legközelebb álló feladatot. Megtanulhattuk, hogy nem minden van úgy, ahogy azt a padok mögött gondoljuk és előre eltervezzük: amíg valaki csak a rajzasztal mellett gondolkodik egy tervről, addig sok mindenre nem terjed ki a figyelme, ami aztán építés közben kérdéseket, bizonytalanságokat szül. Rájöttünk, hogy a tervlapok nem mindig adnak választ a lépten-nyomon felmerülő problémákra. Ilyenkor gyors megbeszélés, tanácskozás, "szerinted hogyan csináljuk" jellegű kérdések után tudtuk csak folytatni a munkát. Így azonban azt is sikerült elérni, hogy a részletekben mindenki felismerheti a saját gondolatát, tud azonosulni egy-egy megoldással. (Ilyen spontán ötlet volt pl. a PVC csövek színesre festése is). Egy ilyen tábor során sokkal közelebb kerülünk az anyagok, a méretek, arányok jobb és pontosabb megismeréséhez. A kétkezi munkán túl sokat tanultunk az organizációról és a párhuzamosan futó munkák megszervezésének gyakorlati fontosságáról is.

A helyi lakosok nap mint nap elláttak minket üdítővel, kávéval, pogácsával vagy éppen hideg dinnyével. A nyitottság és kedvesség amit megtapasztalhattunk, illetve az ott lakók személyes történetei szintén felbecsülhetetlen élményt jelentettek. Így nem csak szakmai, de emberi szempontból is sokat tanulhattunk. Úgy gondolom, hogy az építés és az egész tábor célja - természetesen a kiválasztott építmény megvalósításán túl - a csapatmunka sokrétűségének megtapasztalása volt: az, hogy egyszerre kell figyelnem magamra és a többiekre, egyszerre vagyok kétkezi építő és tervező. Megismerhettük a szerszámokat, az embereket is, de leginkább önmagunkat és a határainkat. Adhattunk valamit a helyieknek, amivel remélhetőleg újabb barátokra tettünk szert és létrehoztunk egy közös alkotást: egy falatkányi lábnyomot, ami lehet hogy holnapra eltűnik, de nekünk örökre a szívünkbe, emlékezetünkbe vésődött.

Forrás: építészfórum