|
||||||||||||||
|
FATÁJ archívum:
FATÁJ-online
A pdf-ekhez az Acrobat Reader itt tölthető le: |
 2012-01-27
Székelyföldi fűrészmalmok I. rész
A budapesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola egyik faipari mérnöktanára, Pauló Tamás 1998-tól kezdve eleinte hobbiból, majd később szakmaszeretetből és hivatástudatból kutatja ezeknek a fűrészmalmoknak a történetét, és azon munkálkodik, hogy faipari mérnökhallgatók és faipari technikusjelöltek, valamint szakmaszerető kollégák segítségével minél több emléket sikerüljön megőrizni az utókornak mind dokumentációban, mind pedig ténylegesen felújított és rekonstruált fűrészszerkezetek formájában.
A faipar egyik nagy jelentőségű találmánya a gótika idején a fűrészmalom felfedezése. Első említése, illetve ábrázolása a francia építész, Villard de Honnecourt vázlatkönyvében található. A dátum: 1235.
Az ábrázolás a kornak megfelelően nem igazán pontos, inkább csak jelzésértékű. Viszont jelzi, hogy a víz energiáját már nem csak gabona és egyéb termények őrlésére, hanem farönkök hosszanti szeletelésére is lehetett használni. A fűrészmalmok tényleges oklevél és adózási említése Európában a 14. század második felére tehető. Magyar területen a 15. század első felében (Zsigmond király idején) jelennek meg a fűrészmalmok. A gótika idején megindult nagyarányú városépítési hullám, amely a reneszánsz időszakban csak erősödött, rengeteg fát, elsősorban jó minőségű pallót, deszkát igényelt. Az igényt növelte az egyes országok hajóépítési hulláma is. Ebben az időben kezdték a tengerparthoz közeli hatalmas erdőségek pusztítását. A korábban kézzel hasított, majd bárddal és vonókéssel megmunkált anyag nagy fa- anyagveszteséggel és energiabefektetéssel járt, ezért ma már csak a faipar szűk területén használják (hagyományos hordógyártás, ácsolt bútorgyártás). A rönkök deszkává fűrészelése emberi energiával, kézi fűrésszel, bakra emelve pedig szintén nagy energiabefektetéssel és alacsony termelékenységgel működött, bár a Székelyföldön a "kecskére" emelt rönkök hosszanti fűrészelése még a XX. század közepén is gyakori volt. A víz energiájával működtetett fűrészelőszerkezetek kb. 20-30-szoros mennyiségű deszkát voltak képesek gyár- tani, meglehetősen pontos vastagsággal és méretben. Szerkezeteik, technikai fő- és részletmegoldásaik a középkor végére már kialakultak, és kb. 500 éven keresztül alig változtak valamit.
Építési és szerkezeti anyaguk szinte teljes egészében fa. Az épületek zömmel fenyőből készültek zsindely- vagy deszkaborítással. A vízbevezető csatorna szintén hasonló anyagú. A vízkerék többnyire szintén fenyő, mivel így is kb. 30-40 évig tudták használni. A kopásnak és dinamikus igénybevételnek kitett alkatrészeket pedig tölgy-, gyertyán-, bükk-, kőrisfából a fogaskerékhajtásoknál a fogakat esetenként gyümölcsfából (szilva, alma) készítették. Fémből csak a legszükségesebb alkatrészek készültek: - a fűrészlap a befogókengyelekkel - a tengelyvégek - a külpontos forgást biztosító csapos tengelyvég (görbevas) - az előtolómű kilincsműve.
A 19. század során, a vaskohászat fejlődésével egyre több fém alkatrész épült a fűrészszerkezetbe (pl. vas fűrészkeret). A 20. század elejétől pedig szinte teljesen öntvényből készült keretfűrészgépeket is működtettek vízhajtással és esetenként gőzenergiával. A 20. század első évtizedeitől kezdve Európa-szerte átépítették a hagyományos fából készült vízkerékhajtást a kevesebb karbantartást igénylő és nagyobb hatásfokkal működő turbinahajtásra. A Székelyföldön, kutatási területemen azonban több száz évre visszamenően szinte semmi változás nem történt. Maradt a 99%-os fafelhasználás a fűrészmalmok építésénél, a fából készült vízkerék és fűrészberendezések. A terület gazdasági elmaradottsága és a hagyományos erdő- gazdálkodás konzerválta a fűrészelés ősi technológiáját. Igaz ugyan, hogy a 19. század végétől néhány nagyobb fűrészüzem létrejött (pl. Kommandó), ahol kisvasút, sikló és gőzgépek segítették a fakitermelést és feldolgozást. A Székelyföld egészét tekintve azonban az erdők nagyobb része kis területekre osztva magántulajdonban vagy településekhez kapcsolódva ún. közbirtokossági tulajdonban maradt. Az erdős vidékeken szinte minden településen volt 2-5 fűrészmalom. Nagyobb településeken pl. Gyergyószentmiklóson 10-12 fűrészmalom működött a jó néhány lisztelőmalom mellett. Voltak viszont olyan városok is, ahol egyáltalán nem volt fűrész, pl. Székelyudvarhely. Ide a deszkát is és a bútorokat is a környékből hordták. Voltak olyan falvak, ahol szinte csak rönkfeldolgozással foglalkoztak. A Hargita egyik oldalgerincén a 860 m magasan fekvő Szentegyházán az 1906-os jegyzék szerint több mint 50 fűrészmalom üzemelt. Innen a külön foglalkozást jelentő szekeresek hordták vásárokra, építkezésekre, vagy a kifejezetten bútorgyártásra szakosodott falvakba. Pl. ilyen a Szentegyházától kb. 30 km-re, az Erdővidék peremén lévő Vargyas. Az itt élő Sütő család az 1600-as évektől kezdve foglalkozott festett és esetenként faragott bútorok gyártásával. A család ma élő leszármazottai büszkén űzik ma is ősi mesterségüket. Kiemelt terület volt deszkametszési szempontból a Gyergyói-medence, a Maros-völgye, a Csíki-medence - főleg Csíkszeredától északra az Olt folyó mentén. Az elmúlt évszázadokban nagyon sok oklevél, adományozó és adóslevél, engedély, peres papírok foglalkoznak a fűrészmalmokkal, jelezve ezek fontos gazdasági szerepét.
A fűrészmalmok gyakran egy-egy család tulajdonát képezték (pl. Tankók fűrésze, Nagy András fűrésze stb.) Speciálisan székelyföldi megoldásnak számít az ún. cimborasági tulajdon. Ebben az esetben nem egy, hanem 2-5, esetleg 10 család közösen épített valamelyikük területén egy fűrészmalmot. Ebben az esetben voltak, akik a területet adták, mások pedig az anyagot, egy-egy fontosabb alkatrészt. Volt olyan, aki a munkájával járult az építéshez. Az építéssel megbíztak egy, a témában nagy tapasztalattal rendelkező fűrész- molnárt, aki mind a talajmunkákat, a malomárok és a hozzá tartozó zsilipek építését, a fűrészpajta épületének és a "benne való" szerkezetnek az elkészítését vezényelte az anyagok erdőn történő kiválasztásától kezdve az építésen át a beüzemelésig. Egy-egy komolyabb fűrész építése hónapokat vett igénybe. Az ilyen fűrészek használatát rendkívül szigorúan és igazságosan szabályozták. A tulajdonosok számától függően egy-egy család "vágási ideje" változott. A vágás sorrendjét sorsolással döntötték el, ezt esetenként évente változtatták. A vágási jogot örökölni lehetett, el lehetett adni, vagy bérbe lehetett adni. Az aktuális használó köteles volt a fűrészt átvett állapotban, megfelelő karbantartás után átadni a következő használónak. Mivel a fűrészek használatának lehetősége nagyban függött az időjárástól (pl. korai és esetenként hosszan elhúzódó tél, befagyott vizek vagy nagy szárazság esetén vízhiány), ezért a használatra vonatkozó rendelkezések ezt is szabályozták.
Pauló Tamás - faipari mérnöktanár, Forrás: faipar Az írás II. része - III. része
Kapcsolódó cikk a FATÁJban: Székelyföldi fűrészmalmok III. rész (2012-03-02) Székelyföldi fűrészmalmok II. rész (2012-02-17) Faipari szerszámkincsek - időszaki kiállítás Újpesten (2010-03-02) Magyar Famíves Céh Egyesület - értékmentés (2009-05-18)
|
| ||||||||||||
|
||||||||||||||
Az 1920-as évektől kezdve a politikai helyzet és a gazdasági bizonytalanság miatt a hagyományos vízhajtású fűrészmalmok száma lassan apadni kezdett. A több száz fűrészmalom száma 1-2 százra csökkent. 
