Annak ellenére, hogy az élet elsodorta az Alsó-Ipoly menti Bernecebarátiból, mindig is nagyon erősen kötődik szülőföldjéhez. Itt ismerte és szerette meg nagyapja segítségével a famunkákat is. 2000-ben aztán úgy alakult, hogy sikerült megvásárolniuk egy rokonuk házát a faluban. Ez egy szabadkéményes, eredeti parasztház, ami olyan állapotban volt, hogy fel kellett újítani. Neki is láttak feleségével és menet közben kiderült, hogy ehhez sok régi tudásra lesz szükségük, ezért az Ipoly mentén több települést is bejártak, öreg parasztházakat fotóztak.

Azt gondolná az ember, hogy a ház berendezési tárgyait is saját maga készítette, de nem, inkább öreg bútorokat vásároltak és így sikerült nagyon szépre berendezni.

A kutatások során egy tető nélküli házban, megpillantottak egy régi szuszékot. Megvásárolták, hazavitték, Tamás szétszedte, kielemezte a darabjait és elkezdte érdekelni. Keresni kezdte az öreg szuszékokat, vásároltak is párat, s az évek alatt szépen összegyűjtötte azokat a szerszámokat és tudást is, ami ahhoz kellett, hogy belevágjon a már saját, új ládák elkészítésébe.

Tamás a régi mesterek hagyományait folytatva, az eredeti szerkezetben, több százéves módszerekkel készíti a ládáit. Ez egyrészt nagyon nehéz fizikai munka, másrészt – a díszítés miatt – rendkívül kifinomult kézügyességet, szépérzéket és figyelmet kíván. A mai faművesség alapjaival ellentétben ezek az ácsolt ládák nyers fából készülnek, kizárólag kézműves technológiával állítja össze. A szuszékkészítéskor a mester ugyanis nincs kötve a méretekhez és a szigorú merőlegesekhez, nála (és a régieknél is) a deszkák hosszmérete változó, miközben általában fölfelé rövidülnek, s így az egész ládának kissé „terpesztő” alakja lesz.

A szuszék két részből áll – magyarázza – ládarészből és a fedélből. A láda oldaldeszkáit a négy sarkon alul lefelé kiálló oszlopszerű lábdeszkák tartják össze. A fedél hosszirányban futó deszkáit pedig két darab ívelt, a sarkain szarvakkal rendelkező végdeszka fogja össze. A szuszékkészítő mesterember hatalmas hasított keményfa deszkákat használt, főleg bükkfát. Elsőnek a négy lábat kell elkészíteni. A lábak után az oldalfalak következnek. Egy átlagos palóc ládához kb. 32-38 deszka kell, amiket egyenként kell megfaragni. A deszkák vastagsága egyik hosszanti él mentén vastagabb, mint a vele szemközti él mentén. Az egymás mellé helyezett deszkákat azonban nem enyvezi össze, hanem a vastagabbik deszkaélbe mélyedést, hornyot vés és ebbe süllyeszti bele a szomszéd palló keskenyebbik élét. A deszkák rögzítéséhez csapolást alkalmaz, a faszögeket is kézzel faragja. A két oldalfal közé illeszti a fenékdeszkákat, illetve az előfal és a hátfal deszkáit.

A hátfal legfölső deszkájából kinyúló tengelyen fog forogni a fedél. A fedél oldalfalainak kifaragása után a gerinc és a többi tetődeszka következik, majd mindezeket egybeépítve jól pászítva, feszültség nélkül kell megcsapolni és a ládatestre ráilleszteni. Mindezen művelet után, ha jól egyben van végre az ácsolt láda, akkor elkezdheti a füstölést, amivel egyrészt alapszínt, másrészt farontók elleni védelmet ad a ládának. A füstölés egy fél napig is eltarthat, amit egy percre sem lehetett otthagyni. A művelet hagyományos módon zajlik: nedves forgácsokkal fojtott tűzzel végezi és folyton ügyel rá, nehogy lángra kapjon.

Ezután egy természetes pácolással színezett felületbe vési a mintákat. A minták cifrázását a régi mesterek szokásai szerint csinálja, csak köröket vagy köríveket és egyenes vonalakat rajzol.

Egyre többen szeretnének, új készítésű, régi technikájú saját ácsolt ládát is. Nem csoda, hiszen minden szuszékot körülleng valamiféle megfogalmazhatatlan ősiség, erő, időtlenség és utánozhatatlanság: éppen darabjainak szabálytalansága, csodálatos díszei miatt.

New Yorkban a Madison Avenue-n levő Tulipán Galériában is bemutathatta tudását. Az ácsolt ládás előadása a Magyar Házban nagyon jól sikerült, az odafigyelő, értő közönség ámulva hallgatta a szuszék készítés rejtelmeit. A múzeumokban pedig sok-sok gyönyörű és különleges tárgy között a kutatásaihoz újabb láncszemekre is bukkant, amik az ácsolt ládák több ezeréves múltjába illeszkednek.

„A szuszékok melletti másik fő alkotó területem a pásztorfurulyák világa – mondja Tamás. Furulyakészítőként és ácsolt láda készítőként dolgozom több éve, mindkét mesterségben csak a régi készítési hagyományokat követem már a kezdetektől fogva. Pál István tereskei, Nógrád megyei juhász (a Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra Lovagja, számtalan cím birtokosa), furulyás-dudás embertől tanultam a furulyakészítő mesterség legfontosabb alapjait, aki a pásztorságban és a furulyakészítésben is egyfajta őstudással rendelkezett. Azt a fajta hagyományt vettem át Pista bácsitól, mely faesztergályozó gépek nélküli, és az erdőn vágott bodzafa ágakon, vonókéses hántoláson, kézi fúráson alapul. A magyarságnál legáltalánosabban régóta a 6 lyukú népi furulya a legismertebb, használták a Kárpát-medencében mindenfelé.

Furulyakészítő régenvolt juhászok pásztorok nyomán járva, az én munkám is az erdőben kezdődik. Ott kell keresni jóféle bodzafákat, aminek vannak egyenes, jó vastagságú ágai. Méretre fűrészelés után meg kell fúrni a csöveket. satuba fogva fúrom hosszú kézi fúrókkal. Ezután hajalás, kézi vonókésezés, és rengeteg pucolás-tisztítás-csiszolás következik. A „síprendszer” mindig a legkényesebb, és egészen másfajta tudást igényel a négyzetes ablakú, mint a holdlikas. A játszólyukak elhelyezése is fontos, azok helyét és megfúrását szintén nagyon sok tapasztalat alapján kell kifundálni. Ha elkészültem egy ilyen kézzel kidolgozott, lyukanként behangolt furulyával, akkor mindegyiket ki kell cifrázni, úgy az igazi a pásztorfurulya. Utána pedig jön a pikkelyezés, itt bizony körülbelül kétezerötszáz vágás van. Hát ilyen a Pál Pista bácsi furulyakészítő öröksége: nehéz, de szép.”

A szobájában megtalálható sokféle szépen faragott tárgy is. „Nagyon szeretem magam mellett őrizgetni ezeket – meséli – mert az ember ránéz és érzi és érti azt, hogy hogyan kell ezt csinálni. Megtalálható a szobában kásakavaró, guzsaly, koboz hangszer fedőlapja, csanak és még folytathatnám a sort a különböző furulyákkal és ácsolt ládákkal, valamint Pál Pista bácsi fényképével.

Bernecebarátiban a falu életébe is bekapcsolódik és ott a barátaival összefogva közösen megépítettek például egy haranglábat. A nagyon komoly, nagyméretű haranglábnak a szerkezetét is ő tervezte meg, és a négy láb faragványait is ő készítette el. Több más munkája mellett Tamás tervei alapján és faragásával készítettek egy olyan emlékművet is, ami egy régi ipolymenti kaput formáz zsindelytetővel, a faluban élt néprajzkutatók emlékére.

Bízik benne, hogy fiai közül lesz, aki tovább viszi ezt a hagyományt, mert jelenleg egyedül csak ő az egyetlen ládakészítő mester az országban, aki kizárólag a több évszázados módszerrel dolgozik. Az Élő Népművészet pályázatokon szuszékjaival és furulyáival Aranyoklevelet és Gránátalma-díjat nyert, sorra hívják kiállításokra és szakmai előadásokra.

Szerző: dr. habil Gerencsér Kinga
Forrás: faipar.hu
Források a fenti cikkhez:
Gyenes Tamás hivatalos honlapja: https://acsoltlada.hu/
Gyenes Tamás (2011): Ácsolt ládák titkai, szerzői kiadás. Göncöl-Print Nyomda Kft.
Gerencsér Kinga (2012): Az újjáélesztett szuszékok mestere. Magyar Asztalos 2022. 32. 09. p. 6-12.
Az illusztrációk forrása: Gyenes Tamás, Héjj Botond és Gerencsér Kinga fotói.