A legellentmondásosabb a homokfásítás kérdése, mely a homoki erdőgazdálkodás nagy múltja miatt „tabunak” számít. A most megjelent A homokfásítás alkonya és az ártérfásítás hajnala c. tanulmányban a szerzők a homokhátság erdeinek hidrológiai hatásait tekintik át, és levezetik, hogy negatív vízmérleget generálnak, így szárító hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Míg több, a szárazodásban közrejátszó tényező szerepe csökkenő tendenciát mutat, a homoki erdőké arányában növekszik, így új erdők telepítése nem ajánlott, sőt, az erdőborítás csökkentése indokolt a letermelésre kerülő faültetvények újratelepítésének mellőzésével. A fásítás súlypontját folyóink ártereibe érdemes áthelyezni, melynek együtt kellene járnia azok kibővítésével, azaz az árterek részleges restaurációjával.

A Természetvédelmi Közlemények legfrissebb (Évf. 27 2021) számában jelent meg Tölgyesi Csaba, Bátori Zoltán, Deák Balázs, Erdős László, Hábenczyus Alida Anna, Kukla Luca Sára, Török Péter, Valkó Orsolya és Kelemen András tanulmánya:  A homokfásítás alkonya és az ártérfásítás hajnala (1,4 MB pdf.)

„A Duna-Tisza közi homokhátságon az 1970-es évektől jelentős szárazodás figyelhető meg, mely veszélyezteti a térség gazdasági termelékenységét és a vízigényes élőhelyek fennmaradását. Jelenleg nincs konszenzus a szárazodást kiváltó tényezők egymáshoz viszonyított szerepéről. A legellentmondásosabb a homokfásítás kérdése, mely a homoki erdőgazdálkodás nagy múltja miatt „tabunak” számít. Jelen munkánkban a homokhátság erdeinek hidrológiai hatásait tekintjük át, és levezetjük, hogy negatív vízmérleget generálnak, így szárító hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Míg több, a szárazodásban közrejátszó tényező szerepe csökkenő tendenciát mutat, a homoki erdőké arányában növekszik, így új erdők telepítése nem ajánlott, sőt, az erdőborítás csökkentése indokolt a letermelésre kerülő faültetvények újratelepítésének mellőzésével. A fásítás súlypontját folyóink ártereibe érdemes áthelyezni, melynek együtt kellene járnia azok kibővítésével, azaz az árterek részleges restaurációjával.”

„Összefoglalásként tehát elmondhatjuk, hogy a Duna-Tisza köze vízhiányos homoki élőhelyein a homokfásítás a talajvízkészletekre és a tágabb régió hidrológiai viszonyaira igazoltan negatív hatást gyakorol, így a továbbiakban nem lenne szabad támogatni.

A talajvízszint csökkenésének legintenzívebb időszakban, a ’70-as és ’90-es évek között számos szinergista tényezővel együtt hatott, így részarányát nehéz pontosan megállapítani. E tényezők szerepe azonban mára többnyire mérséklődött, a homokfásítás hatása azonban nem csökkent, sőt a tervezett fásítások csak súlyosbítják a problémát.

Figyelembe véve a részletesen bemutatott hidrológiai vonatkozásokat, a klímaprojekciókat, a nettó szénmegkötés mérsékelt voltát és egyéb kockázatokat (pl. a tűzveszélyesség növekedése), a társadalom egésze számára kedvezőtlen mindennemű új erdő létesítése a homokhátságon, sőt, a jelenlegi erdőborítás csökkentése indokolt a fent részletezett módon.

Ezzel párhuzamosan az alföldi erdőtelepítés súlypontját a nagy folyóink térségébe lenne érdemes áthelyezni, ahol az árterek rekonstrukciójára, kiszélesítésére kiváló lehetőséget biztosítanának, és számos jótékony gazdasági, társadalmi és ökológiai hatásuk lenne lokális és regionális szinten is.

Mindezek megvalósításához szorgalmazzuk a különféle tájhasználók, a vízügy, az erdészetek és a döntéshozók közötti hatékony párbeszéd kialakítását, illetve a lokális érdekek és akadályok helyett a végső cél pozitívumainak előtérbe helyezését.”

forrás: greenfo