Korábbi cikkeimben amellett érveltem, hogy az erdőgazdálkodás elvesztette a saját PR-csatáját. Számba vettem meg nem énekelt sikereinket. Kommunikációs eszköztárat kínáltam. De ezek egyáltalán nem számítanak, ha nem vagyunk képesek megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyeket az emberek valójában feltesznek nekünk.

Ebben az írásban tizenöt ilyen kérdést gyűjtöttem össze. Olyanokat, amelyeket az erdész szakemberek a leggyakrabban kapnak – túrázóktól, újságíróktól, politikusoktól, környezetvédő csoportoktól, és egyre inkább azoktól az iparágaktól is, amelyekkel együtt dolgozunk.

Nem köntörfalazok. Őszinte válaszokat adok, mert ez alól nem bújhatunk ki, nem söpörhetjük ezeket a szőnyeg alá.

Egyes válaszaim kényelmetlenek lesznek a szakma bizonyos részei számára. Ám ez így van rendjén. Mert ha önmagunkkal sem tudunk őszinték lenni, nem várhatjuk el, hogy a közvélemény bízzon bennünk.

Ezt a cikket részben őszinte önvizsgálatnak szántam – annak érdekében, hogy átgondoljuk és értékeljük a tetteinket, és bizalmat építsünk. De gyűjteményként is kezelhető: válaszok gyűjteménye az erdészek számára, amihez vissza lehet nyúlni, ha a közvélemény kérdez.

Mert ne feledjük: minden erdész egyben a szeretett hivatása PR-szakembere is, akár akarja, akár nem. Vágjunk hát bele!

1. Miért vágnak ki fákat?

Mert az erdő megújuló forrás. A fát úgy „aratjuk”, ahogy a gazda a búzát – csak nálunk a termés nem egy évnyi vegetációs időszak, hanem 60–120 év alatt érik be.  A fák nőnek. Néhányat kitermelünk, helyettük újak nőnek. Ez a ciklus évszázadok óta működik az európai erdőkben.

Az EU erdei jelenleg mintegy 160 millió hektárt borítanak – az unió területének körülbelül 39 %-át. 1990 és 2020 között az erdőterület 145 millió hektárról 159 millió hektárra nőtt. Ez közel 10 %-os növekedés. Az európai erdők ma nagyobb területet foglalnak el, mint legalább két évszázada bármikor. A magyar erdőterület az elmúlt száz évben megduplázódott.

Európában az éves nettó növedéknek csak körülbelül háromnegyedét termeljük ki. A maradék növedék az álló, élő faállományban halmozódik. Az erdő évről évre gyarapszik, miközben használjuk.

De van valami, amit nem mondunk eléggé hangosan: az embereknek szükségük van fára. Része a házadnak. A bútorod belőle készül. A papír, amire írsz. A csomagolás, amiben az ételed érkezik. A fa jelen van a bölcsőtől a koporsóig. Valakinek elő kell állítania.

Ha nem mi, szigorú európai szabályozás mellett, akkor valaki más, valahol, enyhébb erkölcsi és törvényi szabályok mellett.

Ezt az egyenletet kellene az embereknek megérteniük: az erdőgazdálkodás feladata az egyensúly fenntartása az élő fa (az erdők és az ökoszisztéma-szolgáltatások) és a „holt” fa (a társadalomnak nélkülözhetetlen nyersanyag) között. Mindkettő számít. Mindkettő nélkülözhetetlen. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk ennek az egyensúlynak a kezelését, mindkettőt elveszítjük.

2. Miért kell védett erdőkben fakitermelést végezni?

Ez talán a leggyakrabban félreértett kérdés Magyarországon. Egyébként a kérdés jogos. Mert a „védett terület” kifejezésről a legtöbb embernek az érintetlen őserdő jut eszébe. A valóság azonban más.

Az európai erdők döntő többsége – a védettek nagy része is – kezelt, telepített erdő. Emberek ültették, gondozták, nevelték generációkon át. Igazi őserdő ma alig van Európában. A magyar erdők esetében ez különösen igaz.

Ha holnaptól abbahagynánk a védett erdők kezelését, nem az érintetlen őserdő térne vissza. A legtöbb helyen az inváziós fajok vennék át a területet – akác, amerikai kőris, bálványfa. A klimatikus stressz alatt álló állományok – különösen a szárazságra érzékeny lucfenyvesek – felügyelet nélkül összeomlanának. (Sőt, szakszerű kezelés mellett is egyre kevesebb esély látszik a megmentésükre…)

A kérdés tehát nem az, hogy gazdálkodjunk-e. Hanem az, hogy hogyan. A Natura 2000 területeken az erdészek habitat-fákat hagynak állva. Holtfát hagynak az erdőben. A költési időszakban leállítják a munkát, és a törvényi keretek adta lehetőségekkel néha nem élve, szakmai és erkölcsi iránytűjüknek engedve végzik a munkájukat. Ökológiai folyosókat tartanak fenn. A védelem és a kezelés együtt működik.

Az erdőgazdálkodás célja megváltozik: a biodiverzitás kerül előtérbe, a faanyagtermelés csak másodlagos, de aktív gondoskodás továbbra is szükségeltetik a jelen állapot fenntartásához. Sőt, ahogy ránk tör a klímaváltozás, erre egyre nagyobb szükség lesz. Az erdész és a természetvédő ugyanazt akarja, csak más szavakkal mondja.

3. Az erdész az erdő ellensége.

Ezt a mondatot ritkán hallja az ember teljes súlyával. Ám néha igen. Egy túrázó dobja oda, vagy egy kommentelő írja le, esetleg egy újságíró célozgat rá.

Nekünk ez borzasztóan fáj. Mi azért lettünk erdészek, mert szeretjük az erdőt. Senki sem lesz erdőmérnök azért, mert nem vették fel az orvosira. Vagy van az emberben őszinte, égő szenvedély az erdő iránt, vagy hamar pályát módosít. Nincs köztes út.

Nézzük a számokat. A magyar erdőterület megduplázódott az elmúlt száz évben. Az erdőgazdálkodás az országos szén-dioxid-kibocsátás mintegy nyolc százalékát köti meg minden évben. Tizenkilencezer családnak ad megélhetést ez az ágazat.

Tökéletesek vagyunk? Nem. De az erdő a mi életünk, ahogy a természetvédőké, vagy az átlagembereké is.

Ami viszont még fontosabb: az erdészek azok, akik minden évszakban kint vannak az erdőn. Ők látják először a változásokat. Az aszálykárt, a szútámadásokat, az inváziós fajok terjedését, az új betegségeket. Ők látnak meg olyan dolgokat, amelyek a műholdfelvételeken még nem látszanak. És ők azok, akik tesznek is ellenük valamit.

Az erdész nem azonos a fakitermelő munkással. Nem azonos a vadgazdálkodóval. Nem azonos a földtulajdonossal. Az erdész az a szakember, aki az egész rendszer egyensúlyáért felel, felelős döntéseket hoz, megszervezi és finanszírozza az erdők érdekében végzett beavatkozásokat. Teszi ezt évtizedeken keresztül, generációkon át. Aki egy százéves döntésnek az örököse, és egy száz év múlva érő döntés meghozója.

Ha ezt nem tudjuk megértetni a társadalommal, az nem a társadalom hibája. A miénk. Mert ezt elmondani a mi felelősségünk.

4. Miért létezik illegális fakitermelés?

Ez a kérdés ritkán szerepel az erdészeti GYIK-listákon. Pedig kellene, mert a válasz egy kényelmetlen igazságot mond el az erdő, a fa és a kereslet kapcsolatáról.

Néha azért irtanak ki erdőket, mert útban vannak. Marhatelepet nem lehet erdőben létrehozni. A földhasznosítás-váltás valós jelenség, amelyet a megélhetés kényszere idéz elő. Nincs fenntartható erdőgazdálkodás az ezzel összefüggő tudás hiánya és a faipar fejletlensége miatt. A trópusi erdőirtás jelentős részét ez hajtja.

De legtöbbször az illegális fakitermelés sokkal egyszerűbb okból történik: a fa ugyanis értékes.

Miért is? Mert a társadalomnak és az iparnak szüksége van rá. Ezért fizetnek érte horribilis árakat. Ezért kockáztatnak az illegális fakitermelők börtönt, néha az egészségüket és az életüket. Senki nem kockáztat börtönt olyasmiért, amit senki nem akar megvenni.

Ez az a rész, amitől mindenki feszélyezve érzi magát. A keresletet, ami az illegális fakitermelést hajtja, ugyanaz a társadalom hozza létre, amelyik fabútort vesz, faszerkezetes házban él, vagy papírkönyvet olvas. Esténként kicsomagolja az online rendelését a kartondobozból.

Pont azok, akik a felháborodott bejegyzéseket osztogatják az erdőirtásról a közösségi médiában, fa széken ülve teszik mindezt, fa asztalon pötyögve a laptopjukon, papírdobozból falatozva a rendelt pizzát.

A megoldás nem az, hogy megpróbáljuk letagadni a keresletet. Nem is az, hogy minden fakivágást démonizálunk.

A megoldás: a keresletet legális, fenntartható erdőgazdálkodással kielégíten, és teljesen világossá tenni a közvélemény számára a különbséget.

Egy erdész, aki minden kivágott fa helyett kettőt ültet, és egy bűnöző, aki éjjel láncfűrésszel megy neki egy védett esőerdőnek, nem ugyanaz. Sajnos azonban látványosan elbuktunk abban, hogy ezt a különbséget világossá tegyük. Erre még visszatérek.

5. Az erdőgazdálkodás nem pusztítja a biológiai sokféleséget?

Itt számít a leginkább az őszinteség. Egyes erdőgazdálkodási gyakorlatok valóban károsítják a biológiai sokféleséget. A monokultúrás ültetvények – több ezer hektár ugyanabból a fajból, azonos korban – sokkal szegényebbek fajokban és gyengébb szerkezetűek, mint a természetes vagy elegyes erdők.

Az intenzív kitermelés, ami minden holtfát elszállít, megsemmisíti a rovarok, gombák és odúlakó madarak élőhelyét. Ezt el kell ismernünk. Másképp tenni sértés annak az embernek az értelmi képességeire nézve, aki egyszer is végigsétált egy nyárültetvényen, majd egy természetes erdőn.

De a kezelt erdő nem azonos az elpusztított erdővel. És itt megy félre a társadalmi vita, mert a legtöbb ember nem tudja, hogyan működik valójában az erdő.

Az erdő nem statikus. Nem áll csak ott évszázadokon át, változatlanul. Fejlődik, beérik, és végül összeomlik, majd újrakezdi. Ezt nevezzük ökológiai szukcessziónak.

Egy katasztrofális szélvihar ledönt egy állományt. Ezt követően hamar megérkeznek a pionír fajok – nyír, rezgő nyár, fűz – és megtelepednek a csupasz talajon. Gyorsan nőnek a teljes napfényben. Az árnyéktűrő fajok fokozatosan betelepülnek alattuk. Évtizedek alatt az erdő összetétele teljesen megváltozik. A pionírok elhalnak, az árnyékkedvelők átveszik az uralmat. A lombkorona záródik, az erdő beérik, végül évszázadok múlva újra összeomlik, vihar, tűz vagy kórokozók miatt. Aztán a ciklus újraindul.

Ez nem katasztrófa. Ez az mód, ahogyan az erdők megújítják magukat évmilliók óta. A jó erdész érti ezt a ciklust, és vele dolgozik, nem ellene.

Ahol a feltételek megengedik, a folyamatos erdőborítás (örökerdő) állandó vegetációs borítást tart fenn, és ezzel egy időben szerkezeti sokféleséget hoz létre az állományon belül: különböző korú, fajú, lombkoronaszintű fák állnak egymás mellett. Ez a megközelítés bizonyos erdőtípusokban és termőhelyeken csodálatosan működik.

Ám az örökerdő nem univerzális megoldás. Nem lehet minden erdőre ráhúzni. Az erdő ugyanis mint fogalom egyszerűnek tűnik, de valójában rendkívül sokféle állományt takar. Tehát ha hétköznapi kategóriákban gondolkodunk, az erdő közelebb áll a „gyümölcs” gyűjtőnévhez, mint az „alma” megnevezéshez, mely szintén sok fajtát foglal magába elképesztő változatossággal, ám mégis egyetlen fajt takar. Erre még visszatérek a 11. kérdésnél. (Lásd a következő lapszámban megjelenő második részben. – a szerk.)

A tájszintű mozaik az igazi kulcs. Képzeljünk el egy tájat felülről. Nem egy egységes erdőtömb, hanem mozaik: itt egy ötéves, élénkzöld fiatalos; mellette egy negyvenéves növekvő állomány; aztán egy öreg, vágásérett erdőrészlet. És szétszórva az egészben olyan változatos foltok, amelyeket szándékosan hagytak meg a biodiverzitás érdekében. Mindegyik folt csak néhány hektár. Mindegyik a szukcesszió más fázisában van. Ökológiai folyosók kötik össze őket. Olyan átjárók, amelyeken a fajok mozoghatnak.

Ez a mozaik több élőhelytípust és nagyobb biológiai sokféleséget teremthet, mint amit egyetlen egyforma erdő valaha is képes lenne létrehozni, akár örökerdő-módszerrel kezelik, akár nem. Vannak fajok, amelyek nyílt területet igényelnek; másoknak a sűrű árnyék kedvez; megint másoknak a holtfa; megint másoknak a fiatalos. Egy jól megtervezett mozaik mindezt egyszerre kínálja.

A biodiverzitásnak nem egyfajta erdő kell, hanem a változatosság, illetve az egyes típusok találkozásánál szegélyek. Ez a változatosság pontosan az, amit a megfontolt erdőgazdálkodás képes nyújtani.

A valódi biodiverzitás-válság az erdőkben nem a szabályozott európai erdőgazdálkodásból ered, hanem a trópusi illegális fakitermelésből, a városok terjeszkedéséből, az infrastruktúra-bővítésből és – ironikus módon – abból, amikor teljesen lemondunk az erdőkezelésről.

A dél-európai felhagyott erdők tűzveszélyesebbek, és katasztrofális biodiverzitás-vesztést szenvednek el, amikor leégnek. Egyetlen nyári erdőtűz egy hét alatt több biológiai sokféleséget tud elpusztítani, mint amennyit egy évszázadnyi gondos gazdálkodás létre tud hozni.

6. Ha az európai erdők növekednek, miért zsugorodik a szénelnyelő képességük?

Ez most az európai erdőgazdálkodás egyik legfontosabb kérdése. És a válasz bonyolult. Aki egyszerű választ ad rá, az vagy hazudik, vagy nem érti a mögötte megbúvó tudományt.

Az utóbbi években az EU erdei évi 300–350 millió tonnás nagyságrendben nyeltek el szenet. Ez az uniós szárazföldi szénelnyelés jelentős részét teszi ki. De ez az elnyelő képesség gyengült. Több tényező játszik közre, és ezek összefonódnak.

A klímaváltozás maga is része a problémának. A forróbb nyarak, az elhúzódó aszályok, a szúkárok és az erdőtüzek hatalmas mennyiségű faállományt tettek tönkre Közép-Európában.

A 2018–2020-as szúválság Németországban, Csehországban és Ausztriában jóval több mint 100 millió köbméter fa pusztulását eredményezte. A halott fa szenet bocsát ki, nem tárol. Sajnos a pusztítás azóta sem ért véget.

A kitermelési arányok néhány régióban valóban emelkedtek. Részben a biomassza-energia iránti kereslet hajtja ezt. Ez jogos aggodalom, amellyel az ágazatnak őszintén szembe kell néznie. Nem foghatunk mindent a szúra és az időjárásra.

Ám van egy harmadik tényező, amiről kevesen beszélnek: Európa erdei öregszenek. A második világháború után telepített erdők most kerülnek érett fázisukba. Az öregebb erdők lassabban nőnek. Évente kevesebb szenet kötnek meg, mint a fiatal, erőteljesen növekvő állományok. Ez alapvető biológia, nem a gazdálkodás kudarca. Egy 120 éves tölgy évente jóval kevesebb fát termel mint egy 40 éves, növekedése legerősebb fázisában lévő tölgy.

Az őszinte válasz tehát az, hogy a zsugorodó szénelnyelő képességet a klímakár, a megnövekedett kitermelés és az erdők öregedése együttesen okozza. Egyedül az erdészeket hibáztatni pontatlan volna, a saját szerepünket eltagadni viszont nem lenne őszinte.

Az igazság, mint általában, bonyolult és valahol a sorok között rejlik. A bonyolult igazságok pedig nem adnak jó címlapsztorit vagy nyolcmásodperces TikTok-videót.

7. A klímaváltozás nem érv a fakitermelésre!

Aki ezt állítja, annak igaza van abban, hogy a klímaváltozás nem szolgálhat indokul önmagában a fakitermelésre. De a klímaváltozás aktív erdőgazdálkodást követel meg.

Európa-szerte sok olyan faj van jelen, amelyet évtizedekkel ezelőtt telepítettek, és ma már túl van klimatikus tűréshatárán. Hazai és európai erdeink pusztulnak: szárazságtól, biotikus és abiotikus károktól, hőstressztől. Olyan időszakban telepítették őket, amikor a klímaváltozás még csupán akadémiai elmélet volt, nem pedig mindennapi valóság.

A magyar lucfenyvesek többsége ilyen állomány, a  hazai tölgyesek, és egyébként a bükköseink jelentős része szintén. Ha nem segítjük az átmenetet, vagyis nem segítjük meg a küszködő állományokat, és nem elegyítjük őket klímatűrő fajokkal, a természet nem tölti ki a hézagot egészséges erdővel. Sok régióban inváziós fajok költöznek be helyettük.

A klímaadaptáció tehát legfőképpen ültetést jelent, fajkiválasztást, a felújítás és a gyérítés a jövő legvalószínűbb klímaforgatókönyvekhez való igazítását, a következő generációk fáinak gondozását. Ez időnként nagyobb beavatkozásokat fog igényelni, mint ahogy néha a sebész mentheti meg a beteg életét. Aktív beavatkozást, nem pedig tétlenséget.

És itt van egy fontos pont, amit el kell ismernünk: az erdész szakma a klímaváltozást néha valóban a kitermelés indoklására használja, akkor is, amikor annak más okai vannak. Ezt nem szabad, mert hiteltelenné teszi a munkánkat.

Az emberek megérzik, ha valami nem teljesen őszinte. A jó válasz tehát őszintén megmondani, hogy egy adott állomány miért került végvágásra. Klímastressz miatt? Vágásérettség miatt? Inváziós faj jelenléte miatt? Természetvédelmi célok miatt? Mindegyik más indok, mindegyik magyarázható. De nem szabad összemosni egyiket a másikkal.

8. A faégetés energiacélra valóban zöld?

Ez talán a legmegosztóbb kérdés ma az európai és a magyar erdőgazdálkodásban. Egyenes választ érdemel, nem pedig politikailag kényelmeset.

Az elmélet egyszerű: a fák szenet kötnek meg, ahogy nőnek, ami elégetésükkor felszabadul belőlük. Az új, növekvő fák ismét megkötik ezt a szenet. Ez egy zárt ciklus, és egyben karbonsemleges is. A valóság viszont nem ilyen egyszerű, sőt meglehetősen összetett/bonyolult.

Amikor ma elégetünk egy köbméter fát energiáért, az a szén-dioxid ma kerül a légkörbe. A pótlásként ültetett fa ugyanazt a mennyiséget csupán 60–100 év alatt köti meg.

Ez „karbonadósságot” hoz létre – egy időszakot, amely alatt a légkörben több szén-dioxid van, mint ha a fa állva maradt volna. 2018-ban körülbelül 800 tudós írt nyílt levelet az Európai Parlamentnek, hogy figyelmeztesse őket: a nagyméretű erdei biomassza-égetés jelentős karbonadósságot hoz létre kritikus évtizedek alatt.

A hulladékfa, a fűrészüzemi melléktermékek és a más célra nem hasznosítható gyérítési anyag esetében azok energetikai felhasználása hasznos. Ez az anyag amúgy is lebomlana, csak lassabban. Energiaként hasznosítva viszont fosszilis üzemanyagokat helyettesít. A „matek” kijön.

A probléma akkor merül fel, amikor a biomassza-energia iránti kereslet többletkitermelést jelent. Amikor egész fákat vágnak ki kifejezetten azért, hogy elégessék azokat. Amikor természetszerű erdőket alakítanak át rövid vágásfordulójú energetikai ültetvénnyé. Ezekben az esetekben a klímaegyenlet évtizedekig nem stimmel. Pontosan azon évtizedek alatt, amelyeket nem engedhetünk elveszni.

Itt kell megemlíteni a magyar helyzetet, mert ez is része a kérdésnek és a válasznak. A nagyméretű biomassza-erőművek – Pécs, Ajka, Tatabánya – körüli vita jogos aggályokat vet fel. Ezeket az erőműveket szénerőművekből alakították át. A hatásfokuk és a felhasznált faanyag minősége valóban vitatott. Ugyanakkor ezek az erőművek több város távhőellátását biztosítják. A lakosság fűtését nem lehet egyik napról a másikra átállítani.

Az erdőgazdálkodás nem felelős az energiapolitikáért. De felelős azért, hogy bemutassa, elmagyarázza a fa útját. A megoldás nem az erdőgazdálkodás megszüntetése, hanem a hatékonyabb és okosabb fafelhasználás.

A fafelhasználási piramis a következőképpen alakul: a csúcson az építőanyag van, alatta a bútor, alatta a papír és csomagolóanyag, a legalján pedig az energetikai hasznosítás foglal helyet. Minél feljebb haladunk a piramison, annál tovább tárolja a szenet az adott faanyag.

Az erdész szakma vonakodott elismerni ezt az árnyalatot. Pedig nem szabadna vonakodnunk. A biomassza-energia fenntartás nélküli védelme minden más környezeti állításunk hitelességét gyengíti. Ha nem vagyunk őszinték abban, hogy mikor működik a biomassza-energia és mikor nem, miért higgyen nekünk bárki bármi másban?

9. Miért ültetnek monokultúrákat valódi erdő helyett?

Mert olcsóbbak, mert gyorsabban nőnek, mert a piac a mennyiséget jutalmazza, nem a sokféleséget. Ez az őszinte válasz, nem az, amire büszke a szakma.

A monokultúrás ültetvények – akár a skandináv lucfenyvesek, akár az ibériai eukaliptusz, akár a közép-európai fenyvesek és nyárasok – maximalizálják a fatermelést. Könnyebb őket kezelni, könnyebb őket kitermelni, könnyebb feldolgozni. A gazdasági szempontok világosak.

Az ökológiai szempontok ugyanilyen világosak: a rossz helyre telepített monokultúrák sebezhetők. A szúválság elpusztította a természetes elterjedési területükön kívülre telepített közép-európai lucfenyveseket. A nem megfelelő körülmények közé telepített lucállományok rendkívül sebezhetővé váltak. Több millió hektárnyi közép-európai erdő pusztult el.

De itt jön egy fontos kontextus, ami a felháborodásban elveszik: nem minden alacsony fajdiverzitású erdő emberi hiba eredménye.

Az európai erdei ökoszisztémák hatalmas változatosságot mutatnak. Némelyikük természetszerűen alacsony fajdiverzitású. A skandináv és finn boreális erdőkben erdei fenyő, lucfenyő és nyír uralkodik. Vannak nagy területek, ahol egyetlen ilyen faj alkot kiterjedt, alacsony diverzitású állományokat. Senki sem ültette ezeket. A természet maga hozta létre őket. A boreális éghajlat egyszerűen nem támogatja ugyanazt a fajgazdagságot, mint ami egy mérsékelt övi, közép-európai erdőben megtalálható. Egy finn fenyőerdőt „monokultúrának” nevezni és elítélni körülbelül annyira értelmes, mint egy sivatagot „bukott gyepnek” hívni.

A probléma soha nem maga a monokultúra volt. A probléma az volt, hogy rossz fajt ültettek rossz helyre, rossz okból, és aztán meglepődtek, amikor a természet nem tartotta be a „játékszabályokat”.

A szakma tanul. Az elegyes erdőgazdálkodás Európa-szerte terjed. Németország, Ausztria és Csehország jelentős költséggel alakítja át a tiszta lucosokat elegyes erdőkké. A klímaadaptációs stratégiák egyre inkább a sokféleséget részesítik előnyben az egyformasággal szemben.

De ez az átmenet évtizedeket igényel. Egy ma telepített erdő 60–100 évig nem mutatja meg teljes potenciálját. Emellett az átalakítás pénzbe kerül, amivel sok kis erdőtulajdonos nem rendelkezik. Lucfenyőt (itthon nyárt vagy akácot) ültettek, mert a piac azt díjazta. Most pedig azt mondják nekik, hogy rosszul döntöttek, rosszul csinálták. Közpénzre van szükségük, pénzügyi és szakmai támogatásra, hogy megvalósíthassák az átmenetet.

A kérdés tehát nem az, hogy a rossz helyre telepített monokultúrák hibák voltak-e. Hanem az, hogy milyen gyorsan tudjuk helyrehozni, és ki fizeti a cechet.

Visszatérve a társadalom és a gazdaság faigényére: azt se felejtsük el, hogy a monokultúrában termelt és onnan a gazdasági folyamatokba bekerülő faanyag azt gátolja meg, hogy az igényt magasabb természetességű, több ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó állományokból elégítsük ki.

10. A tarvágás nem csak legalitásba csomagolt erdőirtás?

Nem, de értem, miért gondolja ezt valaki. A tarvágás, egy adott terület minden fájának kitermelése, pusztítónak látszik. A friss tarvágás csúnya. Ezt nem lehet megkerülni.

Amikor a nagyközönség egy ilyen területet meglát, az érzelmi reakció azonnali és zsigeri: pusztítást kiáltanak. Őszintén szólva ezeket a tájsebeket a szakembereknek is sokszor nehéz befogadni. Senki sem áll meg kérdezni, amikor a zsigerei és érzelmei üvöltenek.

Csakhogy a tarvágás és az erdőirtás alapvetően különböző dolgok. Az erdőirtás az erdőterületet más célra alakítja át (mezőgazdaság, építkezés, bányászat). Az erdő végleg eltűnik.

A tarvágás egy kitermelési módszer. A terület erdő marad. A beavatkozást erdőfelújítás követi – telepítéssel vagy természetes újulat útján.

A különbség óriási, még ha ez az autó ablakából nem is látszik. Még ha a kettő egy adott időpillanatban ugyanúgy is néz ki. Még akkor is, ha könnyű összekeverni a kettőt, mert az erdőirtást éveken át kiterjedten mutogatták a természetfilmek és a környezetvédő kampányok – teljes joggal. Mindkettő csúnya. Mindkettő ugyanúgy néz ki a nulladik időpillanatban. De hosszú távon teljesen különbözőek. És az erdőgazdálkodás épp erről szól. Nem napokról, hetekről vagy hónapokról. Nem egyetlen vegetációs időszakról vagy évről, hanem évtizedekről és évszázadokról. Ezt sosem szabad elfelejteni.

És most jön az, amit a legtöbben nem tudnak – és amit mi, erdészek, borzalmasan rosszul magyaráztunk el. A tarvágás a természetes bolygatást utánozza.

Gondoljunk arra, mi történik, amikor egy hatalmas vihar 50 hektár erdőt „elfektet”, vagy amikor egy erdőtűz végigsöpör rajta, vagy amikor a szú minden fát megöl egy állományban. Az eredmény pontosan úgy néz ki, mint egy tarvágás: pusztítás, csupasz talaj, tuskók és gyökértányérok, káosz.

De ez nem a vég. Ez a kezdet – amikor a Természet megnyomja a „reset” gombot. Itt indul újra a szukcessziós körforgás. Pionír fajok – nyír, rezgő nyár, berkenye – telepednek meg a csupasz talajon. Ezek a teljes napfényhez alkalmazkodtak, gyorsan nőnek, stabilizálják a talajt. Az árnyéktűrő fajok fokozatosan betelepülnek alattuk. Évtizedek alatt az erdő átalakul, a pionírok elhalnak, az árnyékkedvelők átveszik az uralmat. Új, összetett erdő születik, a természet ezt évmilliók óta csinálja. Ez nem katasztrófa, ez megújulás.

Néhány legfontosabb fafajunk jóléte pontosan ezen a folyamaton áll vagy bukik. Vegyük például a kocsányos tölgyet (Quercus robur). Európa egyik legértékesebb és ökológiailag legfontosabb fáját: fényigényes, a magoncai nem viselik el az árnyékot. Záródott lombkorona alatt elsorvadnak és elhalnak, vagy ki sem kelnek. A kutatások egyértelműek: a kocsányos tölgy fényt igényel a sikeres felújuláshoz.

Ez egy paradoxont teremt, ami az örökerdő-pártiakat néha az őrületbe kergeti: a leghatékonyabb módszer egy egészséges tölgyállomány belátható időn belüli megújítására a tarvágásos gazdálkodás.

Kitermeljük a vágásérett állományt. Megnyitjuk a talajt a teljes napfény számára. Tölgyet ültetünk vagy vetünk, gyakran nagyon sűrűn, hektáronként 6000 csemetét vagy ennél is többet. Mert a tölgynek gyenge a csúcshajtás-dominanciája (Apikális dominancia: a főszár csúcsrügye (apikális merisztéma) auxin hormon termelésével gátolja az alacsonyabban fekvő oldalrügyek kihajtását. Ez biztosítja a csúcs felé történő erőteljesebb növekedést. – a szerk.), és kell a szomszédos növények versengési nyomása, hogy egyenesen nőjön.

Az okos erdészek nem állnak meg itt. Szukcessziós telepítést alkalmaznak; a következő generációs elegyfajokat is telepítik a tölgyek mellett, vagy segítik a felújulásukat: gyertyánt dajkafaként, vadcseresznyét a sokféleségért.

A mozaik-elv tájszinten teszi az egészet működővé: néhány hektáros kis tarvágások egymás mellett, mindegyik más-más fejlődési fázisban. A levegőből nézve mozaikot látunk – fiatal, középkorú és érett állományokat –, ami tájszintű sokféleséget hoz létre, még ha az egyes parcellák egyes fázisaikban kopár állapotban is vannak.

Minden más módszert kipróbáltunk. Semmi sem működik jobban ennél. Tökéletes? Nem, de ez a legjobb „rossz” módszer, amink van.

És itt a kényelmetlen igazság, amit ki kell mondani: ha démonizáljuk a tarvágást, búcsút kell intenünk néhány erdőtípusnak és fafajnak, így a kocsányos tölgynek is. Nincs csodafegyver, nincs egyforma megoldás mindenre, még az erdőgazdálkodásban sem. Pontosabban: kiváltképp az erdőgazdálkodásban nincs.

Vannak-e a tarvágásnak valós problémái? Igen. A nagy tarvágások károsítják a talajt, felborítják a vízkörforgást, évekig megszüntetnek bizonyos élőhelyeket, és eróziós kockázatot teremtenek. Bizonyos fajok nem viselik el a tarvágott tájat.

Sok európai ország helyesen áttért a kisebb tarvágásokra, a fokozatos felújítóvágásra, vagy a tarvágást teljesen elkerülő folyamatos erdőborításra. Ezek a megközelítések jól működnek sok faj és sok termőhely esetében, de nem minden faj és minden termőhely esetén azonosan.

A válasz nem az, hogy betiltunk egy eszközt, vagy módszert. A válasz az, hogy a megfelelő eszközt használjuk a megfelelő munkához, és elmagyarázzuk a közvéleménynek, miért használjuk pont azt pont ott.

Ez utóbbi rész, az elmagyarázás az, ahol elbuktunk. A munkát jól végezzük, csak nem mondjuk el senkinek, mit, miért és hogyan.

A szerzőről: Hasulyó Péter okleveles erdőmérnök és a ForestryBrief európai erdészeti hírlevél alapítója, amelyet több, mint 15 ország szakemberei olvasnak. 25 év tapasztalata van fordításban, újságírásban és erdőgazdálkodásban, az erdőgazdálkodás, szabályozás és szakmai kommunikáció metszetére szakosodott. Korábban a Nimród Vadászújság újságírója volt, és közreműködője a 19. Európai Erdőpedagógiai Kongresszusnak. Kapcsolat: www.forestrybrief.com | Email: peter@forestrybrief.com

forrás: Hasulyó Péter/OEE

A cikk első megjelenése az Erdészeti Lapok 2026. április lapszámában volt.

Aki kérdez: Szalga Bogi
Aki válaszol: Dr. Csóka György erdőmérnök, kutató, a Soproni Egyetem Erdészeti Tudományos Intézet Erdővédelmi Osztályának vezetője

forrás: Erdőmánia

ERDŐPEDAGÓGIA ÉS KOMMUNIKÁCIÓ MEGJELENÉSE AZ ERDÉSZ GYAKORLATBAN

Kivonat
Az erdő közjóléti rendeltetésének előtérbe kerülése az ágazat minden résztvevője számára új feladatkört hozott magával. Erdei iskolák, szakvezetések, a megnövekedett látogatószám az erdőkben napi szinten igényli a szakemberek részéről a folyamatos kommunikációt. Kutatásunk célja annak vizsgálata, hogy a kerületvezető erdészek napi munkájában milyen arányban jelenik meg az ilyen irányú tevékenység, mennyire vannak felkészülve ezen feladatok elvégzésére, valamint szükség van-e a különböző képzési szinteken a jelenleg érvényben lévő tananyag kiegészítésére.

Bevezetés
Az elmúlt 20-25 évben számos olyan felmérés készült, amelyek a társadalom ismereteit, véleményét kutatta az erdőről, erdőgazdálkodásról, erdőgazdálkodás és természetvédelem kapcsolatáról. Ezen kutatások ellenben nem terjedtek ki arra, hogy miként élik meg a szakmában bekövetkezett változásokat (új feladatköröket) a gyakorlatban dolgozó szakemberek.
Az elmúlt néhány év tapasztalatai egyértelműen rámutattak arra, hogy a hagyományos szakmai feladatok mellett a szakemberek számára új területek is megjelentek a hétköznapokban.
Ennek tükrében kérdésként merül fel, hogy a szakképzésben megszerzett kompetenciák elegendőek-e az új feladatok ellátásához? Kutatásunkkal megmutatjuk, hogy ezek az új területek milyen mértékben határozzák meg a gyakorlati szakemberek mindennapjait, az erdőpedagógia és kommunikációs területek mennyire hangsúlyosak.

Szakirodalom áttekintése
Hazánkban az erdőpedagógia elsősorban az erdő, mint életközösség sajátosságainak megismertetése, kiegészítve az erdőgazdálkodás ismereteivel, és a környezettudatos magatartás alapelveivel. Sajnos a mai gyerekek nagy része nem kerül közvetlen kapcsolatba a természeti környezettel, így az erdőpedagógia egészen az alapoktól építkező terület.

Az erdei iskola intézményrendszere nem új keletű, az Erdészeti Lapok hasábjain már 1894-ben megjelent egy cikk Arató Gyula, magyar királyi erdész tollából “Az erdészet és a népnevelés” címen, amelyben az ifjúság erdővel kapcsolatos nevelésének szükségességére hívja fel a figyelmet. Konkrét elképzelése is volt a környezeti tudat formálására, a tanfelügyelőket és a néptanítókat bevonva kiadványok útján javasolta ezt megvalósítani. Az elképzelés azonban akkor nem igazán talált követőkre (ARATÓ 1894).

A pihenésre-kikapcsolódásra vágyó társadalom egyre nagyobb érdeklődéssel fordul az erdő iránt, ami fokozott figyelmet igényel, hiszen a mai, gyorsan fejlődő világban az embernek különösen tudatában kell lennie, hogy a természettől függ, de felelős is érte. Most kell a természettel egy új partneri viszonyt kialakítani, ami leginkább érdeklődéssel és tisztelettel jellemezhető, és itt az erdész egyfajta közvetítő ember és természet között. A szakemberekkel szemben egyre inkább nemcsak szakmai, hanem pedagógiai követelményeket is támasztanak.

Megváltoztak a tájékoztatás és a kommunikáció formái, módszerei, hiszen nagyon kevés gyerek és fiatal képes (és hajlandó) hosszú monológokat hallgatni még akkor is, ha szakmailag érdekes dolgokról szól. Sokkal inkább fontos a pozitív, tartós hatás elérése érdekében a tevékenységen alapuló ismeretátadás. Az erdőpedagógia egyik legfontosabb ismérve a hitelesség. Egy sokak által ismeretlen közeget a házigazda ismertet meg a gyerekekkel (felnőttekkel). Az az ember, aki nap mint nap itt dolgozik, ismeri a terület minden részét, szinte vele együtt él (LOHRI 2002).

Fontos lenne az erdészek pedagógiai jellegű képzése, cél hogy az erdőpedagógiai alapképzettség a jövőbeli erdészképzés szaktárgyaihoz tartozzon (LOHRI 2000).

Az erdőpedagógia módszereiben épít az aktív, cselekvő együttműködésre, a saját tapasztalatszerzésen alapuló tanulásszervezésre és élménypedagógiai terepi módszereket alkalmaz, amelynek része a felfedező kísérlet, bemutatás, megfigyelés, vita, beszélgetés, kiselőadás, kérdve kifejtés, valamint a projektmódszer.

A kommunikáció az erdészeti politika eszközeinek egyike, amely napjainkban egyre nagyobb jelentőségű. Ahhoz, hogy a szakma kommunikációja hatékony és megfelelő legyen, ismerni kell a társadalom erdővel kapcsolatos véleményét (STARK 2002).

Az ágazati kommunikáció egyik kiemelt területe az erdei iskolák és óvodák működtetése, amelynek keretében az ágazat a társadalom erdővel és erdőgazdálkodással kapcsolatos ismereteinek bővítését, valamint környezettudatos magatartásának fejlesztését mozdítja elő.
A Nemzeti Erdőstratégiában megfogalmazott feladat az erdőgazdálkodás szükségességének elfogadtatása. Ezen túl kommunikációs képzések megvalósítása, az erdészeti ágazati szereplők ösztönzése a kommunikációs tevékenységük fejlesztése érdekében, a különböző célközönségek szemléletformálása (NES 2016).

Az Országos Erdészeti Egyesület 2017 elején reprezentatív közvélemény-kutatást végzett a magyar lakosság erdővel kapcsolatos ismereteiről, erdőlátogatási szokásairól, az erdészekről. A beérkezett válaszok elemzése után megállapítható, hogy az erdőlátogatókkal való kommunikáció esetében egyre inkább felértékelődnek az online felületek és a személyes kommunikáció (LOMNICZI 2018).

Anyag és módszer
Online kérdőívet készítettünk, amelyet az állami és a magánerdőgazdálkodásban dolgozó szakemberek töltöttek ki. 206 db kitöltött kérdőívet kaptunk vissza, amelynek több, mint fele (53%) az állami erdőgazdálkodóktól érkezett vissza, a többi a magánerdőgazdálkodói válaszokat tartalmazta. Válaszadóink 65%-a 45 év feletti- korosztályt képviseli, közülük is 14% a 65 évet is betöltötte: ez azt jelenti, hogy a felmérésben a gyakorlati erdőgazdálkodásban legalább 25 évet eltöltött szakemberek aránya 51%. A szakmai végzettségeket tekintve válaszadóink 56%-a erdésztechnikus, 34% rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel, az érettségivel és szakmai képzettség nélkül pedig 10% dolgozik a gyakorlatban.

Eredmények
Kutatásunk célja az volt, megismerjük a gyakorlati szakemberek szakmai kommunikációs ismereteit, igényeit, szakmai tapasztalatuk, végzettségük és a tapasztalataik alapján kialakult elvárásaik függvényében. A kérdőívek kialakításakor többek között az alábbi öt hipotézist fogalmaztuk meg.

H1
Szükség van erdőpedagógiai tevékenységet segítő új kommunikációs oktatásra/képzésre.
A kérdésre 1-5- ig terjedő skálát adtunk meg, melyen az 1-es jelentette, hogy nincs szükség rá, az 5-ös érték pedig a „fontos lenne” kategória.

Mind az állami, mind a magánszektorban dolgozó kollégák egyértelműen azon a véleményen voltak, hogy szükséges a szakmai oktatásban az erdészeti kommunikáció, valamint az erdőpedagógia hangsúlyosabb megjelenése (1. ábra).

H/2
A különböző korosztályok eltérő véleménnyel vannak az erdőpedagógia és kommunikáció oktatásának fontosságát illetően: inkább a fiatalabb korosztályba tartozó szakemberek szerint van szükség erdőpedagógiai tevékenységet segítő új kommunikációs oktatásra.

A 2. ábrán látható, hogy jellemzően nem a fiatal, pályakezdéshez közelebbi korosztályok azok, amelyek képviselői inkább fontosnak tartják az erdőpedagógia és a kommunikáció megjelenését a szakmai képzésekben. Az idősebb korosztály a szakmai gyakorlatban hosszabb időt eltöltve minden bizonnyal jobban érzi a jelzett területek napi gyakorlatba szükséges beépítését, így természetesen szükségét látja annak oktatásban történő megfelelő beépítését is.

H/3
A közjóléti tevékenység előtérbe kerülésével a szakemberek társadalmi megítélése és a szakma elismerése hatnak egymásra.

Habár a válaszadók többsége fontosnak tartja a szakmai kommunikációt és ennek tükrében az erdőpedagógiai tevékenységet is, meglepő, hogy a szakma megítélése, illetve a szakemberek megítélése a szakemberek számára kevésbé fontos (3. ábra). Ez az állami és magánszektort tekintve közel azonos véleménynek tekinthető.

H/4
Az állami erdőgazdasági Zrt-k szakemberei nagyobb erdőpedagógiai terhelésnek vannak kitéve.

Mind az állami, mind pedig a magánerdőgazdálkodók által kezelt erdők esetében egyaránt jelen levő multifunkcionalitás közjóléti területe egyre erősödik. Az állami szektortudatosabb jelenléte okán a megkérdezettek válaszainak tükrében a szakemberek munkaidejük egy részét a közjóléti feladatok ellátásával töltik (4. ábra). A válaszadók kevesebb, mint negyede az állami szektorban munkaidejének majdnem egynegyed részében dolgozik olyan területen, amely a szakmai kommunikációt illetve az erdőpedagógiát érinti, de a szakképzésben nem feltétlenül jelenik meg.

H/5
A felsőfokú végzettségű szakembereknek kevésbé van szükségük kommunikációt segítő továbbképzésre.

A megkérdezettek többsége fontosnak tartja, hogy a hatékony szakmai kommunikáció érdekében a felsőfokú végzettséggel rendelkezők továbbképzéseken vegyenek részt. Az 5. ábra az erdőpedagógiai képzések fontosságára vonatkozó válaszok arányát mutatja. Mind a középfokú végzettséggel rendelkező szakemberek, mind pedig a felsőfokú végzettséggel rendelkezők fontosnak tartják, hogy az erdőpedagógia, mint a szakmai kommunikációt elősegítő terület, megjelenjen a szakképzés különböző szintjein.

Következtetések
Az online kérdőíves kutatásaink rávilágítottak arra, hogy különös tekintettel az elmúlt időszakra felerősödött a gyakorlati szakemberek érintettsége a szakmai kommunikációt érintő területekkel, függetlenül a végzettségtől az állami és a magánszektorban egyaránt. A gyakorlatban eltöltött hosszabb idő a közjóléti, kommunikációs ismereteket érintő területek megítélésének fontosságát erősíti. A több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakemberek saját munkahelyükön látják a szakmai tevékenységük iránti fokozódó érdeklődést a társadalom felől. Ennek természetesen teret adott az elmúlt több, mint két évtizedes múltra visszatekintő erdészeti erdei iskolai tevékenység, amely ma már minden erdőgazdálkodói szektort érint. A szakemberek tevékenységének megítélése, a szakmai tevékenységek társadalmi elfogadottsága és az erdész szakma megítélése a szakemberek véleménye szerint is pozitív
változáson megy keresztül, azonban azt is látni szükséges, hogy a megfelelő mértékű változás feltételezi az egységes és hatékony ágazati kommunikációt, amelynek része a környezeti nevelésben való aktív részvétel az erdészeti erdei iskolai rendszer oktatási-nevelési tevékenységével, ahol az erdész, mint hiteles gyakorlati szakember megjelenik.

Irodalomjegyzék
ARATÓ GY. (1894): Az erdészet és a népnevelés; Erdészeti Lapok – 1894 – 33. évf. 593-606.
LOHRI, FRANZ-SCHWYTER A.(2002)Találkozzunk az erdőben! Öko-Fórum Alapítvány, Budapest
LOHRI – FRANZ- SCHWYTER A. (2000): Treffpunkt Wald, Waldpӓdagogik für Forstleute, Ein Handbuch mit praktischen Arbeitsunterlagen, Ideen und Beispielen von Waldführungen, SILVIVA
LOMNICZI G. (2018): Országos lakossági „erdőkép” IV.: erdőlátogatási szokások
https://erdeszetila pok.oszk.hu/01833/pdf/EPA01192_erdeszeti_lapok_2018_03_078-081.pdf – Utolsó ellenőrzés dátuma: 2023.10.19.
Nes (2016): Nemzeti Erdőstratégia 2016-2030. – https://eionet.kormany.hu/download/c/c9/a1000/Nemzeti_Erdostrategia.pdf – Ellenőrizve: 2023.11.20.
STARK M. (2002): Kommunikáció és konfliktusok a magyar erdőgazdaságban. Kézirat a 34. Forstpolitiktreffen Konferencia kiadványban megjelent „Kommunikationsfragen und Konflikte in der Forstwirtschaft Ungarns“ című publikációhoz. Sopron, 2002. 13 oldal

szerzők:
Varga Rita, Soproni Egyetem, Erdőmérnöki Kar, Roth Gyula Doktori Iskola
Horváth Tamás, Soproni Egyetem, Erdőmérnöki Kar, Erdő- és Természeti Erőforrás-gazdálkodási Intézet

forrás: SOE Erdőmérnöki Kar Tudományos Kiadványa 2023