Az alábbiakban a budapesti gyászmisén, Bán Gellért  egykori évfolyamtársa, aranyokleveles erdőmérnök által elmondott búcsúztató beszédet adjuk közre. Zambó Péter államtitkár megemlékezése az Erdészeti Lapok következő lapszámában jelenik meg. 

Tisztelt Gyászolók!

Az engesztelő szentmise felemelő pillanatai után állok itt és a sok-sok gondolatomból szeretnék néhány emlékemet elmondani Gáborról. Nagyon nehéz az emlékezés, hiszen tele vagyok érzésekkel és kimondhatatlan fájdalommal. 

Az a gondolat is vívódik bennem, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy ennek a szeretett embernek a gyászbeszédét elmondjam?

Amikor megrendülve itt állok, akkor nemcsak Gábortól búcsúzok, hanem siratok egy darabot a közös életünkből, élményeinkből. Ezek az élmények 1964-ben kezdődtek Sopronban, ekkor lettünk ifjú egyetemisták, azaz balekok az Erdőmérnöki karon. Barátossy Gábornak évfolyamtársa, mi több tanuló csoporttársa lettem. Ő egyike volt a legjobbaknak. 

Mindannyian szorongtunk az ismeretlen diákélet és a ránk váró tanulmányi megpróbáltatások miatt. Belecsöppentünk a soproni diákhagyományokba, mely a nagy múltú selmeci akadémia szellemi örökségének a kisugárzása volt.

A diákdalok és a szakestélyek hangulata mind-mind különleges tartást adott, barátságot és összetartozást.

Gábor ennek is motorja, eseményeink kezdeményezője volt. A Walden viselet akkor nem volt engedélyezett, volt is ebből kellemetlensége.

Kedves történetek kötődtek a kémia gyakorlatokhoz a Lőverekben, soproni erdőkben tanultakhoz, a nyári gyakorlatokhoz, melyek legendákká magasztosultak. Lelkünkben immár végérvényesen és visszavonhatatlanul Sopron ifjú korunk városa lett.

Az egyetemen? – Ahogy a nótánkban oly sokszor énekeltük: „Leraktunk minden vizsgát, no egy-kettő hijján!” Szóval: „Szép idő volt, jó idő volt! Kár, hogy elmúlt, jaj be kár!”

Bárhogy is volt, maradandóan kötött össze bennünket az igazi selmeci szellemiség, mint örök érték, melynek jelmondata: „Hazaszeretet, Szakmaszeretet, Barátság”

Ebben gyökerezett a diákéletünk és a felnőttkori munkaéveink is. Egy nyelven beszéltünk a bányász-kohász-erdész összetartozás élményével.

Elvesztett társunk, Gábor barátunk igazán szívügyének tekintette a selmeci és soproni hagyományokat! Egész élete példamutatás volt. A hazaszeretet és szakmaszeretet nála egybe forrt. Szíve erdész szív volt. A Hazáért való tenni akarást pedig, nehéz gyermekkorának késztetése is inspirálta.

Nagyon-nagyon büszkék voltunk és vagyunk Rá, hogy az akkori Vidékfejlesztési Minisztériumban ő nyerte el az Erdészeti Hivatal Elnöki tisztét. Sokat tehetett és tett is a magyar erdészetért. Elvei voltak. Az erdészet ügyét az erdészeti politikát tudatosan tartotta szem előtt. Erdész hivatása, életpályája kiteljesedhetett, ezt jelzik szakmai elismerései.

Gondja volt arra, hogy a magyar erdők a kor szelleméhez igazodva, zöldövezetekként változó szerepet kapjanak a magyar identitástudatban, kiteljesítve a magyar régmúltat idéző építészeti értékek megmentésével.

Emlékparkok, szobrok állítására is volt figyelme, többek között a Trianonhoz kapcsolódó Sopronért és környékéért harcoló „Rongyos Gárdá”-nak is emléket állított, akik zömmel Selmecbányáról menekült akkori akadémisták voltak. Ez a harci előzmény vezetett el az akkori népszavazáshoz. Így lett „Sopron a leghűségesebb város”.

A selmeci szellemű barátságról pedig? Ő volt a nagybetűs örök jóbarát! Tisztelet hát Gábor barátunknak! A barátság nála szent és sérthetetlen volt! Akár vadászatokon vagy Köveskálon megélt nagy-nagy vendégszeretete alkalmából.

Felejthetetlen, ahogy csoporttalálkozónk alkalmával bemutatta a Káli-medencét, mint Bulcsú vezér szálláshelyét, a nomád ősmagyarok gyülekezőhelyét, ahol bőséges volt a fű és a legelő. Szavai nyomán ez a kép megelevenedett, valóságos történelmi előadást kaptunk ajándékul.  

Családszeretete példa mindannyiunk számára, Gyermekeit, Unokáit a keresztény értékek megőrzésére és természetközeli szemléletre igyekezett nevelni.

Szerénysége, segítőkészsége, becsülete, tisztessége bölcsességgel párosult, tanulni lehetett Tőle.

Elhunyt társunk, Gábor emlékét míg élünk nem felejtjük.

Lobognak a gyertyák, földi életünk sápadt, bizonytalan, imbolygó fényei. Akit szerettünk, akit tiszteltünk, akiért gyertyát gyújtottunk, az itt maradt közöttünk, itt marad a lelkünkben mindörökké.

Mi keresztény emberek hitünkből fakadóan tudjuk, hogy a halál csak átmeneti állapot, a halál mögött ott az élet, ott a végső találkozás.

Drága Gábor Barátunk! Mindannyian búcsúzunk szívünkben-lelkünkben … Isten Veled! Emléked örökké megőrizzük, kívánunk Neked utolsó … Jó szerencsét! Üdv az Erdésznek!

Most indulj hát utolsó utadra a Káli medencébe, ott borítson be és fogadjon magába az áldott Anyaföld!

forrás: OEE