Mennyit ér a magyar erdők klímavédelmi szerepe? – a SOE ERTI tanulmánya a karbonpiaci lehetőségekről

A kutatás négy pilléren nyugvó értékelési rendszert alkalmazott:

Mennyit ér a hazai erdőkben, talajban és fatermékekben tárolt szén összesen?

Mekkora értéket képvisel az erdők éves szénmegkötése?

Mennyit „spórolunk” azzal, hogy fát használunk beton, acél vagy fosszilis energiahordozók helyett?

Mekkora bevétel érhető el, ha a szénmegkötési szolgáltatásokat karbonkreditek formájában értékesítjük az önkéntes karbonpiacon?

A legfontosabb eredmények:

A hazai erdők és fatermékek teljes széntároló képessége 1 289 millió tonna CO₂, aminek az elméleti értéke több mint 25 772 milliárd forint.

az erdők éves szénmegkötése 152 milliárd forintot,

az anyag- és energiahelyettesítés révén elkerült kibocsátások pedig 181 milliárd forintot érhetnek évente.

A kutatás két lehetséges karbonpiaci projektet is összehasonlít:

-> az egyik a fakitermelés elhalasztására épül,

-> a másik a faanyag építőipari felhasználására, ahol a fa hosszú időre szénraktárrá válik. Az utóbbi akár 36 milliárd forintos éves bevételt is generálhat – ez több mint négyszerese a kiterjesztett erdőciklusból származó 8 milliárd forintos bevételnek.

Az eredmények megerősítik: az erdők nemcsak megkötik a szén-dioxidot, hanem értékes, klímabarát alapanyagot is biztosítanak – így kulcsszerepet játszanak a klímaváltozás elleni küzdelemben és a körforgásos gazdaságban.

Szerzők: Borovics Attila, Király Éva, Kottek Péter, Illés Gábor, Schiberna Endre

A teljes cikk elérhető itt: https://www.mdpi.com/1999-4907/16/8/1251

A tanulmány magyar nyelvű összefoglalója az Erdészeti Lapok szeptemberi számában lesz olvasható!

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a TKP2021-NKTA-43 projekt keretében valósult meg.

forrás: SOE ERTI

A szén-dioxid-eltávolítási technikákról szóló sorozatunk első epizódjában megvizsgáljuk, hogy milyen lehetőségek és korlátok rejlenek az erdők felhasználásában az antropogén eredetű szén-dioxid-kibocsátás légkörből való kivonására.

Mi lehet jobb, mint fát ültetni? Lombos, békés, gyönyörű, szén-dioxidot szívó, klímamentő csodák, mindegyikük, igaz? A fák a környezeti fenntarthatóság iránti elkötelezettség demonstrálásának példaképeivé váltak. Folyamatosan bővül a vállalkozások, politikusok és nonprofit szervezetek listája, akik azt az elképzelést támogatják, hogy az erdők segítségével kimászhatunk a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásával általunk okozott éghajlati válságból. Ez jól hangzik, de vajon ezek a kezdeményezések valóban eltávolítják-e a CO₂-t a légkörből? Vagy a faültetés csak jó PR? Kiderült, hogy ez attól függ, hogy… kitalálod? Könyvelés. Nem az, amire gondoltál, igaz?

Első ránézésre. Tényleg van értelme. A fák úgy nőnek, hogy a fotoszintézis révén CO₂-t alakítanak át növényi biomasszává és energiává. E folyamat révén a Földön jelenleg található kb. 3 billió fa az ember által évente kibocsátott üvegházhatású gázok egyharmadát megköti. A faültetési kezdeményezések ezen folyamat fokozásának gondolatán alapulnak, de mennyire tudjuk ezt fokozni? És hogyan tudjuk meghatározni, hogy mennyi CO₂-t lehetne tárolni ezekkel a módszerekkel? Ebben a videóban megnézzük, hogy milyen különböző stratégiákat tudunk megvalósítani az erdők segítségével a szén-dioxid eltávolítására vagy CDR-re, és megnézzük, hogyan gondolkodnak ma a tudósok az erdők teljes szén-dioxid-tárolási kapacitásáról globális szinten.

Az erdőgazdálkodási gyakorlatoknak három fő kategóriája van, amelyekkel csökkenthető az üvegházhatású gázok nettó kibocsátása. Az első az úgynevezett elkerült kibocsátás, vagy egyszerűbben fogalmazva: ne vágjuk ki a fákat. Ebben az esetben elkerüljük, hogy az erdős területeket más földhasználatra, például mezőgazdasági vagy legelőterületekre alakítsuk át. Az erdőirtás legnagyobb mozgatórugói a szarvasmarha-tenyésztés, a szója- és pálmaolaj-termelés, valamint a papírtermékgyártás. Az erdőirtás jelenlegi globális mértéke évente körülbelül 3,7 gigatonna szén-dioxidot szabadít fel, ami az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának mintegy tizede, és főként a trópusi erdőkből származik.

A második megközelítés az erdőgazdálkodás, amely az erdővel borított régiókban a meglévő földhasználati tevékenységek módosítását jelenti annak érdekében, hogy növeljék a légkörből történő nettó CO₂-megkötésüket. Az ilyen típusú gyakorlatok közé tartozik például a nem fenntartható fakitermelési gyakorlatok vagy a természet által okozott biomassza csökkenés, például tűz vagy kártevőfertőzés miatt leromlott erdők helyreállítása, vagy a fenntartható módon kitermelt fák korának növelése a fakitermelési rotációs ráták meghosszabbításával. Az IPCC 2019-es különjelentése szerint évente 0,44 és 2,1 gigatonna szén-dioxid-egyenérték közötti mennyiséget lehetne eltávolítani az ilyen típusú gyakorlatok globális alkalmazásával.

Végül ott van az erdei CDR módszer, amely hatalmas marketing vonzerővel bír: új fák termesztése. Ennek a gyakorlatnak a szakkifejezései az újraerdősítés, ha a fákat a közelmúltban kiirtott területre ültetik, vagy az erdősítés, amikor fákat termesztenek olyan területen, amely az elmúlt 50 évben nem volt erdősítve. Az új erdők telepítése az erdészeti CDR-módszerek közül messze a legnagyobb potenciális hatással bír, de jelentős bizonytalansági tényezővel is jár.

Az erdei szénmegkötés mértékére vonatkozó konzervatív becslések, amelyeket a különböző szén-dioxid-eltávolítási technikákról szóló összefoglalónkban közöltünk, 0,5 és 3,6 gigatonna CO₂ között mozogtak évente. A természetes éghajlati megoldások hívei azonban azt állítják, hogy az új erdőkben akár évi 17 gigatonnát is el lehetne tárolni. Ez a bizonytalanság azért áll fenn, mert az új erdőben tárolható szénmennyiség attól függ, hogy mekkora területet vagyunk hajlandóak felhasználni erre az erőfeszítésre.

Az emberi civilizáció kezdete előtt közel 6 billió fánk volt. Mindössze 300 évvel ezelőttig ezeknek a fáknak körülbelül 11%-át eltávolítottuk. Az elmúlt 300 évben azonban további 34%-ot távolítottunk el. Ma már csak 54%-a van a bolygót az emberi civilizáció kezdete előtt borító erdőknek. A kérdés tehát nagyon egyszerű: hány fát tudnánk visszatelepíteni ezekből a fákból? Susan Cook-Patton a The Nature Conservancy vezető erdőfelújítási kutatója, ahol az újraerdősítésben rejlő lehetőségek számszerűsítésén dolgozik. Beszélt nekünk munkájáról, amelynek során meghatározta, hogy hová kerülhetnek ezek a fák.

Dr. Susan Cook-Patton:
Amikor tehát azon gondolkodik, hogy az erdőtelepítéssel mekkora kárenyhítési potenciál érhető el, két elemet kell szem előtt tartania. Az első az, hogy mennyi szén-dioxidot tudunk nyerni? A második pedig az, hogy hova a fenébe fogjuk elhelyezni azt a sok fát? Amikor tehát a fásítás helyreállításának lehetőségeit tartalmazó térképeket készítünk, néhány szempontot figyelembe kell vennünk. Az első az, hogy elgondolkodunk azon, hogy történelmileg hová tartoztak ezek a fák. Nem akarunk fákat ültetni az őshonos gyepterületekre, ez sok okból rossz, rossz a biológiai sokféleség szempontjából, és gyakran a fák nem maradnak életben. A következő dolog, amit szem előtt kell tartani, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol a fák több felmelegedést okoznak, mint lehűlést, mint amennyit a szén-dioxid légkörből való kiszívása eredményezne. Tehát ezeket a helyeket is el kell kerülni. És persze nem akarunk fákat ültetni oda, ahol az emberek aktívan használják a földet – például a városi tájakra, a mezőgazdasági tájakra, ahol nyilvánvalóan szükségünk van az ételre. De rengeteg olyan terület marad, ahol visszaállíthatnánk a fásítást.

Csak az Egyesült Államokban Dr. Cook-Patton és kollégái 133 millió hektárnyi területet azonosítottak, ahol új erdőket telepíthetnénk anélkül, hogy érzékelhetően csökkenne a földek hasznossága az emberek számára. Ez az Egyesült Államok teljes területének körülbelül 5%-a. Ha az összes ilyen területet hasznosítanánk, évente mintegy 300 millió tonna szén-dioxidot lehetne eltávolítani a légkörből. Ez soknak hangzik, de valójában az Egyesült Államok éves kibocsátásának csak mintegy 6%-át teszi ki.

Dr. Cook-Patton amerikai tanulmánya alapján egy fa ültetésével évente körülbelül 4,9 kilogramm szén-dioxidot lehet megkötni. Egy hektár földterületre pedig átlagosan körülbelül 511 fa fér el. Az Egyesült Államok üvegházhatású gázkibocsátási rátája 2019-ben 16,06 tonna szén-dioxid volt fejenként és évente. Ez azt jelenti, hogy minden egyes amerikai állampolgárnak 3277 fát vagy 6,4 hektár új erdőt kellene ültetnie ahhoz, hogy kiegyensúlyozza karbonlábnyomát. Ahhoz pedig, hogy az Egyesült Államok új erdők ültetésével teljes mértékben kompenzálja a kibocsátását, 2,1 milliárd hektár új erdőt kellene létrehoznia, ami az USA teljes szárazföldi területének mintegy 86%-át teszi ki. Tehát nem tudjuk az összes kibocsátásunkat erdőkkel kompenzálni, de szerepet játszhatnak. A jó hír az, hogy a megkötési igény és az ingatlanterület közötti kapcsolat globálisan jobbnak tűnik, mint csak az Egyesült Államokban, mivel a különböző erdők különböző szén-dioxid-sűrűséggel rendelkeznek.

Dr. Susan Cook-Patton:
Amikor kiválasztjuk azokat a helyeket, ahol az erdőtelepítésnek prioritást kell adni. A másik dolog, amit szem előtt kell tartani, hogy a szén mennyisége, amit ki lehet nyerni, valóban változik az egész világon. A saját kutatásaink során több mint százszoros eltérést találtunk. Például a trópusi fák sokkal gyorsabban nőnek, mint a boreális fák.

Cook-Patton és munkatársai a világ 250 tanulmányában végzett, az újranövekvő erdők szénfelvételének közel 11 000 mérését felhasználva kiszámították, hogy a globális erdőtelepítési potenciál biofizikai maximumának becslése szerint évente körülbelül 8,9 gigatonna szén-dioxidot kötne meg, ami a jelenlegi globális kibocsátási arány negyedét jelenti. Ehhez a globális földterület mintegy 5%-át kellene erdőkké alakítani. Mivel azonban e földterületek egy részét jelenleg az állattenyésztés fenntartására használják, az erdősítésben rejlő lehetőségek teljes kihasználásához a globális étrendnek a növényi alapú táplálkozás irányába történő elmozdulása szükséges. Cook-Patton és kollégái az erdők szén-dioxid-megkötésének reálisabb, évi 5,9 gigatonna CO₂-re vonatkozó maximális becslését javasolják, amely részben az országok meglévő nemzeti kötelezettségvállalásain alapul az erdők újratelepítésére.

Tehát ha találunk teret arra, hogy legalább részben mérsékeljük az üvegházhatású gázok kibocsátását az erdők növekedésével és jobb gazdálkodással, akkor mi a baj azzal, ha a politikusok és a vállalatok azt mondják, hogy ezt teszik? Legyünk tisztában. Semmi baj nincs a faültetéssel és az erdők újranövesztésével. Ezt meg kell tennünk, méghozzá sokat. A probléma akkor jelentkezik, amikor megpróbáljuk megmérni, hogy az új fák ültetésével mekkora karbonlábnyomot egyenlítünk ki. És van néhány konkrét kihívás, amikor erre a pontra kerül a sor. Ezek az állandóság, a szivárgás és az addicionalitás kérdései.

Az állandóság az az elképzelés, hogy amikor eltávolítjuk a szén-dioxidot a légkörből, akkor annak ott is kell maradnia. Az állandóság elérésének valószínűsége növelhető az erdők kevésbé sérülékennyé tételével. Erre néhány példa: az erdők változatosságának növelése, hogy kevésbé legyenek fogékonyak a betegségek kitörésére és a rovarfertőzésre, valamint a fák közötti tér kiszélesítése és a holtfa eltávolítása az erdőtüzek terjedésének mérséklése érdekében, továbbá vastagabb fafajok ültetése az erdőtüzekkel szembeni ellenálló képesség elősegítése érdekében. A fák által megkötött szén-dioxid megfelelő elszámolásához az új erdők növekedésének és megőrzésének nyomon követése iránti elkötelezettségre van szükség most és az elkövetkező évtizedekben. Az egyes fák által tárolt szén-dioxid mennyiségének mérésére észszerű közelítésként távérzékelési technológiákat használhatunk az erdők növekedésének és egészségének hektáronkénti mérésére.

Emellett nagyon nehéz felmérni, hogy az erdőirtási tevékenységek leállítása, vagy a legelőterület pótlása egy helyen nem vezet-e a fakitermelés áthelyezéséhez egy másik erdőbe, vagy máshol új legelőterület létrehozásához szükséges átalakításhoz. Ez a szivárgás fogalma, és az állandóság fogalmához hasonlóan rendkívül megnehezíti annak értékelését, hogy az erdőgazdálkodás vagy az erdőtermesztés jó munkája valóban a légköri CO₂ mérhető csökkenését eredményezi-e. Ez az erdőgazdálkodás és az erdőtermesztés fogalma.

Végül ott van az addicionalitás fogalma. Az addicionalitás azt vizsgálja, hogy az adott szervezet által állított konkrét kibocsátáscsökkentés vagy CO₂-eltávolítás megtörtént volna-e egyébként is az adott szervezet beavatkozása nélkül. Ez különösen vonatkozik az erdőirtás korlátozására vagy a meglévő erdők kitermelési arányának csökkentésére. Annak bizonyításához, hogy egy vállalat vagy egy magánszemély erdőgazdálkodásba történő befektetése megakadályozta az erdőállomány csökkenését, tudnunk kell, hogy a földtulajdonosnak milyen szándékai voltak, mielőtt pénzügyi ösztönzést kapott volna arra, hogy ne végezzen fakitermelést. Ehhez lényegében a jövő megjósolására van szükség. Ezt egyszerűen nem tudjuk megtenni. Bár nem tudjuk megjósolni, hogy egy földtulajdonos mit fog tenni, de eszközöket és forrásokat adhatunk a földtulajdonosoknak, hogy jobban kezeljék a földjeiket, vagy igyekezzenek megvédeni azokat a földeket, amelyek nagyobb valószínűséggel fognak átalakulni.

Mindebből az következik, hogy bár az erdők védelme, kezelése és termesztése jelentősen csökkentheti a szén-dioxid-koncentrációt a légkörben, és ezt feltétlenül meg kell tenni, a kibocsátás kompenzálására szolgáló faültetés aktusa nem elég. A vállalatoknak feltétlenül támogatniuk kell az erdők növekedését, de ahelyett, hogy a kibocsátásuk kompenzálására összpontosítanának, inkább arra kellene összpontosítaniuk, hogy kibocsátásukat nullára csökkentsék.

forrás: ClimeNews

Annak ellenére, hogy a világ erdeiben tárolt szén-dioxid megőrzésére és növelésére szánt finanszírozás 2016 és 2019 között több mint kétszeresére nőtt, az Ecosystem Marketplace legújabb jelentése azt mutatja, hogy az erdők szén-dioxid-kibocsátásának finanszírozása még mindig messze elmarad attól, amire szükség lenne a globális erdőpusztulás ellensúlyozásához és a fokozott éghajlati ambíciók támogatásához.

Az Ecosystem Marketplace által a Világbank Forest Carbon Partnership Facility nevű eszközével együttműködésben ma közzétett új jelentés azt mutatja, hogy az erdőkben tárolt szén-dioxid mennyiségének megőrzésére és növelésére irányuló finanszírozás világszerte több mint kétszeresére nőtt 2016 és 2019 között. A szerzők szerint azonban az erdők szén-dioxid-kibocsátásának finanszírozása még mindig messze elmarad attól, amire szükség lenne a globális erdőpusztulás ellensúlyozásához és a fokozott éghajlati ambíciók támogatásához.

Ha a trópusi erdők pusztulását nem kezelik a következő évtizedben, akkor a Párizsi Megállapodás céljai valószínűleg nem érhetők el – állítja az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület. Az új jelentés áttekinti az erdők szén-dioxid-kibocsátásának finanszírozási mechanizmusait, amelyek az erdők védelmére és helyreállítására fordítanak forrásokat. A kutatások azt mutatják, hogy az erdők és más természetes éghajlati megoldások (NCS) képesek költséghatékonyan biztosítani a 2030-ig szükséges éghajlatváltozás mérséklésének akár egyharmadát, ugyanakkor az NCS jelenleg az éghajlatváltozás mérséklésére szánt finanszírozás kevesebb mint 3%-át kapja.

Az Arbor Day Foundation és a New Forests által is támogatott State of Forest Carbon Finance 2021 című jelentés átfogó áttekintést nyújt az erdészeti szén-dioxid-finanszírozás három fő mechanizmusának jelenlegi nagyságrendjéről és kilátásairól: a megfelelési és önkéntes szén-dioxid-piacokról, valamint a REDD+-ról. A megfelelési célú szén-dioxid-piacokon a felek a kormányok által előírt szabályozási kötelezettségek teljesítése érdekében vásárolnak és adnak el szén-dioxid-kibocsátás-csökkentő eszközöket. Az önkéntes piacok olyan szereplők számára is léteznek, akik a szén-dioxid-kibocsátásuk önkéntes csökkentése érdekében kívánnak ellentételezéseket vásárolni. A REDD+, amely az “erdőirtásból és erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentése” rövidítése, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye által létrehozott keretrendszer, amely a fejlődő országok számára finanszírozást és támogatást nyújt az erdeik védelmére.

A legfontosabb megállapítások

• Az erdők számára 2020 végére a szén-dioxid-piacokon és a REDD+ eredményalapú kifizetéseken keresztül csatornázott finanszírozás több mint kétszeresére nőtt az Ecosystem Marketplace legutóbbi, 2017-es jelentése óta. Legalább 5,9 milliárd dollár áramlott az erdők szén-dioxid-kibocsátásának ellentételezésére irányuló projektekbe világszerte, és további 1,3 milliárd dollárt fizettek ki vagy kötöttek szerződést “REDD+ felkészültségre”, hogy támogassák a fejlődő országokat erdeik védelmében.
• A megfelelésorientált erdészeti szén-dioxid-piacok, például az új-zélandi kibocsátáskereskedelmi rendszer és a kaliforniai-québeci cap-and-trade program 2019 végéig több mint 3,9 milliárd dollárt juttattak az erdőkbe és a fenntartható földhasználatba.
• A 2017-2019-es három év során közel 400 millió dollár keletkezett az erdészetből és földhasználatból származó 105 millió tonna szén-dioxid-kibocsátási egység (MtCO₂e), más néven NCS, globális önkéntes szén-dioxid-piaci tranzakciókban. Az önkéntes szén-dioxid-piacok eddig közel 1,4 milliárd dollárnyi keresletet generáltak az NCS-egyenértékek iránt, ami a tranzakciók összértékét tekintve túlsúlyban van más egyenérték-kategóriákkal (például a megújuló energiaforrásokkal) szemben.
• Az önkéntes szén-dioxid-piacok (VCM) az elkövetkező években várhatóan ugrásszerűen növekedni fognak. Az önkéntes szén-dioxid-piacok méretnövelésével foglalkozó munkacsoport becslése szerint az önkéntes szén-dioxid-piacoknak 2030-ig 15-szörösére, 2050-ig pedig 100-szorosára kell növekedniük ahhoz, hogy a Párizsi Megállapodásban foglaltak teljesüljenek. Az elkövetkező években a megfelelésorientált szén-dioxid-piacokról származó erdei szén-dioxid-finanszírozás várhatóan még nagyobb méreteket ölt majd az új megfelelési mechanizmusok, köztük a nemzetközi légiközlekedési ágazat új szén-dioxid-piaca, a CORSIA, valamint a Párizsi Megállapodás 6. cikke alapján még tárgyalás alatt álló nemzetközi piacok révén.
• Az erdőirtás és az éghajlatváltozás közötti egyértelmű kapcsolat, valamint az e kérdések által jelentett pénzügyi kockázat ellenére az Ecosystem Marketplace of Supply Change adatai, a Forest Trends kezdeményezés megfelelője által vizsgált vállalatok mindössze 6%-a integrálta a kibocsátáscsökkentési stratégiákat az erdőirtási kötelezettségvállalásaival.

Az erdők szén-dioxid-kibocsátásának finanszírozási kilátásai

• Erősebb árjelzésre van szükség az új fejlesztések ösztönzéséhez. A jelentés szerint a REDD+ kreditek jelenlegi árai az önkéntes piacokon tonnánként 3-4 dollár között mozognak, egyes megfelelési vagy REDD+ mechanizmusokon keresztül tonnánként 5 dollár, az új LEAF koalíció által kínált 10 dolláros alsó árig. A szerzők szerint azonban az áraknak jelentősen meg kell emelkedniük ahhoz, hogy a várható kereslet kielégítéséhez szükséges kínálat megnövekedjen. (Amennyiben az árak nem érik el a kibocsátott CO₂e klímaváltozás okozta és a társadalomra gyakorolt károkozás pénzben kifejezett értékét, mely 2020-2025 között 12 – 138 dollár között van tonnánként /forrás: EPA/, azaz alacsonyabb áron karbonkiegyenlítenek vele, zöldrefestésről beszélhetünk. – a szerk.)
• Az elkövetkező években a REDD+ finanszírozás várhatóan növekedni fog, hiszen 3,5 milliárd dollárnyi lekötött támogatást kell még folyósítani, és a LEAF koalíció további 1 milliárd dollárt ígért. E pénzeszközök többsége eredményalapú kifizetésekre, nem pedig a felkészültségre irányul. Az új, joghatósági alapú REDD+ nagyobb léptékű lehetőségeket kínál, mint a hagyományos projektalapú megközelítések. A szerzők szerint azonban többet kell tenni annak biztosítása érdekében, hogy a joghatósági mechanizmusok előnyöket biztosítsanak az őslakos és helyi közösségek számára.
• A nemzeti szinten meghatározott hozzájárulásokon (NDC) belül az erdőkben rejlő potenciál a Párizsi Megállapodás céljainak elérésében még nagyrészt kihasználatlan. Az elemzés azt mutatja, hogy a 6. cikkbe a szén-dioxid-piacokon keresztül történő éghajlati együttműködés integrálása és a REDD+ bevonása csaknem megduplázhatná a kibocsátáscsökkentést ugyanolyan összköltség mellett, mint az NDC-k nem együttműködő forgatókönyve.
• A környezetvédelmi és üzleti közösségek egy része aggódik amiatt, hogy a magánszektornak az eltávolításokra (pl. erdősítési és újraerdősítési projektek) a csökkentésekkel (pl. az erdővédelem révén elkerült kibocsátásokkal) szemben történő hangsúlyozása eltántoríthatja a trópusi erdőirtás megállítására való összpontosítástól. A jelentés szerzői szerint a környezetvédelmi közösségnek többet kell tennie a REDD+-ba történő magánszektorbeli befektetések támogatását célzó, a csökkentésen alapuló kreditek jogosságával kapcsolatos ellentmondásos tanácsok kezelése érdekében.

“Az erdők szén-dioxid-kibocsátásának finanszírozása óriási növekedés előtt áll ebben az évtizedben, ugyanakkor a piac és a befektetési lehetőségek sok tekintetben továbbra is átláthatatlanok, összetettek és túl sok félinformáció jellemzi őket” – mondta Stephen Donofrio, az Ecosystem Marketplace igazgatója. “Ezt a jelentést az asztalán kell tartania, hogy megértse, hol tart jelenleg ez a terület, és merre tart.”

“A szén-dioxid-kiegyenlítés nem csodaszer” – mondja Patrick Maguire, az Ecosystem Marketplace vezető menedzsere. A vállalatok és az országok biztosan nem fogják kompenzálni a klímaválságból kivezető utat. De olyan eszköz, amelybe nem engedhetjük meg magunknak, hogy alulbefektessünk, különösen, ha el akarjuk érni a 2030-ig kitűzött időközi célokat. Tudjuk, hogy sürgősen több állami és magánfinanszírozásra van szükség az erdők szén-dioxid-kibocsátása terén. Ez a jelentés azt mutatja, hogy ez kezd felpörögni, de azt is, hogy még mindig rengeteg lehetőséget hagyunk kint az asztalon.”

Rampasek László A. / Ecosystem Marketplace
A tanulmány letöltése: State-of-Forest-Carbon-Finance_2021

forrás: ClimeNews