A család történetét Kiss Balázs erdőmérnök mesélte el pilismaróti otthonában, ami voltaképpen a család bázisa. A hatalmas udvarban számos háziállat között játszik a családfő tizenhárom unokája – soha nem lehet túl korán megszerettetni a gyerekekkel az állatokat és a természetet. Kell is a tágas tér, hiszen a Kiss család igencsak népes, jelenleg huszonhárom tagot számlál.

„A sok gyerek mindig is jellemző volt a családra; nekem is négy testvérem van, igaz, csak én lettem erdész. Pedig anyai ágon dédapám, id. Dittert Gyula még Selmecbányán végzett erdőmérnökként. Nagyapám szintén ezt a szakmát választotta, ahogyan édesapám is” – meséli Kiss Balázs, akinek nagyapja, ifj. Dittert Gyula már Sopronban tanulta a szakmát, de a történelem viharai miatt diplomáját csak később vehette át Budapesten.

Mindkét világháborúban részt vett, bár az utóbbit itthon vészelte át annak a frappáns ötletnek köszönhetően, hogy szakállat növesztett, így 50 éves koránál idősebbnek nézték.

Mivel három idegen nyelven beszélt, frontvonal helyett a tiszteknek fordított. A viszontagságos időkben elveszítette felvidéki birtokát és Kárpátaljára kényszerült. Később az állam csolnoki földbirtokkal kártalanította, a kommunista rendszer azonban döntéskényszer elé állította: megválik földjétől vagy kirúgják erdőfelügyelői állásából. Szakmájához való elkötelezettségét mutatja, hogy inkább feladta birtokát, azonban így is elbocsátották. A nehéz időszakot végül úgy tudta átvészelni, hogy sikerült szolgálatba állnia Dömösön egy közbirtokosságnál, majd nyugalmazása után állattartással és kertészkedéssel foglalkozott.

Kiss Balázs édesapját sem kímélte a történelem. Kiss József a II. világháborúban fogságba esett Kijevben, a hadifogságból pedig csak 1947-ben térhetett haza, nagy nehézségek árán. Esztergomban erdész technikusként végzett, egy ideig Baranyában erdészkedett, majd a Pilisi Parkerdő elődjének fafeldolgozó üzemében helyezkedett el, amit nyugdíjazásáig vezetett.

„Nem mondhatnám, hogy sokat láttam otthon édesapámat. Gyermekként gyakran jártuk vele az erdőt testvéreimmel. Gombásztunk, forrásból hoztuk a vizet, és megtanította, hogyan kell a természetben viselkedni. Ezeket az emlékeket a mai napig őrzöm” – gondolt vissza arra az időszakra Kiss Balázs. A család katolikus neveltetése révén a ferenceseknél végzett iskolát Esztergomban, azonban az érettségit követően bizonytalan volt a pályaválasztása.

„Nem tudtam eldönteni, hogy pap legyek vagy erdész. A felvételi lap kitöltésekor valami isteni gondviselés vezérelhette kezemet, mert mindent kitöltöttem, csak a jelentkezés helyét nem. A döntés így a prefektusomra maradt, ő pedig az erdészeti szakirányt jelölte meg.”

A Sopronban töltött évek, ahogy oly sok erdész diáknak, számára is meghatározóak voltak. Már csak azért is, mert egy balekoktatáson megismerkedett Szabó Gabriellával, aki 1982-ben kezdte meg erdőmérnöki tanulmányait. Kiss Balázs egy év múlva diplomázott, és a Pilismaróti Erdészetnél lett gyakornok, így az 1985-ben kötött házasságuk Gabriella végzéséig amolyan távházasság volt. Első két gyermekük még Sopronban nevelkedett, miközben édesapjuk a gyakornoki idő után is az erdészetnél dolgozott.

„Az első felkínált munkakör elfogadásával az a furcsa helyzet állt volna elő, hogy a mentorom lett volna a beosztottam. A vezetőség nemtetszése ellenére úgy döntöttem, visszautasítom az ajánlatot. Szerencsémre, hamarosan üresedés támadt a Parkerdő központjában, a csemeteágazatban, amit végül 17 évig irányítottam.”

Az erdőgazdaságnál 2000-ben történt átszervezést követően Kiss Balázs családi vállalkozást alapított, és jelenleg évente átlagosan 200-300 ezer csemetét forgalmaz. A csemetekert mellett állatokat is tart, hogy a népes család mindig jóllakjon, ha Pilismarótra látogatnak, mondta viccesen. És mi az, ami ennyi év után is a szakmában tartja?

„Az életnek a megindulása. Valami szenzációs. Mikor látom, ahogy a növény napról napra fejlődik és élni akar. Ez kellene legyen az emberek célja is, hogy az életet képviseljék.”

A soproni évek és a négy gyermek nevelésével töltött főállású anyaság után Kissné Szabó Gabriella szintén a Pilisi Parkerdő kötelékébe került. 1994-től a közjóléti tevékenységért volt felelős: felügyelte a parkok karbantartását, szakmai programokat, rendezvényeket szervezett. Jelenleg ökoturisztikával foglalkozik, kapcsolatot tart a civil egyesületekkel és nagy gondot fordít az Országos Erdészeti Egyesület helyi csoportjaira, az erdőgazdaság dolgozóira, különösképp a nyugdíjas kollégák sorsára.

„Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy az egykori, mára 70-80-90 éves kollégákkal tarthatom a kapcsolatot. Nálunk a szakma idősebb képviselői a mai napig szoros közösséget alkotnak, aminek köszönhetően nyugdíjazásuk ellenére is szerves részét képezik a Pilisi Parkerdő életének” – meséli Kissné Szabó Gabriella, akinek közösségi munkájáért az Egyesület Bedő Albert Emlékérmet adományozott 2016-ban, Sepsiszentgyörgyön.

A mondás szerint az alma nem esik messze a fájától. A Kiss család esetében ez valóban így van, hiszen a 4 gyermekből három is a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karának padjait koptatta, mi több, mindegyikük ott találta meg élete párját. Az elsőszülött Boglárka a Budakeszi Vadasparkban dolgozott mint erdőmérnök és mérnök tanár, jelenleg 5 gyermeket nevelnek férjével, Mészáros Péterrel, a Pilisi Parkerdő szóvivőjével. Péter nagypapája egyébként erdész volt a Bakonyban. A két középső fiúgyermek szintén a Parkerdőnél találta meg számításait: Balázs a Visegrádi Erdészetnél műszaki vezető, feleségével, Németh Bea környezetmérnökkel Pilismaróton él, míg Bence a Valkói Erdészetnél erdőgondok és itt is lakik a szintén környezetmérnök Kissné Badáczy Lucával és két gyermekükkel. Bernadett, a legkisebb lány ugyan nem lett erdész, férje, Benei Zsolt viszont erdőmérnök és hat gyermekük van. Zsolt egy magánerdészetnél (Erdőmester Szövetkezet) dolgozik, felelős beosztásban – és ő maga is erdészcsalád sarja.

„Az erdészek, az erdész családok – ahogy a miénk is – összetartó közösség” – mondja végül Kiss Balázs, ahogy büszkén végigtekint népes családján. „Legyen szó bármilyen munkáról, tevékenységről, a család többi tagja közös erővel segít a másiknak. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit az ember a Jóistentől kaphat.”

Forrás: A Mi Erdőnk/Magyar Mezőgazdaság 08-03