Kedden este a Parlament és a Tanács tárgyalói ideiglenes politikai megállapodásra jutottak az EU éghajlat-politikai törvényének módosításáról, amely új, közbenső és kötelező érvényű 2040-es EU-klímacélt tűz ki: az üvegházhatású gázok nettó kibocsátásának 90%-os csökkentését az 1990-es szinthez képest.

Rugalmasság a tagállamok számára

A társjogalkotók megállapodtak abban, hogy új rugalmassági lehetőségeket vezetnek be a 2040-es cél elérése tekintetében, mivel úgy vélik, hogy a zöld átállás és az EU versenyképességének javítása egymással párhuzamosan halad.

2036-tól a kibocsátáscsökkentés legfeljebb öt százalékpontja (két százalékponttal több, mint amit a Bizottság javasolt) származhat a párizsi megállapodással összeegyeztethető, magas színvonalú nemzetközi szén-dioxid-kibocsátási egységekből. A Parlament nyomására a szövegbe további biztosítékokat építettek be a nemzetközi szén-dioxid-kibocsátási egységekkel kapcsolatban, többek között annak megakadályozására, hogy olyan partnerországokban finanszírozzanak projekteket, amelyek ellentétesek az EU stratégiai érdekeivel.

A Bizottság elemzi a nemzetközi kibocsátási egységek szerepével kapcsolatos különböző lehetőségeket a 2040-es cél elérését célzó, készülőben lévő uniós éghajlat-politikai jogszabályban, és ezzel összefüggésben nyilatkozatot tett, amelyben emlékeztetett az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének (EU ETS) stabilitásának biztosítására.

A megállapodás magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy a belföldi állandó szén-dioxid-eltávolításokat felhasználják az ETS-ben nehezen csökkenthető kibocsátások kompenzálására, valamint a szektorokon és eszközökön belüli és közötti fokozott rugalmasságot a lehető legköltséghatékonyabb célok elérése érdekében.

Az EU ETS2 rendszerének bevezetését is egy évvel elhalasztják, 2027-ről 2028-ra. Az ETS2 az épületekben és a közúti közlekedésben az üzemanyag-égésből származó CO2-kibocsátásokat fedi le.

A 2040-es cél felülvizsgálata

A Bizottság kétévente értékeli az előrehaladást, figyelembe véve a legfrissebb tudományos adatokat, a technológiai fejleményeket és az EU nemzetközi versenyképességét.

A felülvizsgálat során értékelik az EU szintjén a nettó eltávolítások állapotát a 2040-es cél eléréséhez szükségeshez képest, valamint a felmerülő végrehajtási kérdéseket és az EU ipari versenyképességének javítására irányuló lehetőségeket. A felülvizsgálat során figyelembe veszik az energiaárak alakulását és azok hatását a vállalkozásokra és a háztartásokra is.

A felülvizsgálat eredményei alapján a Bizottság szükség esetén módosítást javasol az EU éghajlat-politikai jogszabályához. Ez magában foglalhatja a 2040-es cél módosítását vagy további intézkedések meghozatalát a támogató keret megerősítése érdekében – például az EU versenyképességének, jólétének és társadalmi stabilitásának megőrzése érdekében.

Következő lépések

A Parlament most szavazni fog az informális megállapodásról, és a Tanácsnak is jóvá kell hagynia azt. A megállapodás az EU Hivatalos Lapjában való kihirdetésétől számított 20 nap után lép hatályba.

Háttér

Az európai klímajog az éghajlat-semlegesség 2050-ig történő elérése célját jogilag kötelezővé teszi minden EU-tagállam számára. Emellett jogilag kötelező célt tűz ki az EU számára, hogy 2030-ig legalább 55%-kal csökkentse nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátását az 1990-es szinthez képest.

forrás: EPPress

Az európai erdőtulajdonosok támogatják, hogy az EU klíma-célkitűzéseit bemutató közlemény egyértelműen elismeri a biogazdaságot, mint a fosszilis alapú gazdaságról való fenntartható átmenet kulcsfontosságú pillérét, valamint az ellenálló és virágzó európai vidéki területek számára lehetővé tevő keretet. A fenntartható módon kezelt, többfunkciós erdők kiemelt szerepet fognak játszani, mivel a fenntartható módon előállított, erdőből származó újszerű anyagok és termékek horizontja egyre bővül.

Az 1990-es szinthez képest 90%-os nettó csökkenés meredek pályát és exponenciális üvegházhatásúgáz-kibocsátáscsökkentést jelez, ami a fosszilis alapú anyagok gyors kivonását vetíti előre. Az erdőgazdálkodás, mint évtizedes tervezésű ágazat számára a növekvő éghajlati szélsőségek és az azokból eredő hatások közepette elengedhetetlen a hosszú távú szabályozási kiszámíthatóság és stabilitás.

Mivel a közlemény a földalapú ágazatok szoros bevonását vázolja fel, az európai erdőtulajdonosok várakozással tekintenek az uniós döntéshozókkal folytatott párbeszéd elmélyítése elé arról, hogy miként történjen ez a bevonás. A mi ágazatunk számára alapvető fontosságú, hogy megtaláljuk azt az utat a 2030 utáni éghajlat-politikai keretben, ahol az erdőgazdálkodás hozzájárulhat a szén-dioxid megkötését, tárolását és helyettesítését magában foglaló méltányos szabályozáshoz, egy kedvező politikai környezetben, miközben az ágazatunk ökoszisztéma-szolgáltatásainak teljes skáláját nyújtja, és erősíti a vidéki megélhetést.

szerk/ford: Tóth János, forrás: CEPF 02-08

Közkeletű vélekedés, hogy a biomassza ugyanolyan megújuló energia, mint a nap vagy a szél: ha kellő mértékben visszapótoljuk a kivágott erdőt, akkor a kibocsátások hosszú távon egyensúlyban maradnak. A kép ennél jóval árnyaltabb, mivel a hazai erdők szénelnyelő kapacitása folyamatosan csökken, a fakitermelési és -felhasználási gyakorlat pedig tovább távolít minket az egyensúlyi állapottól, amire a klímaváltozás hatásai csak rátesznek egy lapáttal. Ezzel nemcsak a saját, törvénybe foglalt klímasemlegességi céljainkat veszélyeztetjük (ami növekvő szénelnyeléssel számol, kompenzálva a fennmaradó kibocsátásokat), hanem az új uniós megújuló energia irányelvben (RED III) és szén-dioxid-elnyelési célokat kitűző rendeletben (LULUCF Rendelet) foglaltaknak sem fogunk tudni megfelelni. A magyar természetvédelmi, energetikai és éghajlatvédelmi szakpolitikák nem működnek összehangoltan. Ha a jelenlegi, elsősorban nyersanyagforrás-fókuszú szemléletmód nem egészül ki az éghajlatvédelmi és a biodiverzitás megőrzésére irányuló törekvésekkel, akkor azzal már középtávon mind rosszul járunk. A helyzet megoldására minisztériumokon átívelő és a jelenlegi válsághelyzeten túlmutató tervezésre lenne szükség.

Nehéz most számszerűsíteni, hogy az energiaválság hatására történő szakpolitikai intézkedések és piaci folyamatok eredője inkább közelebb vagy távolabb sodornak minket a törvényben is meghatározott klímasemlegesség eléréséhez.

A fakitermelés fokozása és a hosszabb távú keresletnövekedés a biomassza iránt viszont egyértelműen rontja az esélyeket.

A klímasemlegesség eléréséhez a hosszú távú nemzeti klímastratégia komolyan számol az erdők szénelnyelésével, ráadásul a nemrég véglegesített vonatkozó EU-s rendelet szigorításával rövid távon is növelni kell az erdők szénelnyelését. Ezzel szemben erdeink korösszetétele és a klímaváltozás negatív hatásai miatt még az energiaválság nélkül is csökkent volna az erdők szénmérlege, erre a fokozott tűzifa-felhasználás csak rátesz egy lapáttal.

Ha rosszul csináljuk, a biomassza nem fog megújulóként viselkedni

A jelenlegi fokozott kitermelés negatív hatásának megértéséhez az erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó szénkörforgást is meg kell érteni, ami összetettebb annál, hogy a tűzifa elégetésekor ugyanannyi szén-dioxid keletkezik, mint amennyit a fa az élete során megkötött. Vegyünk példaként egy tölgyfát. Tegyük fel, hogy egy tölgyerdő vágásérettségi kora 110 év. Ha ezt idén éri el, akkor az azt jelenti, hogy olyan fát termelünk ki, amit az első világháború után ültettek.

Vagyis az erdőben zajló folyamatok emberi léptékben nézve nagyon lassúak.

Ha kitermelik ezt a fát, hagyományosan több fajta választék keletkezik: a legértékesebb részeiből ipari fa lesz, a kevésbé értékesből papír- és rostfa, illetve tűzifa, amit háztartásokon kívül erőművek és fűtőművek is hasznosítanak. Ezek a termékek különbözőképpen hatnak az éghajlatunkra. A tetőgerendában akár további egy évszázadig elraktározódik a szén. A papírfa jellemzően néhány évig raktározza tovább a szenet, míg ha energetikailag hasznosítjuk (elégetjük), akkor rögtön visszakerül a légkörbe.

A fatermékek mellett még ugyanúgy szénraktár a holtfa és a talaj is. A lehullott avar, ágak vagy a kidőlt fatörzsek különböző sebességgel, de elkorhadnak. Ez a folyamat átmérőtől függően lehet pár év, de akár évtizedek is. A korhadás során az elraktározott szén jelentős része visszakerül a légkörbe szén-dioxidként, de egy része a talaj széntartalmát gazdagítja – vagyis a szén-dioxid tartósan kikerült a légkörből. Mivel az egész erdőterületet nézve a fák különböző korúak, ezért a kitermelés időben nem egyszerre, hanem mozaikszerűen történik. Így ha a fakitermelés mértéke időben állandó, és az nem haladja meg az új növedék mennyiségét, akkor az erdő által megkötött szén-dioxid mennyisége állandó, sőt még növekedhet is.

Ez azonban csak rövidebb távon igaz. Mivel egy nagyobb területet nézve, országos szinten az erdők koreloszlása nem egyenletes – Európában például többségben vannak az idősödő erdők – ezért az éves növedék mennyisége lassan ugyan, de ilyen esetben csökken. Vagyis az erdőben tárolt szénmennyiség növekszik ugyan, de egyre lassabb mértékben.

Ráadásul erre a folyamatra csak ráerősíthet a klímaváltozás.

A fákra közvetlenül veszélyt jelentő kártevők mellett az egyre súlyosbodó aszálykárok nem csak a mezőgazdaságban jelentenek terméscsökkenést, hanem az erdők jelentős részén a folyónövedékét is csökkenthetik.

Sokszor felmerül érvként, hogy azt a luxust sem engedhetjük meg, hogy a fa elkorhadjon az erdőben. Ebben az esetben ugyanúgy fontos az időfaktor, mivel a kibocsátás nem most fog jelentkezni, hanem időben később, ráadásul nem az egész széntartalom szabadul fel a légkörbe, hanem egy része a talaj szénkészletét gazdagítja. És akkor a holtfa természetvédelmi értékéről nem is beszéltünk, amely az erdőlakó fajok kb. harmadának ad otthont.

Hogyan hat ebben a helyzetben a megnövekedett tűzifakereslet?

A biomassza iránti megnövekedő energiakereslet viszonylag hirtelen lecsökkenti az erdő szénkészletét. Ezzel párhuzamosan megnő az elégetett fa mennyisége, aminek a szénkészlete rögtön visszakerül a légkörbe. Ha van rá megfelelő kereslet, akkor a fatermékek kompenzálni tudják valamennyire a kibocsátást.

Azonban ha a tűzifára van nagyobb kereslet, akkor előfordulhat, hogy azokat a fákat, amiket korábban papír- vagy rostfának használtak, elégetik, ami természetesen ugyanúgy fokozza a felmelegedést.

A kitermelt erdőterületek helyére telepített új erdő hosszabb, évtizedes távon képes az intenzívebb kitermelés okozta széntárolás csökkenését megállítani, mivel fiatalabb korban intenzívebben nőnek a faegyedek. Vagyis beállhat egy új egyensúly a az erdő szénelnyelése, a természetes kibocsátás és a fatermékeben tárolt szénmennyiség között.

Viszont az új egyensúly a kibocsátás és a megkötés között alacsonyabb lesz, az erdőkben összességében kevesebb lesz a megkötött szén-dioxid, ami a légkörben jelenik meg.

A hosszú táv azt jelenti, hogy több évtized múlva állhat helyre az erdő új egyensúlya.

Miért probléma ez? Mert a klímaváltozás mérséklésekor minden év számít, drasztikusan kellene csökkentenünk a kibocsátásainkat, ehelyett ebben az esetben éppen növeljük azokat.

Tehát az erdő “fiatalítása” nem, hogy nem segít a klímaváltozáson, hanem végső soron gyorsítja azt.

És ez hogy néz ki Magyarországon, számokban?

Az éves folyónövedék 13 millió m³ körül alakult az utóbbi években, vagyis elméletileg ennyi fával gyarapodott évente az erdő. A kitermelés ezzel szemben 7-7,5 millió m³ között alakult az utóbbi években. Ez azonban nem azt jelenti, hogy 5-6 millió m³-rel lehetne növelni a kitermelést anélkül, hogy az veszélyeztetné a tartamosságot, vagyis hogy nem termelünk ki több fát, mint amennyi növekszik egy adott időszak alatt.

Az erdőnek ugyanis van egy természetes mortalitása, amelyre vonatkozóan pontos statisztikai adat nincsen, szakértők kb. 2 millió m³/évre becsülik. Illetve nem minden erdő áll rendelkezésre fatermesztési célokra, bár arányuk alacsony, az összes erdőterület kb. 4,5%-a. Nem tudjuk, hogy az idei évben mennyivel fog növekedni a kitermelés, és a mortalitással csökkentve hogyan alakul a faanyagtermeléssel érintett erdők tartamossága, azonban Magyarország esetében is igaz, hogy idősödik az erdőállomány, a modellezések szerint a meglévő hazai erdők szénmérlege folyamatosan csökkenni fog az elkövetkezendő években.

Ez a csökkenés a fokozott fakitermelés esetében ráadásul még drasztikusabb, ez olvasható le a a meglévő erdőkre hivatalosan elfogadott modellezések eredményeiről is (az ún. Erdőgazdálkodási Elszámolási Terv).

Forrás: Magyar Erdőgazdálkodási Elszámolási Terv, 2/b ábrája alapján. A csökkentett kitermelés kb. 7,5 millió m³ éves kitermelést jelent, az intenzívebb 8,5 millió m³/évet. A szerző ábrája.

Vagyis az történik, hogy a korábbi időszakhoz képest kevesebb szenet tárol az erdő, ami végső soron csak erősíti a klímaváltozást. Aminek a negatív hatásait már most érzik a magyarországi erdők. Ennek pontos hatását azonban nem fogjuk látni egyhamar, mivel az erdők döntő részében az adott évi folyónövedéket nem terepi mérések alapján számolják, hanem modellezik olyan termőhelyi mérések alapján, amiket még a 70-es években, jóval a klímaváltozás hatásainak a megjelenése előtt végeztek.

Vagyis az közel sem biztos, hogy az éves 13 millió m³ folyónövedék valóban annyi is.

A szénraktározásra jelenleg a fatermékek sem jelentenek megoldást. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire megváltoztak a piaci körülmények, a bútoraink döntő része aprított faanyagból gyártott rövid élettartamú bútor, aminek az élettartama maximum néhány évtized. Nem csoda, hogy Magyarországon a fatermékek csak 200-300 ezer tonna szén-dioxidot kötnek meg évente.

Egyensúlyra van szükség a kitermelés és a szénmegkötés között

Egészen mostanáig az EU-s klímapolitika az energetikai felhasználást ösztönözte, az erdők szénmegkötésére csak gyenge szabályozás volt, vagyis a tagállamokat arra ösztönözték, hogy minél inkább növeljék a biomassza felhasználását.

A Fit for 55 csomag keretében viszont a szénmegkötésre vonatkozó szabályozást, az ún. LULUCF (földhasználat, földhasználat-változás, erdészet) rendeletet is felülvizsgálták. Az új EU-s szintű cél, hogy a jelenlegi szénmegkötést közel egynegyedével kell növelni 2030-ig.

Ezt a 310 millió tonnás szén-dioxid egyenértékű célt tagállami szintre osztották le, amely Magyarország esetében is a szénelnyelés növelését írja elő.

De hosszú távon is nemzeti érdek lenne a szénelnyelés fokozása, mert a klímasemlegességhez való utat modellező Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia azzal számol, hogy maximum 4,5 millió tonnára leszünk majd képesek csökkenteni 2050-re a kibocsátásokat, ezt pedig a természetes nyelőknek kellene majd ellentételezni, hogy kijöjjön a törvényben vállalt nettó nulla kibocsátás.

Közben a biodiverzitás drasztikus csökkenése miatt az erdők védelmében is lépni kellene, és például kijelölni – az amúgy szintén törvényben már régóta vállalt – nemzeti parki magterületeket, ahol nem történik fakitermelés.

Az erdőkre tehát mind éghajlatvédelmi, mind energiagazdálkodási, mind biodiverzitás szempontból szükség van.

Meg kellene találni azt az egészséges egyensúlyt, ami mindhárom igényt képes kielégíteni, ehhez viszont szükség lenne egy, a szaktárcákon átívelő komplex tervezési folyamatra, mielőtt a tűzifaéhség maradandó kárt okoz az erdőinkben, és ezáltal a klíma- és biodiverzitás-védelmi célok érvényesítésében.

szerző: Harmat Ádám

Megújuló energiaforrás szakértő geográfus, az ELTE TTK Földtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje. 2016-ban csatlakozott a WWF Magyarországhoz, amelynek 2019 óta éghajlatvédelmi programvezetője.

forrás: MásfélFok 11-30