Már a kezdeti időszakban felvetődött azonban az a kérdés, hogy ezek az erdősávok miként befolyásolják a mezőgazdasági területeken élő vadállomány helyzetét, különösen az apróvad- és őzállomány alakulását. Kölüs Gábor erdőmérnök e témában végzett három évtizedes terepi vizsgálatai világosan rámutatnak arra, hogy a mezővédő erdősávok nem csupán az agronómiai környezetet javítják, hanem ökológiai és vadgazdálkodási szempontból is kiemelkedő szerepet töltenek be.
(Tarjányi Lili írása)

A kutatás során több mint 5000 kilométernyi mezővédő erdősávot vizsgáltak rendszeresen, országos kitekintésben. A vizsgált területeken rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a szakszerűen megtervezett és kivitelezett erdősávokban új élőhelyek jönnek létre, amelyek előbb-utóbb stabil vadbúvóként funkcionálnak. Ezek a sávok egyes térségekben már 2-3 évvel a telepítés után megjelent vadfajok – fácán, fogoly, mezei nyúl, őz – számára kedvező tartózkodási és fészkelési lehetőségeket biztosítottak.

A vizsgálatok során gyűjtött adatok szerint 1 kilométer hosszú, megfelelően kialakított erdősáv átlagosan 1,8 fácánt, 0,3 fácánfészekaljat, 0,2 foglyot, 0,1 fogolyfészekaljat, 1 mezei nyulat és 0,6 őzet tartott el vagy biztosított számukra tartózkodási helyet. A szaporulatot is figyelembe véve az egy kilométeres sávokban átlagosan 4 állat (illetve fiókák, csibék) fordult elő. E számok jelentőségét tovább növeli az a megállapítás, hogy a vizsgált erdősávokban a fácánállomány mintegy 30-40 százaléka, az akkori fogolyállomány pedig 15-20 százaléka költött rendszeresen. Az itt kelt csibék az év nagy részét ezekben a sávokban, illetve azok közvetlen környezetében töltötték, télen pedig visszatértek a védett, rejtőzködésre alkalmas sávokba.

Fontos azonban kiemelni, hogy nem minden erdősáv rendelkezik azonos vadeltartó képességgel. Az országban található mintegy 20 000 km hosszú mezővédő erdősáv-hálózat jelentős részét – nagyjából 30-40 százalékát – olyan telepítések alkotják, amelyek elegyetlen, szegényes szerkezetű, gyakran csak néhány sor akácot vagy nyárfát tartalmazó sávok, ezüstfa szegéllyel. Ezek az állományok alacsony biodiverzitással bírnak, és vadgazdasági szempontból kevéssé értékesek.

Kölüs Gábor kutatásai szerint a legkedvezőbb vadélőhelyi feltételeket azok az erdősávok nyújtják, ahol több szintben, eltérő magasságú és funkciójú fajok alkotnak stabil szerkezetet. Az ideális sáv három fő növényszintből épül fel: alsó szinten kutyabenge (Frangula alnus), középső szinten ámorfa (Amorpha fruticosa), orgona (Syringa vulgaris) és gyöngyvessző (Spiraea media), míg a felső szinteket korai juhar (Acer platanoides), erdei fenyő (Pinus sylvestris) és fehér nyár (Populus alba) képviseli. A középső sávba érdemes bogyótermő fajokat, például fekete bodzát (Sambucus nigra) és somféléket (Cornus mas, Cornus sanguinea) is telepíteni. Ezek nemcsak táplálékot biztosítanak a vad számára, hanem tovább növelik a sáv biodiverzitását. A gyepszint szerepe sem elhanyagolható, a hamvas szeder és különféle fűfélék ideális rejtő- és fészkelőhelyet nyújtanak az apróvad számára.

A kutatások azt is igazolták, hogy a tövises, akadályt képező fajok – például vadrózsa, galagonya, kökény, ezüstfa – kerülendők, mivel ezek különösen az őz és a mezei nyúl számára megnehezítik a sáv használatát.

A mezővédő erdősávok azonban nemcsak a vadgazdálkodásban töltenek be kulcsszerepet, hanem számos egyéb ökológiai és gazdasági funkciót is ellátnak. Jelentősen csökkentik a mezőgazdasági növénykultúrákat érő erős légmozgások hatását, így hozzájárulnak a kihelyezett növényvédő szerek helyben tartásához. Ez nemcsak gazdasági előnyt jelent, hanem környezetvédelmi szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Emellett mérséklik a földműveléssel járó porterhelést és zajhatásokat, így hozzájárulhatnak az allergiás tünetek enyhítéséhez és az élhetőbb környezet kialakításához.

Szélfogó hatásuk a talajra is kiterjed: mérséklik a párolgást, ezzel csökkentik a talaj kiszáradását, illetve kiegyenlítik annak nedvességtartalmát. A hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló csapadék esetén képesek felfogni és lassítani a víz lefolyását, ezáltal megóvják a talaj legfelső, humuszban gazdag termőrétegét a vízerózióval szemben. A biológiai sokféleség szempontjából is rendkívül értékesek: élő-, táplálkozó-, búvó-, közlekedési és szaporodási helyet biztosítanak számos gerinces és gerinctelen faj számára. Különösen előnyös, ha ezek a növénysávok folytonosak, vagy több ponton kapcsolódnak egymáshoz, hiszen így ökológiai hálózatot alkotva még hatékonyabban támogatják az élővilág fennmaradását.

A mezővédő erdősávok továbbá esztétikai szempontból is gazdagítják a tájat. A monokultúrákkal szemben változatos képet mutatnak, egész éves jelenlétükkel vizuálisan is kellemes, természetközelibb környezetet teremtenek. Ennek ellenére a mezővédő erdősávok alkalmazása – minden előnyük dacára – nem terjedt el széles körben. Ennek több oka is van. Egyfelől az erdősávok értékes termőterületekből hasítanak ki sávokat, ami sok gazdálkodó számára elfogadhatatlan. Emellett a sáv szomszédságában, főként a szegélyzónában, kisebb terméshozam is tapasztalható. Továbbá a telepítési és fenntartási munkálatok egyaránt idő- és költségigényesek.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a fás szárú növények kiszívják a vizet a haszonnövények elől. Kölüs Gábor kutatásai azonban igazolták, hogy a fák és cserjék gyökérzete általában más talajrétegekből veszi fel a vizet, mint a lágyszárú kultúrnövények, így nem tekinthetők komoly versenytársnak. Éppen ellenkezőleg: minél összetettebb és diverzebb egy ökoszisztéma, annál ellenállóbb a külső környezeti hatásokkal szemben, és annál nagyobb eséllyel biztosít hosszú távon stabil élőhelyet az állatvilág számára.

A fentebb említett harmincéves kutatások alapján egyértelművé válik, hogy a mezővédő erdősávok nemcsak a gazdálkodás hatékonyságát, hanem a táj ökológiai stabilitását és a vadállomány jólétét is képesek nagymértékben javítani. A jövő fenntartható mezőgazdaságának és vadgazdálkodásának fontos alapeleme lehet az ezekre épülő, tájba illeszkedő zöld infrastruktúra.

forrás: AgrárSzektor