Az utóbbi évtizedekben a társadalmi igények és az erdőtörvény előírásai egy másik irányba, mégpedig a folyamatos erdőborítás szolgálatába mozdították el az erdőgazdálkodás iránytűjét.

Az erdőgazdálkodónak, mint az erdőterületek kezelőjének először 2005-ben volt lehetősége az üzemmód megválasztására. Társaságunk egy akkor indult kezdeményezésre döntött úgy, hogy kísérleti jelleggel elindítja Pro Silva Hungaria által megadott kezelési elvek szerinti erdőgazdálkodást, amely a minőségi faanyagtermelés mellett nagy hangsúlyt helyez az erdei ökoszisztémák és az erdei biodiverzitás fennmaradására.

A 2014-ben az Yvett ciklon által kidöntött fán a gombák sokasága osztozkodik Az erdőgazdaság minden gazdasági egységénél kiválasztott körülbelül 40-40 hektár erdőrészletet, amely korban, fafajösszetételben és szerkezetben reprezentálja az adott igazgatóság területének őshonos faállományát.

Az akkori Állami Erdészeti Szolgálat pedig engedélyezte a szálaló üzemmódra való átállást, azaz amikor az erdőben nem történik erdőfelújítási kötelezettséget keletkeztető véghasználati fakitermelés, továbbá az erdő faállománya, annak összetétele, kor- és térbeli szerkezete változatos. A kísérlettel arra voltunk kíváncsiak, hogy az addig kizárólag vágásos üzem- módban (a közel egykorú faállomány fenntartása, nevelése, majd térben és időben rendszeres időközönkénti véghasználata) kezelt erdők átvezethetőek-e a folyamatos erdőborítást eredményező, természeteshez hasonló erdőállapotba.

A gazdálkodói kezdeményezés hatására a 2005-ben még 100 százalékban vágásos üzemmódban kezelt erdők aránya 2010-re 92 százalékra, majd 2013-ra 86 százalékra csökkent, és azzal arányosan nőtt a folyamatos erdőborítást biztosító üzemmódok (átalakító, szálaló, faanyagtermelést nem szolgáló) aránya. Ez utóbbi jelenleg 12 százalék a Vas megyei állami erdőkben. A törvényi változások miatt az üzemmódok nevezéktana is módosult, például a szálaló üzemmódot örökerdőnek hívjuk.

Elsődleges célunk az erdőborítás folyamatosságának megőrzése, kiemelten a turisták által gyakrabban látogatott helyeken, közjóléti létesítmények közelében. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy fakitermeléseink során az adott állományban kijelöljük a területen hosszú távon meghagyandó „javafákat”, majd körülöttük – amennyiben szükséges – néhány fa kivágásával léket alakítunk ki. Ennek során arra is vigyázunk, hogy a felső szintben lévő fák kitermelésével ne keletkezzen összefüggően 200-300 négyzetméternél nagyobb felújítandó üres vágásterület.

A lékekre azért van szükség, hogy lehetőséget teremtsünk a fényigényesebb fafajok – mint például a kocsányos tölgy – utánpótlásának.

Tapasztalataink szerint a nagyobb lékek kialakítása szakmailag nem indokolt, mivel ott már olyan mértékű gyomosodás indul(hat) meg, ami komoly ápolási feladatokat vonhat maga után. Korábbi kísérleteink során, néhány helyen elkövettük ezt a hibát, de akkor még az erdőkezelés gyerekcipőben járt és hiányzott az erre vonatkozó tapasztalat. Árnyéktűrő fafajok esetében – mint amilyen a Kőszegi-hegységben természetesen előforduló bükk – elegendő kisebb lékeket hagyni, mert az újulatban mindig lesz annyi egyéb fafaj, amennyi az elegyesség szempontjából kívánatos.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy lék egy javafa pótlását hivatott szolgálni. A csoportos nevelésre a jobb törzsminőség elérése érdekében van szükség.

Szakembereink a megfelelő lék kialakítása során nagyon sok szakmai tényezőt vesznek figyelembe, egyebek közt a környező állományok fafaj-összetételét, a záródást, a kitettséget.

Nem kell a földtől elrugaszkodott dologra gondolni, elég, ha szemünk elé képzeljük a tévében vagy képeken ábrázolt esőerdőt. Az erődinamikai folyamatok nálunk is hasonlóak. Kidől egy fa, annak helyén a lombkoronában keletkezik egy lék, amelyen át kellő fény jut a talajra, ahol „újraindulhat az élet”.

Az örökerdő-gazdálkodásunk során felhasználjuk a természetes folyamatokat. Egy kidőlt fa helyén bővítjük a lombkoronában keletkező léket, vagy szálalással teremtünk megfelelő körülményeket az újulat fenntartásához/megjelenéséhez.

A lékekben olykor „nem várt” növények is megjelennek, mint a hegyvidékeinken ritkán előforduló védett fecsketárnics.

Az olyan összetett életközösség, mint az erdei ökoszisztéma működőképessége, ellenálló képessége szempontjából nagyon fontos a változatosság, az érzékeny élőhelyek megóvása. Erre ad lehetőséget a gazdálkodás során az örökerdő üzemmód, miáltal olyan idős faegyedeket is meghagyhatunk a természetnek, amelyek önmagukban nem képviselnek gazdasági értéket, viszont búvó-, költő- és táplálkozó helyük a rovaroknak, madaraknak, denevéreknek. Ezek általában villám sújtotta, széltört, gomba által korhasztott egyedek, amelyeket a szakma biotópfának vagy holtfának nevez.

Türelem és fokozatosság. Ennek a két szónak van a legnagyobb jelentősége, amit az erdőben való gazdálkodásunk során mindig szem előtt kell tartanunk. Hagynunk kell a természeti folyamatokat érvényesülni, olykor azonban a kívánt erdőkép kialakítása érdekében szükséges lehet a szakszerű beavatkozás.

Tóth Péter
Szombathelyi Erdészeti Zrt.
forrás: MagyarMezőgazdaság