Svédország erdőgazdálkodása (2. rész)

Nemeslomb állomány, Hunneberg. Foto: Helena Söderlundh, Sveriges Radio

Szerző: Varga Kornél, okl. erdőmérnök

Svédországban élek sok éve már, nem a szakmában dolgozom, de érdeklődésem továbbra is töretlen és furcsán néztem az erdőkben tapasztalható jelenségekkel kapcsolatban. Ezek okának jártam/járok utána és tárom a hazai kollégák elé.

Összeálításom első része ide kattintva olvasható.

Erdőterv

A többi európai országhoz hasonlóan Svédországban is törvény szabályozza az erőben végezhető tevékenységeket (Skogsvardslagen). Az 1979-as törvény még kötelezte a tulajdonosokat/kezelőket az erdőterv elkészíttetésére, de a ma hatályos törvény szellemében ez nem kötelező. Az erdő védelmét szolgáló első erdőtörvény 1903-ban lépett életbe és kötelezte a gazdálkodót a véghasználat utáni általános felújításra magról vagy csemeték ültetésével. 1948-ban egy átdolgozott és kiegészített erdőtörvény lépett hatályba. Ebben a felújítási kötelezettségen túl meghatározták egyes állományok legkorábbi kitermelhetőségének korát, az erdőkárok esetén foganatosítandó intézkedéseket, valamint a magánbirtokokon a tarvágások maximális méretét és fiatal erdők területét (ami nem növelhető újabb véghasználatokkal). Igazán kemény intézkedéseket jelentett az 1979-es törvény. A fentieken túl tisztítási és gyérítési kötelezettséget, valamint a gazdaságtalan (lagproducerad, azaz 1 m3/ha/év növedéket el nem érő) erdőkre felújítási kötelezettséget írt elő (gyakorlatilag kötelező volt levágni). 1993 óta van új törvény, ami már nem szabja feltételül az erdőben való gazdálkodáshoz az erdőterv létét. Viszont számtalan előnye van, amit a gazdák felismerve elkészíttetik és annak szellemében végzik a munkálatokat.

Terület kimutatás, fakészlet, növedék és fakitermelési javaslat

Az erdőterveket magánvállalkozások készítik, az alapadatok nagy részét a hatóságoktól szerzik be, pl. Lantmäteriet (Földhivatal), Skogstyrelsen (Erdőfelügyelőség), Landsting (Önkormányzati helyhatóság, a megyéktől nagyobb kiterjedésű szervezet), Riskantikvarieämbetet (Örökségvédelmi Hivatal), a terepi munka azonos a magyarral.

Korosztályok szerinti eloszlás: terület-fakészlet

Az üzemtervek községhatáronként és gazdálkodónként készülnek. Tehát pl. egy magánembernek három községhatárban, hét területegységen vannak az erdei, akkor az ő nevére három üzemterv készül, azaz községhatáronként egy. A legegyszerűbb és legolcsóbb természetesen, ha egy községhatárban egy összefüggő birtoka van a tulajdonosnak. Az átlagos birtoknagyság 49 ha. A magyarországi ismert erdészeti üzemterv általános adatain túl a tulajdonos további kiegészítőket vásárolhat a tervhez. A terv természetesen digitalizált, a térképezést légifotók segítik. Mobil telefonra letölthető appok segítségével a terv aktuális információi az erdőben is megtekinthetők, kiegészítve a tartózkodási hely azonosításával. A terv tehát komplexé tehető egy gazdasági-pénzügyi szoftverrel, ami a munkálatok költségeinek és a bevételek tervezésének a felülete.

Vágásnemenkénti kimutatás: kalmark=vágástér, röjningsskog=tisztítási korú erdő, gallringsskog=gyérítési korú erdő, föryngringsavverkningsskog=véghasználati korú erdő, lagproducerande skog=gazdaságtalan erdő

Az erdőgazdálkodási tervek felépítése:

1. Egy összefoglaló az ingatlan adatairól: -gazdasági erdő -tőzegláp, mocsár, láp -hegy, szikla (terméketlen) -termőföld, szántó -út, nyiladék, telek -egyéb Összesen + nyílt vízfelületek

2. Fakészlet, növedék, folyónövedék és fakitermelési javaslat m3-ben, összesítve

3. Korosztály táblázat

4. Vágásnemek szerinti osztályozás, táblázatos formában

5. Erdőrészlet lapok (egy erdőrészlet egy sor!!!)

6. Végül a különféle térképek

Erdőrészek termelési cél szerinti felosztása

A különböző faanyag és folyamat követési minősítő rendszerekhez (FSC, PEFC) való csatlakozás feltétele az üzemterv, amely vezetve van, a beavatkozások rögzítésre kerültek.

Az erdőtervek -a törvény iránymutatása alapján- meghatározzák a leírt (cél)állomány rendeltetését, úgymint gazdasági erdő általános védelmi előírásokkal, gazdasági erdő megerősített természetvédelmi előírásokkal, természetvédelmi célú erdő beavatkozás nélkül és kisebb beavatkozásokkal érintett természetvédelmi célú erdő.

Részletes erdörészlet lap

A termőhely (típusjelző növények alapján) és a vízgazdálkodási fok egyszerűsített formában lelhető fel az üzemtervben. A talajtípus nem is jelenik meg, a vízgazdálkodási fok pedig négy csoportra osztja a termőhelyeket: száraz, üde, félig nedves és vizes (felszínig vizes). A részletes erdőrészlet lapon egyszerű eligazítást kap a kezelő a terület nagyságáról, az állomány koráról, a tervezett fakitermelés besorolásáról (T, Gy, vagy VH), a fatermési osztályról (svéd rendszer szerint pl. G26, azt jelenti, hogy a termőhelyen a luc felsőmagassága 100 éves korában 26 m), a fakészletről, az elsődleges rendeltetésről, az állományalkotó fafajok elegyarányáról (TGLBÄ=erdeifenyő, luc, lombos, nyír és nemeslomb, ezek alatt egy számsor áll pl. 43111, azaz 40-30-10-10-10 %-kal részesednek ezek a fajok az állományban), az átlag átmérőről és magasságról, a körlapösszegről, általános leírás az erdőrészletről (pl. fő állományalkotó megnevezése, vízgazdálkodási fok, lágyszárú típus, terepviszonyok, stb.). A jobb oldali oszlopok a beavatkozásokra vonatkozó előírásokat/javaslatokat tartalmazzák.

Erdőbirtok térkép (random, vágásmódonként, nem az előzőekhez tartozik)

Most pedig nézzük meg, miből él a svéd erdő gazda!

Erdőállomány típusok országrészenként

Erdőrégiók térképe (Forrás: skogskunskap.se)

Északi fenyőrégió, a tajga

Ez egy olyan, erdőtüzek által fenyegetett terület, melynek délkeleti részén még a szil, a kőris és a hárs előfordul, de a kocsányos tölgy már nem. A nyír és az éger elegyfaként mindenütt jellemző. Jämtland megyében a fenyves 800-900 m-es magasságig kúszik fel, de Norrbottenben 400-450 m-es tengerszint feletti magasságtól feljebb nem terjed. E felett törpenyíres hegyvidéki társulások, afölött csak havasok illetőleg tundra vegetációk találhatók. Norrland kb. egyharmada szikla, hegyvidék (havasok) és mocsárvidék.

Erdőtípusok

Erdeifenyvesek: Kisebb, kíméletesebb tüzeknek kitett társulás, mely jellemzően többszintes. A tüzet átvészelt idősebb, vastag kérgű példányok a magasba szökött koronájukkal uralják a terepet, miközben alattuk több korosztály több szintje tenyészik. A bibircses nyír is jelen van ezekben az állományokban, magja az elfekvő "magbank"-ból a tűz után gyorsan kicsírázik, a rezgőnyár pedig a gyökérsarjaival nyer teret magának.

Lucosok: Főleg üde és félnedves helyeken fordul elő, a gyepszint helyett összefüggő mohaszintet, mohaborítást találunk. Mivel árnyéktűrő fafaj, ezért az összes lékben, tarvágásban megjelenik. Északon nem fenyegeti tűz az állományait a természetes elhelyezkedése miatt. Az erősen legeltetett erdőterületek egyik visszamaradó fája a boróka mellett, így a tevékenység felhagyásával könnyen beerdősíti a területet. A többi állományból igyekeznek kiszorítani, mert tűzérzékeny mind a lombja, mind a törzse.

Lomberdők: Valójában lombkorona tűz után kialakuló pionír erdők. A tűz után a nyír, a rezgőnyár és a fűz magról felverődik, a rezgőnyár természetesen gyökérsarjakról is igyekszik teret nyerni. Az így kialakuló sűrűségben száljával megtalálható az erdeifenyő, és a luc is kezdi beszórni a területet. Egyre ritkább ez a társulás, hisz dinamikailag csak egy állomása a szukcessziós folyamatnak.

Hamvaségeresek: A Botteni öböl partvidékén és az oda torkolló folyók partszakadékos részein elterjedt állománytípus, gyakran sajmeggyel a második koronaszintben. Az általa megalapozott állományba beszivárognak a fenyőfélék. A nedvesebb klímájú kaszálók és legelők is termőhelyül szolgálnak ezen állomány számára.

Tű- és lombelegyes erdők: Erdeifenyő, luc, lombosok (nyír és rezgőnyár) és éger alkotja ezeket az állományokat és gyakoribbak a tájban, mint a tisztán tűelegyes erdők. A vegetáció fejlődési iránya, hogy idővel a luc átveszi a főfafaj szerepét, kivéve a tápanyagszegény talajokon.

Csavarttűjű fenyő (Pinus contorta) ültetvények: Nem is gondolná az erdész ember, hogy behurcolt fajokkal is gazdálkodnak a svéd kollégák, de mégis. Ez az észak-amerikai faj ca. 460 ezer ha-t foglal el Norrlandból, ez 4,2 %-nak felel meg. Az erdei fenyőtől gyorsabban nő és 30-40 százalékkal nagyobb fatömeget produkál azonos idő alatt. Pótlásokban ezen kívül alkalmazzák az európai és szibériai vörösfenyő keverékét.

Luc erdőség az északi régióban

Déli fenyőrégió (boreo-nemoralis övezet)

Ebben az övezetben van a kocsányos tölgy északi, valamint a luc természetes déli elterjedési határa. A területen a tűlevelű fák dominálnak, de sok a nemeslombos fafaj is, úgymint a tölgy, szil és hárs. Természetesen a pionír lombosfajok mindenhol jelen vannak a régióban (nyírek, rezgőnyár és éger). A táj változatos, az erdőket művelt területek és legelők tarkítják és a lombok alatt tengernyi kultúrtörténeti emlék rejtőzik.

Erdeifenyvesek: Ezen erdők keletkezésében és fennmaradásában is jelentős szerepe van a tüzeknek. A hosszú ideig tartó emberi hatások (bányaművelés, faszénégetés és legeltetés) következtében nagyon kevés a természetes erdeifenyves és az öreg lucos. A tűzveszély a nyár eleji aszály miatt fokozottabb, mint az északi fenyőrégióban, különösen koncentráltan jelentkező probléma ez Kalmar megyében. Hallandon az erős vadkár, ami a felújításokat veszélyezteti.

Lucosok: Hasonlatosak az északi régió azonos társulásaihoz. Egy évtizednyi érintetlenség után jelentős szerkezetbeli dinamikai változások figyelhetőek meg ezekben az erdőkben (időjárási és rovarkárok, derékbetört középkorú példányok, lékek újulata, stb.) Legnagyobb jelentőségük a vízközeli élőhelyek védelmében van, a környezet páratartó képessége miatt.

Pionír lomberdők: Az erdőtüzek következtében kialakuló lombos állományok elég ritkák, de egy-egy sikertelen elsőkivitelt követően bizony elég nagy hasonlóságot mutatnak a pionír lombos erdők. Jelen vannak bennük szálanként a felső szintben a tölgy, a fenyők és/vagy egyéb fajok. A lombosok pusztulásával egyidőben a luc foglal helyet az állományokban. A mézgáséger állományok térfoglalása valóban kicsi, a fakészletnek egy %-t sem érik el, de fontos szerepet játszanak a többi lombhullató erdőállományt alkotó megtelepedésében. A csupasz partszakaszokat, szakadásokat, kő- és agyagbányákat beerdősítik, így biztosítva a terepet a további szukcesszióhoz. Gyakran olyan sűrűségeket alkotnak, hogy a magfelújítás lehetetlen, de remekül újul tuskóról. Ilyen esetben nagyon ritkára kell alakítani az állományt, hogy a tuskósarjak megfelelő mennyiségű fényhez jussanak. A tuskósarjas felújítás és a gyökérrendszer folyamatos fejlesztése miatt a törzs "lábasodik", azaz a tuskórész felhízik. Gyökerével a talajt folyamatosan drénezi, így oda egyre több oxigén képes bejutni, de egy idő után a fellazult talaj ismét összeroskad, tömörödik.

Tölgyerdők: A kocsányos tölgy az erdeifenyőhöz hasonlóan jó alkalmazkodó képességű fafaj, de a jó vagy közepesen jó tápanyag ellátottságú talajokon a fenyő komoly konkurenciát jelent számára. Ezért inkább a gyenge termőhelyeken található önmagával alkotott állományok formájában. A svéd erdészeti megfigyelések szerint a felújításához tűzre vagy egyéb nagy zavarásra van szükség, mivel egy nagy fényigényű "pionír" fafaj. Ritkán találkozni öreg tölgyek alatt és közelében újulattal, fiatal példányokkal, mert vagy a luc nyomja el őket, vagy a vad rágja bonszáj méretűre. Nagyméretű tölgyeket ma legfőképpen régi termőföldeken, réteken találhatunk. A legelőerdő egy speciális környezet, de a tölgy itt nem tud felújulni. A legeltetés miatt a boróka, a luc és az éger verődik fel. Rumskulla-ban él az ország legöregebb tölgyfája, Kvilleken. Körülbelül ezer éves, fatérfogata 60 m3-re tehető, a törzskerülete 13 m.

Nemeslombos vegyes erdők: Ez a társulástípus meglehetősen ritka és főleg mészben gazdag talajokon és felhagyott szántókon található és fajgazdagság tekintetében egyedülállóak. A tölgyet kivéve a szil, kőris, hárs, juhar és a berkenye képes magról felújulni. Kérgük tápanyagban gazdag, magas pH értékű, így a moha és zuzmó fajok egész garmadája alkot rajtuk önálló életközösséget. A luc itt is egy "problémás" fafaj, mert képes ezen társulásba is behatolni, viszont a tölgy kivételével a többi fafaj jól tolerálja ezt a térfoglalást.

Nyír-luc-erdeifenyő elegyes állomány a déli fenyő régióban

Művelt területek szegély társulásai: Az ember a lakásától távolodva egyre kevésbé műveli a területeket. Az erdei legeltetés felhagyásával a művelt területek és az erdő közötti átmenet egyre markánsabbá vált. Ezen szegélyek erdészeti jelentősége abban áll, hogy védelmet biztosít a földeknek és az erdőnek egyaránt és fajgazdag biotópként segíti a felújítások populációinak túlélését az újabb erdő kialakulásáig. Ezekben a szegélyekben főleg a madarak, de a vad számára is értékes fákat és cserjéket találunk, úgymint madárcseresznye, szilva, madárberkenye, fűz, kökény és vadrózsa. Az erdészeti hatóság ajánlása alapján egy-egy fát érdemes (szabad) kivenni ezekből a szegélyekből, de kíméletet javasolnak számukra, segítve a terjeszkedésüket és a faji gazdagodásukat.

Déli lomboserdő régió (mérsékelt övi régió)

A régió magába foglalja Bohuslän és Halland Nyugati részét, egész Skanét, valamint Dél-Blekingét és Dél-Ölandot. A régió tulajdonképpen a közép-európai lomboserdő övezet legészakibb határmezsgyéje, ami Dánia keleti részén keresztül éri el Svédországot. A svéd erdők itt érik el fajgazdagságuk csúcsát: kocsányos és kocsánytalan tölgy, bükk, magaskőris, hegyiszil, kislevelű hárs, gyertyán és madárberkenye a legjellemzőbbek. A nyír, a rezgőnyár és az erdeifenyő is képeznek állományokat, de inkább csak a tápanyagszegény talajokon. A lucnak ez már nem természetes elterjedési területe, állományai mesterségesek. Az emberi hatás azonban nem csak a luc jelenlétén mérhető le, hiszen ez egy erősen használt kultúrtáj, sok művelt és beépített területtel, aminek egy végletekig összetöredezett és visszahúzódott erdei ökoszisztéma az eredménye. A mezőgazdasági üzemek, tanyák, kastélyok környezete, az allék, fasorok és kisebb erdőfoltok azok, amik ezt a sokszínűséget fenntartják és menedékül szolgálnak a hozzájuk kapcsolódó flórának és faunának. Skanéban már van egy viszonylag összefüggő erdőség, amely a keleti Nanö-öbölnél kezdődik és a nyugati partvidék erdőségeihez kapcsolódik. Ennek oka, hogy a közép-európai üledékes alapkőzetek és az északi területek monolitikus alapkőzetei és azok törmelék mezői ezen a területen határosak egymással. A tengeri üledékek bázikusak, gyakori talajtípus a barnaföld. Halland tengerparti sík területein kívül a táj hullámos, dombos, ami Skanéra is jellemző, itt általánosan elterjedt a tölgy és a bükk. Az első rész tartalmazza a két tölgyféle elterjedési területét bemutató térképet. A nyugati parti hegységben a böhöncös tölgyerdők érzik jól magukat. Blekinge parti és középső részei lomberdőkben ugyancsak gazdagok, de a tölgyek aránya minimális. Viszont Listerlandetban van Svédország legnagyobb kiterjedésű gyertyán állománya. Dél-Ölandon a meszes tengeri üledék a talajfelszínt formázza, így karakterisztikus erdőtársulásoknak és lágyszárú vegetációknak az élőhelye.

Szellőrózsás bükkösök: Gyakran mullhumuszban gazdag, felhagyott mezőgazdasági területek helyén állnak. Az állományt kiegészítő mellékfafajok, a tölgy, a kőris, a szil, a gyertyán és a madárberkenye a felső lombkorona szintben keverednek a bükkel. Tavasszal a szellőrózsa képez egybefüggő szőnyeget az állomány alatt. A nyári gyepszint állomány alkotói a szagos müge, a sárga árvacsalán, az erdei csillaghúr, a hagymás fogasír, az erdei madársóska, az egyvirágú gyöngyperje, a kásafű és a ligeti perje. A mészben gazdagabb barnaföldeken még bujább vegetációt találunk tavasszal: ligeti szellőrózsát, bogláros szellőrózsát és sárga tyúktaréjt. Májusban a medvehagyma, nyáron az erdei szélfű képez összefüggő gyepszőnyeget. A szellőrózsás bükkösök menedéket adnak továbbá az alábbi lágyszárúaknak is: rozsnok, hajperje, fehér acsalapu, holdviola és sugár kankalin.

Mészkerülő bükkösök: Savanyú barnaföldeken és podzolokon tenyésznek és a legelterjedtebb bükkös társulás Svédországban. Morhumusz jellemzi a szervesanyag átalakulás ütemét, gyakran az állomány alatt vastag lombtakaró halmozódik föl. A gyepszinti vegetáció szegényes: erdei sédbúza, perjeszittyó, sás fajok, harmatos hegyékesség és fekete áfonya jellemzőek. A valamivel jobb tápanyag ellátottságú talajokon megjelenik az erdei madársóska és a kétlevelű árnyékvirág. Ez a szegényes edényes flóra disszonáns képet mutat a fakérgen tenyésző gazdag zuzmó vegetációval szemben.

Bazifil tölgyesek: Termékeny talajokon fordulnak elő, leggyakrabban a barnaföldön. A korona sok fényt enged keresztül így gazdag cserje és lágyszárú vegetáció alakult ki alatta. Tavasszal a ligeti szellőrózsa és a nemes májvirág virít, a jobb vízellátottságú részeken a salátaboglárka. Nyáron az olocsáncsillaghúr borítja a talajfelszínt. További közönséges fajok a hagymás fogasír, az egyvirágú gyöngyperje, a ligeti perje és a gyöngyvirág, a termékenyebb talajokon az erdei szélfű. A tengerparti részeken a lonc és a borostyán jellemzői az erdőképnek. Az állományok gerincét a kocsányos tölgy adja, de ritkán keveredik más fafaj is a felső lombkorona szintbe. A mogyoró gyakran sűrű állományt képez a cserjeszintben, ami sokszor kiegészül galagonyával, kányabangitával és ükörke lonccal.

Mészkerülő tölgyesek: Ez az erdőtársulás a váztalajok erdőtípusa, jellemzően a felaprózódott sziklás váztalajokon, a moréna törmeléken kialakult podzolokon és a homoktalajokon fordul elő. A tengerparti sávban alacsonyra nőtt böhöncös tölgyes erdőket találhatunk, ezekben a kocsányos tölgy dominál mint főfafaj, egyébként a kocsányos és kocsánytalan tölgy keverednek ebben az erdőtársulásban. A nyír, a rezgőnyár, a madárberkenye és az erdeifenyő általános, a bükk, a gyertyán és a luc ritkábban előforduló elegyfajok. A sziklás váztalajok kísérő cserjéje a boróka a nedvesebb talajokon a kutyabenge. A jerikói lonc egy tipikus eleme a tengerparti mészkerülő tölgyeseknek. A gyepszintben szinte mindig az erdei sédbúzát, a fekete- és a vörös áfonyát találjuk. További jellemző fajok: gyöngyvirág, kétlevelű árnyékvirág, erdei madársóska, harmatos hegyékesség, kéküstökű csormolya, galaj és a szálkás pajzsika. Esetenként a saspáfrány is állományokat képez. Ha legeltették az erdőt, akkor a rétek és legelők jellegzetes lágyszárújai találhatók az aljnövényzetben: hegyi lednek, ösztörűs veronika, kis harangvirág, erdei szamóca, mezei sóska, cérna tippan és illatos borjúpázsit.

Nemeslombos szurdokerdők: A meredek, emberi háborgatásnak nem kitett területek jellemző társulása, melyben gyakorlatilag az összes nemeslombos fafaj (svéd terminológia szerint: KST, KKT, B, GY, KHá, HSZi, MKö, MaBe, KoJ) megtalálható. Az aljnövényzete gazdag: erdei holdviola, fekete békabogyó, odvas keltike, széleslevelű harangvirág, erdei csenkesz és rozsnok. A zuzmó és moha vegetáció is gazdag és védelemre érdemes a nemeslombos erdőkben.

Síkvidéki vegyes-nemeslomb erdők: Mészben gazdag barna erdőtalajokon él, a fafajösszetétel és arány lombkorona szintenként és állományonként változik. A nedves területeken a kőris és a szil, az üde talajokon a hárs, a gyertyán, a tölgy és a berkenye dominál. Az állományok rendszerint kicsik, de nagyon fajgazdagok és sok növényritkaságot rejtenek: pl. csodás ibolya, tavaszi lednek, gombernyő és tüdőfű.

Kőris-szil erdők: Nedves, tápanyagban gazdag talajokon nő. A lágyszárú szintet az erdei szélfű, podagrafű és a medvehagyma uralják, ezekhez társul teljesen praktikusan a kora tavaszi vegetáció: ligeti szellőrózsa, a bogláros szellőrózsa, a saláta boglárka és az odvas keltike. A legtöbb ilyen állományból a 80-as években a szileket a szilfavész kipusztította. A talaj nedvesség tartalmát követve nő a magaskőris aránya az állományokban.

Gyertyán erdők: Gyakran saját magával képez állományt, de keveredik tölggyel, hárssal, bükkel és nyírrel. Barna erdőtalajokon él, az aljnövényzetét a ligeti szellőrózsa, a nemes májvirág, a hagymás fogasír, a gyöngyvirág, az olocsáncsillaghúr és a csodás ibolya alkotja. A tengerparti sávban található állományok bővülnek egy jellegzetes fajjal, a borostyánnal.

Kvilleken Forrás: wikipedia.se

Fás legelők és legelők csonkolt fákkal: A hagyományos rétgazdálkodás a csonkított fákkal csak igen kis foltokban lelhető fel, természetesen ma már ilyen élő művelés nem létezik. Régen a fákról az ágakat azért vágták le, hogy annak lombját a jószág megegye, esetleg almozásra használták. A gyepszintben keverednek a tipikus réti lágyszárúak a nagyobb számú árnyékkedvelőkkel. Találkozhatunk velük az újraerdősült területeken, a tanyák körül, a kőkerítések és kőhalmok közelében. Az öreg hársak és kőrisek gyakran viselik a csonkítások nyomait, képileg emlékeztetnek a tiszai kubikok botoló füzeseire. Ez a gallyazás persze nem kímélte a szileket, gyertyánokat, berkenyéket, a bükköket, tölgyeket és nyíreket sem. Ezen "állományok" öreg fái kulcsfontosságú szerepet játszanak a hozzájuk kapcsolódó zuzmó és mohafajok, farágó rovarok, valamint az odúkészítő madarak életében.

Nemesnyár állományok: A hibrid nyár néven ismert nemesnyár (P. tremula x P. tremoloides) ca 1500 ha-t foglal el, és jobb mutatói vannak az őshonos rezgőnyárnál. 40 év helyett 25 évesen vágásérett és szinte dupla akkora fatömeget produkál, mint az őshonos.

A folytatásban az erdőtörvényről és a kíméletes erdőgazdálkodásról fogok írni.

Szerző: Varga Kornél - okl. erdőmérnök