Balikó Józsefet sokan onnan ismerik, hogy a Szombathelyi Építőipari Szövetkezet asztalosüzemét vezette, az iparkamara elnökségi tagja volt, basszus két szombathelyi kórusban. Kevesebben tudják, hogy együtt dolgozott Kiss Sándor szobrászművésszel.
Kalandos életét a születésétől fogva kezdi mesélni, minthogy adataiban a varázslatos ötös számjegy ismétlődik. 1948. május 5-én született, 55 centiméter hosszúsággal, 5,5 kilogramm súllyal. Öt testvére van: három édes és két féltestvér az édesanyja második házasságából. Az édesapja, Balikó Béla 1955-ben halt meg, a nevelőapja négy gyerekkel vette el az anyjukat. Eredetileg nem asztalos akart lenni, hanem bölcsész: magyar-történelem szakos tanár. Minden helyesírási versenyt megnyert, szerette a történelmet, de a hatgyerekes családban szó sem lehetett arról, hogy továbbtanul. A nevelőapja szemeteskocsi mellé szánta csengettyűs fiúnak, aki a csengőrázással jelezte a házaknál, hogy ki lehet hozni a hulladékot, már 14 évesen el lehetett volna vállalni, de mást akart. Mivel a Magyar László Úttörőházban a játékkészítő szakkörön szép bababútorokat tudott készíteni a lányoknak, elhatározta, hogy asztalos lesz. A Mátyás király utcában volt egy mester, akinek a műhelyébe addig-addig nézegetett befelé, mígnem az behívta. A MÜM 405-ös szakmunkásképző intézetben tanult, majd a Szombathelyi Építőipari Szövetkezetben kezdett dolgozni, végigjárta a ranglétrát, vezető lett.
– A 70-es években minden boltot és vendéglőt átépíthettem. A Pásztor csárda, a Vadász vendéglő, a Kőszegi utcai Taverna (korábban Zokogó majom), a Kispityer, mind a kezünk nyomát viselte: parkettáztunk, lambériáztunk, mestergerendákat raktunk, a söntésekben úgynevezett “betyár kármentőt” létesítettünk (csetepaté esetén becsukható rácsos szerkezet, ami megvédi a vendégektől a standüvegeket). Készítettünk teljes berendezéseket bankok, könyvtárak, hangversenyterem, szállodák számára – meséli, miközben megmutatja a házat. Itthon is sokat alkotott: intarziás hálószobabútort, sokfiókos fürdőszobaszekrényt a feleségének, Katalinnak, akit húsz évig gondozott a súlyos betegsége miatt. Az asszony két éve elhunyt. Jóska bácsit a magas vérnyomás gyötörte meg, volt szívinfarktusa, aztán nemrégiben egy agyi történés, ami a látóidegét tette tönkre, 95 százalékban megvakult. Főz, mos, tereget, magát ellátja, de fát vágni, az udvaron ténykedni, pláne asztaloskodni – amit annyira imádott – már nem tud.
Balikó Józsefet a nagy faiparos múltjával szaktekintélynek tartották a megyében. Két cikluson át elnökségi tagja volt a Vas Megyei Kereskedelmi és Iparkamarának, a Kézműves Kamarának. Tizenhét évig énekelt a Pedagógus Vegyeskarban és a Madrigál Kórusban, utóbbinak elnöke is volt, ahogy a keleti városrész polgárőr egyesületének is. Tizenöt évig együtt dolgozott Kiss Sándor szobrászművésszel. Ő készítette például a rumi templom oltárát, Sándor a szobrát, közös munkájuk volt a muhi pusztán a Magyar Golgota is, két közös alkotásuk van a Vatikánban is. Mindketten alapító tagjai a Szombathelyi Rotary Klubnak.
– Először a feleségét, Lesenyei Mártát ismertem meg, véletlenül. Egy síró asszony jött be a szövetkezethez, segítséget kért. Egy asztalos cserbenhagyta őket, ígért egy díszdobozt a szoborkompozíciójuknak, amit Kiss Sándorral ketten csináltak, és Konkoly István püspök akarta ajándékozni a pápának másnap az ausztriai Schwechaton. A belül meggypirossal kárpitozott, kívül politúrozott doboz (politúrozni se mindenki tud) gyorsan kellett, megígértem, hogy aznap estére elkészülök vele. Megkaptam a méreteket, elkészítettem a dobozt, és hajtottam ki hozzájuk. Ki akarták fizetni, de nem engedtem, mondtam, hogy ezzel a kisegítéssel remélem, megvédtem az asztalosok mundérjának becsületét. Meghívtak szombati vacsorára a feleségemmel. Két műtermük volt, az egyik csak akkor ment át a másikhoz, ha az kérte. Kiss Sándor invitált a magáéba, egy szilfa szobor állt ott, amin dolgozott. Mondtam neki, hagyja abba, mert ez a fa meg fog repedni. El is hasadt később, máig ott áll a műteremben, befejezetlenül. Viszont így kezdődött a barátságunk.
Balikó József ezután Kiss Sándor keze alá dolgozott 1999-ben bekövetkezett haláláig. Csinált neki “szoborfákat”, vagyis előkészítette számára a faanyagot úgy, hogy kivette belőle a feszültséget ott, ahol hasadna, repedne. Nem árulja el a titkot, azt mondja, le van írva, hogyan kell, halála esetén a lánya, Adrienn viszi el három tanítványának, hogy vigyék tovább a találmányt, a mesterségbeli titkot.
– Élvezet volt Kiss Sándorral és a szintén szobrász feleségével dolgozni. Úgy hívtak engem: Édes Jóskám! Megfigyelve bizonyos, magukat “művésznek” nevező személyek kritikán aluli tevékenységét, azt mondták, soha többé nem engedik magukat művésznek szólítani, és megállapodtunk, hogy akkor mi inkább “kismesterek” leszünk.
Forrás: VAOL
