Négy évtizedes szolgálati idő után a nyugdíjazása előtti felmentését tölti a zselici erdők szerelmese, a többek között Pro Silva Hungariae díjjal és Kaán Károly-emlékéremmel kitüntetett Pintér Ottó erdészeti vezető, aki a munkáját mindvégig a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságban, mai nevén a Sefag Zrt.-nél végezte.
A Baranya megyei Ibafán töltötte ifjúkorát, s bár a felmenői pedagógusok voltak, a testvérével egészen más életutat járt be.
– A gyerekkori erdei barangolásokon és az édesapám vadászatain szerzett élmények hatására hivatásos vadász akartam lenni – mondta Pintér Ottó. – Az általános iskola után a szüleim ráhatására azonban nem erdészeti szakközépiskolában, hanem gimnáziumban tanultam tovább. Ezt követően mégiscsak a Soproni Egyetem lett a végállomás, ahol az intézmény erdőmérnöki karán szereztem diplomát. Utolsó évesként tanulmányi szerződéssel kerültem a Sefaghoz, akkor még nem sejtve, hogy innen is fogok nyugdíjba menni. Hogy végül nem hivatásos vadász lettem, abban az egyetemi évek során szerzett tapasztalataim játszottak közre – emlékezett vissza.
Pintér Ottó elmondta, néhányszor részt vett magas beosztású emberek vadásztatásán, s bár a vadászok mindent elkövettek a siker érdekében, mégsem tudtak eleget tenni a vendégek elvárásainak. Ekkor döntötte el végleg, hogy inkább fakitermeléssel akar foglalkozni. Fahasználati műszaki vezetőként kezdte, hosszú éveken át kora tavasztól késő őszig motorral járva az erdőt. – Szerencsére nem szenvedtem egészségkárosodást, pedig néha majdnem ráfagytam a járműre – emlékezett vissza. – A motorozásnak viszont több előnye is volt: olyan helyekre is el tudtam jutni, ahova más módon nem, és még tolvajokat is sikerült lefülelnem, akik az erdőben hagyott benzinből akartak lopni.
Az idő múlásával egyre jobban ismerte a zselici erdőket, nem véletlen, hogy alig három év elteltével rábízták az országos fakitermelési verseny szervezését, majd számos alkalommal ő irányította a megmérettetéseket. 1989-ben szintén Sopronban fahasználati és faanyag-mozgatási szakmérnöki diplomát is szerzett, diplomamunkájában pedig a vállalkozók erdőgazdálkodásban történő alkalmazásának előnyeiről írt. A vállalkozók és állami alkalmazottak összehasonlításában sarkosan állapította meg: míg az egyikük igényli a munkát, a másik kerüli. Már akkor látta, ami tíz év múlva be is következett, kizárólag vállalkozók dolgoznak a zselici erdőkben. Mindeközben volt osztályvezető, vezérigazgató-helyettes, az utóbbi húsz évben a nyugdíjazásáig pedig a Zselici Erdőgazdaság [FATÁJ: Zselici Erdészet] vezetőjeként tevékenykedett. Kiváló szakmai munkájáért számos elismerésben részesült, az utolsót a napokban veszi át Budapesten. Amire ugyanakkor a legbüszkébb: január 1-től a nagyobbik fia vette át tőle a stafétát.
Mivel közvetlenül az erdő mellett laktak, gyerekként leginkább arra vette az irányt, mintsem a faluban játszott a pajtásaival. A kántortanító édesapja szenvedélyes vadász lévén őt is gyakran magával vitte. Ilyenkor nem kevés időt töltött a vadleseken is, ahonnét elmélyülten tanulmányozhatta az erdő élővilágát. – Tízéves lehettem, amikor egyedül is kimehettem éjszaka az erdőbe – mondta. – Szépen sütött a holdvilág, és egy tisztás szélén, magasra nőtt nyárfa árnyékában ülve órákon át figyeltem a vadakat. Meg sem fordult a fejemben, hogy ott gubbasztva az életemmel játszom, mivel könnyen összetéveszthettek volna egy vaddisznóval – elevenítette fel Pintér Ottó. – Nagyon szerettem gyalogolni, gyakran nem kis távolságokat is megtéve. Egyszer az öcsémet is elvittem agancsozni, aki úgy huszonöt kilométer után megkérdezte: nem érünk még haza? Ekkor még úgy félúton voltunk az otthonunktól. Többet nem tudtam rábeszélni ilyen jellegű túrára – tette hozzá mosolyogva.
Forrás: sonline.hu
Írta: Varga László
