FATÁJ-online szaklap: események, gazdasági jelenségek a faiparban, bútoriparban, asztalosságban, erdőgazdálkodásban és a kapcsolódó területeken.
Naptár

Közelgő események

A hűség ritka érték

Fotók: Csatlós Norbert

Manapság a hűség kezd kiveszni az emberek jellemtárából. Cserélődnek a párkapcsolatok, a barátok, a munkahelyek, az állandóságnak leáldozott, a múlt elfeledett értéke maradt csupán, mi egykoron magától értetődő volt. A nyolcvanéves Mák József még a régi szellemben nevelkedett, jól példázza mindezt, hogy szakmai életútja páratlan módon fél évszázadig egy szolgálati helyhez kötődött.

Végiglépdelt a ranglétrán, és erdészeti igazgatóként sem az íróasztal mögött körmölt, inkább a területet járta és segédkezett a termelési folyamatokban.

Mák József Rédén született a család negyedik, ahogy ő fogalmazott, „megkésett” gyermekeként. Gazdaságukban megtermelték a szükséges betevőt, és ha nem is voltak tehetősek, soha nem szűkölködtek semmiben.

Édesapjával egészen kisgyermekkorától sokat járta a rédei erdőket, különösen a téli fakitermelésekkor, így már nagyon korán magába szívta a természet és az erdész szakma szépségét. Ennek köszönhető, hogy útja az általános iskola után a soproni erdészeti technikumba vezetett.

Akkoriban még a középiskolai beiratkozás előtt kötelező volt egy év gyakorlatot eltölteni valamelyik erdészetnél, és arról rendszeresen naplót kellett vezetni, melyet a kerületvezető erdész leigazolt. Mák József szerint a szakmának ezt az „előszobáját” vissza kellene vezetni az oktatásba, ugyanis a pályát választó fiataloknak az egy év alatt lehetőségük van mérlegelniük, hogy valóban erre a szakmára születtek, vagy érdeklődésük vakvágánynak bizonyult.

Soproni tanulmányai alatt a nyári gyakorlatok többségét Kisbéren teljesítette, de osztálytársaival közösen Zalában is volt egy hónapot. Iskolai éveit a tanulás mellett a sport töltötte ki, a mai napig szenvedélyesen szereti a labdarúgást. A technikumi években a Soproni Vasutas második csapatában a megyei első osztályban játszott, majd az első csapatba is behívták, így NB III-as játékosnak vallhatja magát.

„Éljen a vasutas kettő, nincs nála strammabb tizenkettő! – kiáltottuk az öltözőben, mielőtt kifutottunk a pályára.

A futball számomra nem csupán testmozgás volt, megtanított, hogyan kell közösségben együtt dolgozni, mi a csapatmunka. Az így szerzett tapasztalatokat pedig a munkában is kamatoztatni tudtam.

Játék közben egyszer komolyan megsérültem: az egyik meccsen kissé hosszan szöktettek, és ahogyan próbáltam elérni a labdát, a kapuból kirohanó kapus rávetődött a sípcsontomra, amitől az eltört. Majdnem egy évig nem térhettem vissza a pályára, a felépülést követően viszont ugyanolyan szenvedéllyel rúgtam tovább a bőrt” – meséli.

Erdész technikusként a Vérteserdő Zrt. jogelődjénél, a Vértesi Állami Erdészeti és Fafeldolgozó Gazdaságnál kapott munkát. Egy év gyakornokoskodás, mai szóval élve, próbaidő után, 1963-tól beosztott erdész lett a gyermekkora óta jól ismert Kisbéri Erdészetnél (jelenleg Síkvidéki Erdészeti Igazgatóság), később kinevezték kerületvezető erdésznek.

1965–1969 között szállításvezetői feladatokat látott el: két 8 fős úgynevezett felterhelő és egy 6 fős vagonrakodó brigád, valamint a bakonybánki és bakonysárkányi rakodókezelők napi munkájának a szervezése volt a feladata.

„Egyik nap, miközben a vagonrakodók munkáját a kerületvezető erdésszel ellenőriztem, egy személyvonat hajtott be a bakonysárkányi vasútállomásra. A leszálló utasok között nem tudtam nem észrevenni egy csodaszép hölgyet, akit az egyik idősebbik kollégám várt a peronon. Hamar kiderítettem tőle, hogy az ifjú hölgy Komáromból jár nap mint nap a helyi téeszbe könyvelni, és megkértem, mutasson be neki. Később ennek az ismerkedésnek köszönhetően nősültem meg, majd éltem házasságban kerek 50 évig” – mosolyodott el, visszaidézve a szép emlékeket.

Jelentős fordulópontot jelentett szakmai pályájában, hogy 1969-ben előléptették gépesítési műszaki vezetőnek: az erdészet gépparkjának kezelése, az alkatrészek beszerzése, karbantartása, a munkabeosztás tartozott feladatkörébe. Felettesei látva rátermettségét, 1972-től fahasználati műszaki vezetői megbízást kapott. Évente megközelítőleg 25-45 ezer köbméternyi faanyag letermelését, készletezését, elszállítását végezte csapatával. Ebben a munkakörben mintegy 30 évig dolgozott, mígnem 2002. február 1-jével kinevezték a Kisbéri Erdészet erdészeti igazgatójának.

„Igazgatóként is több időt töltöttem az erdőben, mint az irodában.”

Őrzi az elődök emlékét

Az Országos Erdészeti Egyesület Vértesi Helyi Csoportjának immáron 60 éve tagja Mák József. Mindig fontos volt számára a közösséghez tartozás, számos szakmai programot szervezett. Társadalmi szerepvállalásának egyik kiemelkedő példája az a páratlan gesztus, hogy 2011-ben tölgy kopjafát állíttatott mindazon elhunyt erdészek, erdőmérnökök emlékére, akik 1950-től az erdészet területén dolgoztak. Összegyűjtötte a neveket, a mai napig gondozza, frissíti a dokumentációt, és ápolja a sírokat.

„Az erdészetnél dolgozó alvállalkozókkal sikerült úgy megegyeznem, hogy egy adott erdőrészletben a véghasználattól egészen a műszaki átvételig, minden munkát el kellett végezniük. Ezzel olyan egységes, felelősségteljes munkafolyamatot tudtam megkövetelni, amely biztosította a terület költséghatékony felújítását az előírt törvényi határidőkig.

Ez a munkarendszer hozzájárult ahhoz, hogy a bakonyaljai erdészeti tájban több 100 hektáron átalakítsuk a sarjaztatott csereseket mageredetű állományokra, vagy a termőhelyi viszonyoknak megfelelő kocsányos, illetve kocsánytalan tölgyesekre”

– ismertette igazgatói munkáját. – „A sportolói múltamból adódóan nem szívesen ülök sokáig egy helyen, az íróasztalt inkább az erdőre cseréltem, így volt ez egészen 2010-es nyugdíjazásomig.”

Feleségét, Ildikót egy betegség következtében elveszítette. Lányuk óvónőként végzett Sopronban, fiuk, édesapja nyomdokait követve faipari technikus lett, szintén a hűség városában. Gyermekei szinte naponta meglátogatják, segítenek neki a bevásárlásban, a ház körüli munkában.

Csaknem fél évszázados, az erdőgazdálkodásban szerzett gyakorlata, szaktudása, továbbá pályáját jellemző pontossága, valamint a Kisbéri Erdészethez hű szakmai életútja elismeréseként Nagy István agrárminiszter az Életfa Emlékplakett Ezüst Fokozatát adományozta neki.

Úgy tűnik, az elhivatottság és a ragaszkodás idővel kifizetődik, és a hűség értéke sem veszett el teljesen a mindennapokból.

Forrás: Varga Tibor – Magyar Mezőgazdaság / A Mi Erdőnk

Előző cikk

Gyorsul a globális felmelegedés

Következő cikk

Ősláp és erdőrezervátum




(x) hirdetés
Kapcsolódó bejegyzések
Exit mobile version