Régi és mégis új fajként köszönthettük az eurázsiai hódot a Szigetközben. Európa legnagyobb rágcsálója ugyanis a 19. század közepére teljesen eltűnt Magyarországról az intenzív vadászat hatására, majd az 1980-as években a Bécs környékén kibocsátott példányok és azok utódai újfent megjelentek.
Elsőként a Mosoni-Dunában és az azt körülölelő ligeterdőkben találták meg régi/új otthonukat, ahonnét továbbterjeszkedtek. A Kisalföldi Erdőgazdaság Zrt. területén már a Duna mellékfolyóiban is élnek, felbukkantak a Hanság csatornahálózatában, sőt a kisebb patakokon, csatornákon felúszva a dombvidéki területekre is eljutottak.
A hód hajdan folyó- és állóvizeink közelében országszerte megtalálható volt.
Hazai állományának eltűnését csak részben magyarázza, hogy élőhelyei nagyon beszűkültek – a legfőbb oka a túlzott mértékű vadászata volt.
A katolikus egyház által a konstanzi zsinaton (1414–1418) hozott határozat szerint a hód húsa böjt alatt is fogyasztható étellé minősült. Tévesen ugyanis azt feltételezték, hogy mivel hallal táplálkozik, ezért ő maga is ahhoz hasonlatossá válik.
Az állat prémjét a középkorban státuszszimbólumnak tartották, csak a kiváltságosoknak volt hódprémből készült bundája. Amerikában egészen a 20. század közepéig fizetőeszköznek is számított. Ezen felül igen nagyra becsülték a farok alatti mirigy váladékát, az úgynevezett hódpézsmát is, amit gyógyászati célokra, ruhák vízhatlanná tételére, később pedig a parfümgyártás alapanyagaként használtak.
Az intenzív vadászat odáig vezetett, hogy a 20. század elejére állománya mindössze 1200 egyedből állt világszerte.
Folyamatosan rág
Az eurázsiai hód Európa legnagyobb rágcsálója. A kifejlett példány testhossza farokkal együtt meghaladja az egy métert, súlya pedig akár 30 kilogramm is lehet. Növényevő állat, nyáron főként lágyszárúakkal, télen fásszárúakkal táplálkozik. Narancssárga metszőfogai folyamatosan nőnek, így nemcsak táplálkozás céljából rág, hanem hogy koptassa is azokat.
 Fotó: Nagy József |
Vízi állat, de a kanadai hóddal ellentétben nem jellemző rá nagy gátak építése, inkább a partoldalakba vájja várát, melynek bejárata a víz szintje alatt van. Lapos farka és úszóhártyás lábai segítségével nagyon jól úszik. Bundáját faggyúmirigye váladékával teszi vízhatlanná. A többi rágcsálóhoz képest a hód nem túl szapora. A nőstény évente 1-2 kölyköt hoz világra, de mivel 12-22 évig élhet, jelentős számú utóda lehet. Éjszaka aktív, ezért napközben szinte kizárólag a rágásnyomaival találkozhatunk. Életmódjából és testméretéből adódóan hazánkban nincs természetes ellensége (korábban a farkas, a hiúz és a medve korlátozták a létszámát).
Újkori sikersztori
Szerencsére még idejében sikerült védelem alá helyezni a fajt. Ennek köszönhető, hogy a teljes populációt 1998-ban 430 ezer, 2006-ban pedig már 639 ezer példányra becsülték. A Természetvédelmi Világszövetség két évvel később ki is vezette a veszélyeztetett fajok listájáról.
Hazánkba az 1980-as években került vissza. A Duna ausztriai szakaszán engedtek ki Nyugat-Európából származó példányokat, melyek egy része idővel átlépte az országhatárt, és nálunk is megtelepedett.
Ezt követte egy célzott repatriációs (visszatelepítési) program 1996 és 2008 között, mely során 234 példányt bocsátottak szabadon országszerte. Az új honfoglalás stabil hazai populációt eredményezett. Valamennyi hódélőhely közül a Szigetköz az egyik legnépesebb. A faj újbóli térnyerése valódi sikertörténet. A hazai fauna egy őshonos képviselője gazdagítja élővilágunkat, az eredményes visszatelepítés pedig kitűnő példája annak, hogy az ember kedvező irányba is képes elmozdítani az ökoszisztéma fejlődését. Ugyanakkor tapasztalatunk szerint – természetes ellenségek híján – a hódok egyedszáma az általunk kezelt területeken folyamatosan növekszik. Ezzel párhuzamosan pedig az észlelt károk mértéke is, ami már kissé árnyalja ezt a képet.
Fotó: Bécsy László
Az érem túloldala
A vízfolyásokkal párhuzamosan futó utak, árvízvédelmi töltések alatt éppoly takaros otthont tud építeni magának a hód, mint bármely egyéb partszakaszon. Csakhogy ezek a hódlakosztályok a járműterheléstől néha beszakadnak, ami tetemes anyagi kárt okozhat a gyanútlan sofőrök számára.
A legszembetűnőbb kártétele a táplálkozása során megrágott fák sora a vizek mentén. Nem válogatós, hiszen szereti a frissen ültetett fácskákat és a méteres átmérőjű óriásokat is. Igaz, a keménylombos fákba még valószínűleg az ő bicskája – akarom mondani foga – is beletörne, ezért inkább a lágyabb fűzeket, nyárakat részesíti előnyben.
A fák törzse viszont nem tartalmaz elegendő tápanyagot a számára, ezért csak a vékonyabb kéregre, fiatal hajtásokra és rügyekre koncentrál.
Ha pedig ez elfogyott, indul is a következő fához. De nem ám a szomszédoshoz, hanem amelyik épp a fogára való. Tehát nem követ semmilyen térbeli rendet, így még arra sincs sok esélye az erdő kezelőjének, hogy kármentő jelleggel a frissen kidöntött fákhoz hozzáférjen. Éléskamrájának egyébként a part menti 30-50 méteres sávot tekinti, de találtunk már 300 méterre is hód által kirágott fákat.
Fotó: Nagy József
Kettős szorításban
A hódnak nincs természetes ellensége, ezért egyedszámuk ütemesen növekszik, és azzal együtt az általuk spájznak tekintett területek nagysága is. Erdőgazdálkodóként tehát kettős szorításba kerültünk. Az erdészeti hatóság az erdőterületek csökkenését kezdte számonkérni rajtunk, miközben egyre több lett a hódunk. Az utóbbi években már több száz köbméterre becsülték a hód által kidöntött fák mennyiségét. A helyzet tehát mindenképp kezelésre szorul, és az állományt tudatos keretek között szabályozni kell.
Egy 2022-ben közzétett rendelet alapján az eurázsiai hód egyedszáma „az erdőgazdasági termelés biztosítása, illetve a közérdeket sértő vízkárok megelőzése” (pl. gátszakadás) érdekében – természetesen megfelelő hatósági engedélyek birtokában – szabályozhatóvá vált. Így október 1. és március 31. között a területen illetékes vadászatra jogosultak elvégezhetik az állomány apasztását.
Továbbra sem vált azonban vadászhatóvá, és a korábbiakhoz hasonlóan védett faj maradt (természetvédelmi értéke 50 000 forint), de amikor a populáció nagysága már az erdők létét, vagy az árvízvédelmi berendezések állapotát veszélyezteti, akkor az állomány gyérítését engedélyezheti az illetékes hatóság.
Reméljük, ennek hatására a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, vagyis erdeink fellélegezhetnek, és ez az egyébként kedvesen bumfordi állat is jól beilleszkedhet a Szigetköz élővilágába.
Bene Zsolt, KAEG Zrt.; Fotók: Bécsy László, Nagy József
Forrás: A Mi Erdőnk / Magyar Mezőgazdaság
