A „Tudomány és politika közötti párbeszéd a páneurópai régió biológiai sokféleségének finanszírozásáról és politikai eszközeiről” címet viselő SPIN (Science-Policy Information Networks) Gyorsintézkedési Mechanizmus (SAM = Swift Action Mechanism) azt vizsgálja, hogy a biológiai sokféleség irányításának és finanszírozási mechanizmusainak milyen egyre növekvő szerepe van az ökoszisztémák romlásának, a biológiai sokféleség csökkenésének és az éghajlatváltozásnak a kezelésében.
A jelentés áttekinti a legfontosabb nemzetközi és uniós politikai kereteket, a biológiai sokféleséget célzó intézkedésekhez szükséges állami és magánforrások mozgósításával kapcsolatos kihívásokat, valamint a kialakulóban lévő piaci alapú mechanizmusok lehetőségeit és korlátait. A SAM célja, hogy támogassa a folyamatban lévő politikai vitákat, és hozzájáruljon a biológiai sokféleség megőrzésének és az erdő-helyreállításnak egy hatékonyabb, elszámoltathatóbb és tudományosan megalapozottabb megközelítéséhez.
A 6 oldalas teljes dokumentum angolul. (pdf)
Ennek nyersfordítása:
Háttér
Az ökoszisztémák romlása és összeomlása – amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete 2022-ben a következő évtized öt legnagyobb globális kockázata közé sorolt – elsősorban a biológiai sokféleség csökkenése és az éghajlatváltozás egymással összefüggő válságai miatt következik be. A leromlott ökoszisztémák kevesebb szén-dioxidot kötnek meg és tárolnak, míg az éghajlati zavarok felgyorsítják a fajok eltűnését. Az erdők biológiai sokfélesége elengedhetetlen az emberi jólét szempontjából, mivel számos olyan ökoszisztéma-szolgáltatást nyújt, amelyek közjavakként (nem versengő és kizárhatatlan) működnek, így azok hatékony biztosítása a közgazdaságtan klasszikus kihívását jelenti.
A szabályozás háttere
Számos nemzetközi és regionális szabályozás határozza meg a biológiai sokféleségre vonatkozó célokat, és tartalmaz finanszírozási mechanizmusokat azok elérésének elősegítésére.
Nemzetközi szinten a Kunming–Montreal globális biológiai sokféleségi keret (2022) célja, hogy 2030-ra megállítsa a nagy biológiai sokféleségű területek elvesztését, helyreállítsa a leromlott szárazföldi ökoszisztémák 30%-át, és évente legalább 200 milliárd USD-t mozgósítson állami és magánfinanszírozásból, beleértve olyan innovatív programokat, mint az ökoszisztéma-szolgáltatásokért fizetett díjak (PES = payments for ecosystem services), a zöld kötvények és a biológiai sokféleség kompenzációja.
Uniós szinten az Európai Unió 2030-as biodiverzitási stratégiája (2020) célja, hogy 2030-ig a szárazföldi és tengeri területek 30%-át védelem alá helyezzék, ebből 10%-ot szigorú védelem alá, évi 20 milliárd eurós állami és magánforrásokból származó támogatással.
Az EU természet-helyreállítási törvénye (NRL = Nature Restoration LAW) (2024) jogilag kötelező erejű helyreállítási célokat tűz ki az 1. mellékletben felsorolt, károsodott élőhelyekre vonatkozóan (a terület 30%-a 2030-ig, 60%-a 2040-ig, és 2050-ig 90%), beleértve az erdőökoszisztémákra vonatkozó hét mutató közül legalább hat javítását, mint például az álló és fekvő holtfa, az egyenetlen korosztályú szerkezetű erdők aránya, az erdők összeköttetése, a szerves szénkészlet, az őshonos fafajok által dominált erdők aránya és a fafajok sokfélesége. Ezen felül az NRL hangsúlyozza a helyreállítási erőfeszítésekbe történő megfelelő magán- és állami beruházások fontosságát.
Kihívás
Különböző értékelések hatalmas biológiai sokféleségre fordított finanszírozási hiányra hívják fel a figyelmet: a becslések szerint világszerte évi 700 milliárd dollárra lenne szükség a biológiai sokféleség csökkenésének 2030-ig történő megállításához, míg az EU biológiai sokféleségre vonatkozó stratégiájának végrehajtásához további évi 21,5 milliárd euróra. Ezek a számok rávilágítanak arra, hogy a kizárólagos állami finanszírozás korlátai miatt szükség van a magántőke bevonására a biológiai sokféleséget célzó intézkedésekhez.
Ugyanakkor az elmúlt évtizedben jelentősen nőtt az állami és magánintézmények érdeklődése az erdő ökoszisztéma-szolgáltatások gazdasági értékelése iránt, párhuzamosan a különféle értékelési módszereket (utilitarista és nem utilitarista megközelítéseket) alkalmazó tudományos értékelésekkel. A biológiai sokféleség és a gazdasági érték közötti kapcsolat azonban továbbra is összetett, mivel a biológiai sokféleség maximalizálása nem feltétlenül jelenti a gazdasági érték maximalizálását. Ráadásul a biológiai sokféleséget csak a közelmúltban kezdték gazdasági kérdésként kezelni, és a kapcsolódó piaci mechanizmusok még mindig a fejlődés korai szakaszában vannak.
A biológiai sokféleséget célzó intézkedések finanszírozási mechanizmusai
A biológiai sokféleség finanszírozásának fő forrása továbbra is az állami gazdasági eszközök. Ide tartoznak a „szennyező fizet” elven alapuló adók, valamint azok az állami támogatások, amelyek az erdőtulajdonosokat és -gazdálkodókat a biológiai sokféleséget elősegítő gyakorlatok alkalmazására ösztönzik.
Az ökoszisztéma-szolgáltatásokért fizetett díjak (PES) a „haszonélvező fizet” elvet követik, és az ökoszisztéma-szolgáltatások felhasználói és nyújtói közötti önkéntes megállapodásokon alapulnak. A kifizetések konkrét intézkedéseken vagy eredményeken alapulhatnak, és térben elosztottak vagy a táj egészén homogén eloszlásúak lehetnek. A PES-t gyakran a kormányok finanszírozzák, bár magánszereplők is részt vehetnek benne. A PES-rendszerek azonban szembesülhetnek az addicionalitással, a szivárgással és a tartós jelleggel kapcsolatos kihívásokkal, és egyes esetekben káros ösztönzőkhöz vezethetnek.
A magánfinanszírozási mechanizmusok közé tartoznak a kompenzációk és kreditek, az „insetting” és a beruházások:
A biológiai sokféleségre vonatkozó kompenzációk célja a biológiai sokféleségre gyakorolt „elkerülhetetlen” hatások enyhítése a biológiai sokféleség „nettó veszteségének” (vagy nyereségének) elkerülése révén, míg a kreditek olyan kereskedhető egységek, amelyek lehetővé teszik a vásárlók számára, hogy a biológiai sokféleség növekedésére hivatkozva kompenzálják a biológiai sokféleség veszteségeit. Történelmileg a legtöbb meglévő rendszer kötelező szabályozási kompenzáció volt, de egyre nagyobb figyelmet kapnak az önkéntes, természetbarát kreditek, amelyek nem kapcsolódnak máshol bekövetkező veszteségekhez. Mindazonáltal ezekhez is erős intézményi keretekre van szükség, mivel csak kompenzálnak, és nem eredményeznek új helyreállítási tevékenységeket. A túlkreditelés megoldhatatlan problémát jelenthet, amely korlátozza a szén-dioxid-kompenzációk potenciálját.
Az „insetting” olyan vállalatokra utal, amelyek saját ellátási láncaikon belül támogatják a biológiai sokféleséget célzó intézkedéseket a fenntarthatósági teljesítmény javítása érdekében.
Az olyan befektetések, mint a „biológiai sokféleséget támogató zöld kötvények”, pénzügyi hozamot céloznak meg, miközben támogatják a természetvédelmi vagy helyreállítási tevékenységeket, akár a termelés növelése, akár a kockázat csökkentése révén. Az éghajlati kötvényektől eltérően azonban a biológiai sokféleséget célzó befektetések viszonylag korlátozott érdeklődésnek örvendenek.
A magánfinanszírozási mechanizmusok problémái
A magánfinanszírozás gyakran olyan alacsony kockázatú befektetések felé irányul, amelyek marketingelőnyökkel is járnak. Ennek következtében a finanszírozás gyakran nem jut el a legnagyobb biodiverzitási értékkel rendelkező területekre; például a faültetési projektek finanszírozása gyakran könnyebb, mint az erdők természetes megújításáé.
Sok esetben a magánszféra által a biológiai sokféleségre fordított finanszírozás továbbra sem áll összhangban a tágabb társadalmi és ökológiai célokkal. A beruházások gyakran a költséghatékony, természetalapú megoldásokat részesítik előnyben, mint például az ültetvényes monokultúrákat, miközben a monitoringra, a hatásértékelésre és a természetes úton regenerálódó ökoszisztémákra kevesebb forrás jut. További kihívást jelent a biológiai sokféleségre vonatkozó közös mérőszámok hiánya. A meglévő piaci mérőszámok gyakran túlságosan leegyszerűsítettek, hogy könnyebben mérhetők és alkalmazhatók legyenek, ami gyengítheti a környezeti eredményeket.
Záró észrevételek
A biológiai sokféleség finanszírozási hiányát valószínűleg nem lehet kizárólag magánforrásokból pótolni, ami azt jelenti, hogy a biológiai sokféleség válságának kezeléséhez továbbra is elengedhetetlenek a határozott állami intézkedések és a folyamatos állami finanszírozás. Ugyanilyen fontos, hogy a pénzügyi forrásokat elvonjuk a biológiai sokféleséget károsító tevékenységektől, és a fenntarthatóbb gyakorlatok felé irányítsuk.
Különösen fontos, hogy hatékony kormányzati mechanizmusok legyenek érvényben a magánfinanszírozás társadalmi és környezeti hatásaiért való elszámoltathatóságának biztosítására, többek között szabályozás és nyomon követés révén.
A magán- és állami finanszírozás, valamint a jótékonysági alapok ötvözése javíthatja a biológiai sokféleségbe történő befektetések kockázati-hozam profilját, és vonzhatja a magánbefektetőket. Ugyanakkor továbbra is kihívást jelent, hogy a végső kockázatot (kizárólag) az állami szektor viseli.
Forrás: IUFRO
