A Keszthelyi-hegység déli részén ma virágos kőrisből, molyhos tölgyből és számos értékes elegyfajból álló erdők fogadják a látogatót. A táj jelenlegi képe azonban hosszú átalakulás és több erdészgeneráció munkájának eredménye. Az egykori kopárok feketefenyővel történő erdősítése megteremtette az erdő visszatérésének feltételeit, napjainkban pedig egyre inkább az őshonos, szárazságtűrő fafajok veszik át a területet.
Balatongyörök felett, a Keszthelyi-hegység meleg, száraz déli lejtőin a sekély, sok helyen sziklás talajon alacsonyabb, ligetes, helyenként bokorerdő jellegű állományok alakultak ki. Legfontosabb fafajuk a virágos kőris, amely mellett molyhos tölgy, barkócaberkenye, lisztes berkenye és vadkörte is megtalálható. A változatos cserje- és gyepszint számos védett növény- és állatfajnak biztosít élőhelyet. A ma látható gazdag élővilág különösen figyelemre méltó annak ismeretében, hogy a terület az elmúlt évszázadokban többször is gyökeresen átalakult.
Erdőből kopár terület
Az 1800-as évek végére a térség erdeit nagyrészt kiirtották, a területeket pedig főként kecskék és juhok legeltetésére használták. A növényzet megritkulása miatt a talaj védtelenné vált, a gyepek nyárra kiszáradtak, és a korabeli leírások szerint porviharok is kialakultak. Az évezredek alatt létrejött vékony termőréteg néhány évtized alatt jelentős részben eltűnt. A kopár területek újraerdősítését az 1800-as évek végén kezdték meg. Az erdész elődök sokszor szinte talaj nélküli hegyoldalakon dolgoztak: a csemeték ültetőhelyeihez puttonyokban hordták fel a földet, a fenyőcsemetéket pedig agyagból és trágyából készített edényekben nevelték, majd ezekkel együtt ültették ki.
A feketefenyő átmeneti szerepe
A kopárfásításhoz azért választották a feketefenyőt, mert a sekély, sziklás talajon, a forró nyarak és a kevés csapadék mellett is életképesnek tartották. A telepítések sikeresek voltak, és az 1990-es évekre a Keszthelyi-hegység déli részének erdőképét jelentős részben feketefenyvesek határozták meg. A 2011-es és 2012-es rendkívüli szárazság azonban nagyarányú fenyőpusztulást okozott. Az elhalt és veszélyessé vált fákat jelentős területeken el kellett távolítani. A feketefenyő ugyanakkor fontos átmeneti szerepet töltött be: mérsékelte a szélsőséges körülményeket, szerves anyagot halmozott fel, és olyan mikrokörnyezetet teremtett, amelyben az őshonos fafajok ismét megtelepedhettek. A fenyők eltávolításakor ezért sok helyen már jelen volt a természetvédelmi szempontból értékesebb, őshonos erdő. Napjainkban elsősorban a virágos kőris újul erőteljesen, az állományok idősödésével pedig várhatóan tovább nő a molyhos tölgy, valamint az értékes elegyfajok aránya. A gazdag cserje- és gyepszinttel együtt ezek az erdők sokféle élőlénynek adnak otthont, köztük védett cincérfajoknak is.
Felkészülés a változó klímára
A Bakonyerdő Zrt. szakembereinek feladata az őshonos erdők természetes megújulásának segítése, az értékes elegyfajok megőrzése és az állományok ellenálló képességének erősítése. A lehetőségeknek ugyanakkor határt szabnak a termőhely adottságai. A déli lejtők már ma is az ország legmelegebb és legszárazabb erdőterületei közé tartoznak, ezért a további felmelegedés és a gyakoribb aszályok az itt élő fajokat is tűrőképességük határára sodorhatják. Az erdők a jövőben helyenként felnyílhatnak, ligetesebb, gyepesebb élőhelyekké alakulhatnak.
Az ilyen átalakulások nem néhány év, hanem több évtized, sokszor évszázad alatt zajlanak. A terület története jól példázza, hogy a mai erdők a természeti folyamatok, az emberi tájhasználat és több nemzedék erdészeti munkájának közös eredményei. A Keszthelyi-hegység erdeinek múltját, a feketefenyő szerepét és az őshonos erdőtársulások visszatérését mutatja be az Erdőmánia YouTube-csatorna új epizódja is, a Bakonyerdő Zrt. szakembereinek közreműködésével.
forrás: Bakonyerdő Zrt.
