Az extrém hőségben fehéren világító lombú hársfák sora nem különös természeti látványosság, hanem a hőstressz jele: a fák a fény visszaverésével próbálják védeni leveleiket. Víz nélkül azonban hamar kimerülnek a növényi védekezés lehetőségei. Koncz Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont ökológusa, projektmenedzsere szerint a meglévő erdők vízmegtartó képességének és ellenálló szerkezetének helyreállítása annál is égetőbb probléma, mint hogy mennyi új fát ültetünk. – írja a másfélfok a legújabb bejegyzésében.
Szerző: Koncz Péter, ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban
A 40 fokot közelítő hőségben gyakran láthatunk az út szélén olyan fákat, amelyek lombkoronája mintha fehéren világítana. Jó eséllyel hársfákról van szó, melyek levelük fonákját felfelé fordítva próbálnak minél többet visszaverni a túlzottan erős napsugarakból. Ez azonban csak egy a fák számos, többségében kevésbé látványos védekezési módszere közül. Az út szélén fehéren világító fák azt üzenik: baj van.
Ezek nem az egészséges működés jelei, hanem túlélési stratégiák. És az ország számos pontján már most is jól láthatók a hőstressz tünetei: koronaszáradás, száraz ágak, idő előtti lombhullás és ritkuló erdőállományok. A létért való küzdelem egyre több helyen bizonyul sikertelennek.
A fényvisszaverés mellett a lombkorona külső, erős fényben lévő levelei vastagabb szöveteikkel árnyékolják a lombkorona belsőbb részein lévő leveleket. A fotoszintézis fényvédelmi mechanizmusai is működésbe lépnek: a fölösleges fényenergiát nem hasznosítják, hanem hőként vezetik el, sőt fényként visszaverik így védve a levél sejtjeit a károsodástól.
Kulcsszerepben a víz
De mindezek a védekezési módszerek akkor hatásosak igazán, ha elegendő víz áll a fák rendelkezésére. Így intenzív párologtatással akár több fokkal is hűthetik a lombkoronát, miközben gyökereik egyre mélyebbre hatolnak a talajban a víz után kutatva.
Ahogy azonban a talaj kiszárad, a levelek bezárják a gázcserenyílásaikat, hogy mérsékeljék a vízveszteséget. Ezzel együtt a párologtatás is leáll, a levelek gyorsan felmelegszenek, és beáll a „nyári ősz”: a korai lombsárgulás és lombhullás.
Ha pedig ez nem lenne elég, az aszály által legyengített fákat könnyebben támadják meg az invazív rovarok, mint pl. a kőrisrontó karcsúdíszbogár, amely éppen júniusban jelent meg hazánkban.
A talajban megtartott víz adhatná az erdők számára az igazi védelmet a Kárpát-medence egyre forrósodó nyarai során – azonban, úgy tűnik, keveset teszünk azért, hogy megállítsuk az elszivárgását. Pedig lenne mozgástér.
Örökerdők változatos fafajokkal és jóval kevesebb nagyvaddal
A vízmegtartás alapja nem elsősorban egy-egy műszaki beavatkozás vagy új, déli szaporítóanyagok alkalmazása, hanem maga az erdő szerkezete. A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodás, a többkorú, elegyes állományok és a kisléptékű, legfeljebb kisebb lékekben végzett fakitermelés mérséklik a párolgási veszteséget, javítják a mikroklímát és növelik az erdők ellenálló képességét.
Az utóbbi évtizedekben hihetetlenül megnőtt a nagyvadállomány, ami nemcsak gazdálkodási, természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási probléma is. A túlzott vadnyomás akadályozza a természetes felújulást, elszegényíti a fafajösszetételt, megritkítja a cserje-, gyep- és mohaszintet, csökkenti a talaj árnyékolását és a víz beszivárgását, így rontja az erdők vízmegtartó képességét. A klímaadaptív erdőgazdálkodás egyik alapfeltétele ezért a nagyvadállomány 20–70%-os csökkentése (jelentős területi különbségek mellett), hogy a természetes felújulás és az új telepítések mesterséges védelem nélkül is egyre inkább sikeresek lehessenek.
A fafajösszetétel is jelentősen befolyásolja az erdők vízháztartását. Ezért indokolt a termőhelyhez kevésbé alkalmazkodó fenyvesek és akácosok fokozatos átalakítása őshonos, elegyes lombos erdőkké. Ezek jobban visszatartják a csapadékot, kedvezőbb mikroklímát teremtenek, csökkentik a tűzveszélyt, és hosszú távon stabilabb vízháztartást biztosítanak. A Mecsektől a Pilisig ma már 15–22 őshonos fafajjal dolgoznak az erdészek a mesterséges felújítások során, miközben a természetes újulatot is támogatják.
Ugyanakkor vannak olyan területek – például a Kiskunság egyes részei –, ahol a klímaváltozás miatt a zárt erdők fenntartása már nem reális. Itt a nyílt erdőssztyepp (erdő-gyep mozaik) vagy a gyepvegetáció megőrzése és helyreállítása jelentheti a hosszú távon fenntartható megoldást.
Sok kis erdei tavacska, okosan tervezett erdei utak
A hegyvidéki erdőkben korábban természetes módon alakultak ki kisebb tavak és időszakos vízállások, amelyek lassították a víz lefolyását, segítették a beszivárgást és hűtötték a mikroklímát. Helyreállításuk ma egyre több helyen zajlik, javítva a vízmegtartást és növelve a biodiverzitást, mivel élőhelyet biztosítanak számos vízi gerinctelennek, kétéltűnek és más erdei fajnak. Vizet a tájba, a vizet az erdőbe is.
Kevesen gondolnak rá, de az erdők jelentős vízveszteségét sokszor az erdészeti utak okozzák. A lejtő irányába futó utak összegyűjtik a csapadékot, majd csatornaként gyorsan kivezetik a vizet az erdőből. A megoldás a használaton kívüli utak megszüntetése, a víz visszavezetése keresztirányú árkokkal az erdőbe, valamint rönkgátak, rőzsegátak és hordalékfogók létesítése helyben található fából. Ezek a természetközeli beavatkozások egyszerre lassítják a lefolyást, növelik a beszivárgást és mérséklik az eróziót.
A víz visszatartása nemcsak ökológiai, de erdőgazdálkodói érdek is. Sőt, a meglévő erdők megőrzésével és vízmegtartó képességük helyreállításával már ma nagy segítséget adhatnánk a klímavédelemnek. Sokkal gyakrabban hallhatjuk, hogy több fát kellene ültetnünk, miközben az új erdőknek legalább 40–50 évre van szüksége ahhoz, hogy lombkoronája összezáródjon, saját maga számára is védelmet nyújtó mikroklímát alakítson ki, és valóban ellenállóvá váljon a szélsőséges időjárással szemben.
Kis projektek tanulságos eredményekkel
Az elmúlt két évtizedben legalább 20, erdőkhöz kapcsolódó vizesélőhely-rehabilitációs projekt valósult meg Magyarországon. Ezeket egy erdőrestaurációs adatbázis jelenleg is folyamatban lévő elemzése során azonosítottuk.
- Jó példa a Kaszó-LIFE projekt, amelynek keretében mintegy 290 hektáron javították az erdők vízellátását kotrással, gátépítéssel, tavak kialakításával és vízfolyások revitalizációjával. A beavatkozások hatására a talajvízszint 40–50 centiméterrel emelkedett.
- A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a Táti-szigeteken mintegy 195 hektáron javította az ártéri erdők vízellátását vízkormányzó műtárgyak létesítésével, vizes élőhelyek kialakításával és őshonos fafajok telepítésével.
- A Fényi-erdőben közel 300 hektáron épültek vízvisszatartó műtárgyak, miközben az inváziós akác visszaszorítása és az erdőszerkezet természetesebbé alakítása is megvalósult.
- A LIFE4OakForests projekt keretében több kis léptékű vízmegtartó beavatkozás történt hegyvidéki tölgyesekben. Helyi faanyagból hordalékfogó rönkgátakat építettek, az erdészeti utakról lefolyó vizet az erdőbe vezették, és kisebb vizes élőhelyeket hoztak létre.
Bár ezek a beavatkozások egyenként kis területet érintenek, vízgyűjtőszinten néhány száz hasonló vízvisszatartó létesítmény és hiányzó ökológiai elem helyreállítása már jelentős javulást eredményezhet az erdők vízháztartásában.
A projektek tapasztalata azt mutatja, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyetlen beavatkozásra épülnek, hanem a vízmegtartást az erdőszerkezet helyreállításával és a természetes folyamatok támogatásával együtt kell megvalósítani.
A víz összehoz
A vízmegtartás nem csupán erdészeti, hanem társadalmi feladat, amely az erdészet, a vízügy, a természetvédelem, a mezőgazdaság, a vadgazdálkodás és az energiapolitika összehangolt együttműködését igényli. Csökkenteni kell az erdőkre nehezedő kitermelési nyomást, újra kell gondolni a biomassza energetikai felhasználását, és ahol megvalósítható, a tűzifatermelésben az inváziós fafajoknak nagyobb arányban kellene szerepelniük.
A klímaváltozás hatására az erdők kiszáradnak, és egyre inkább szén-dioxid-kibocsátókká válnak. Nem arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a fosszilis energiahordozók elégetéséből származó kibocsátást. A hőkupolák alatt még védekeznek, de egyre gyakrabban kimerülnek. A stressz jelei ma már mindenki számára láthatók, a megoldások pedig ismertek, alkalmazásuk is megkezdődött. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e időben segíteni az erdőknek, hogy azok továbbra is segíthessenek rajtunk. Cselekednünk kell, már nincs mire várni!
Koncz Péter
Ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban.
A Duna-Ipoly Nemzeti Parkban természetvédelmi beavatkozások kivitelezését koordinálta.
forrás: MásfélFok
