Szegedi gyárak: az aranyévek

Több ezer embert foglalkoztattak hajdan azok a kisebb-nagyobb gyárak, üzemek, melyeknek ma szinte hírmondója sem maradt. Sok esetben már a gyárépület sincs meg.

Sorozatunkban Reizner János és Blazovich László munkáinak felhasználásával megpróbáljuk áttekinteni Szeged iparának kialakulását, fejlődését és hanyatlását.

Mezőgazdasági feldolgozóipar

Szeged hagyományosan mezőgazdaságból és kereskedelemből élő lakossága számára az ipart a mindennapi élet fenntartásához szükséges kisipar jelentette. Az 1800-as évek közepére a termény- és búzakereskedők tőkéjüket a mezőgazdasági terményeket feldolgozó iparba, elsősorban a malomiparba fektették. Bár a budapesti malmok az egész monarchiát el tudták látni liszttel, a vidéki Magyarországon is fontos malomipari központok alakultak ki, amelyek egyik legjelentősebbike Szeged volt. Az 1880-as évekre a Back- és a Ligeti-féle óriásmalmokkal együtt a városban nyolc neves gőzmalom őrölt, a század végére ez a szám tizenkettőre emelkedett.

A malomipar sajátos ágaként élt Szegeden a paprikaőrlő ipar, azonban nagy malmok nem alakultak ki. Több kis malom őrölt paprikát, így például később a fűszerfélék területén világhírnévre szert tett család szegedi ősének, Kotányi Jánosnak a malmában csak hat munkás dolgozott.

Szappan, gyufa és kékfestő

Az egykor oly híres szegedi szappant nem szódával, hanem a város területén levő szikes telepeken (vak székek) és összeszedett sziksóból gyártották. A sziksóseprés egyik mellékgazdaság és gazdálkodás volt, az ekként nyert anyag tisztítására és a földanyagok eltávolítására 1845. évben a rókusi nyomásszélen, Sandhaus vállalkozó emeltetett gyárat, mely később a szóda térhódításával ment csődbe. Az első gyufagyárat Neubauer József 1858. évben állította, és fokozatosan fejlesztette. Évenként 50.000 csomag kénes és 5000 csomag szalon gyufát állított elő s a gyárban 6 férfi-, 12 nő- és 10 gyermekmunkás foglalkozott. A gyár 1878-ban Breier Miksa, illetőleg Pálfi Lipót tulajdonába került, de az árvíz alatt a tűz és a víz egyszerre pusztította el. A gyolcs- és vászonfestés Szegednek régi, kiváló ipara volt, mellyel különösen az Adler, Auer, Felmayer és Wiedermann családok foglalkoztak. Felmayer Antal külföldi tapasztalatok után kékfestő üzletét 1826-ban már gyári színvonalra emelte s fehér babos festésű vásznai országos kelendőségnek örvendettek.

A szalámi- és szeszgyártás

A mezőgazdasági cikkeket feldolgozó iparágak közül a szesziparban Szegeden nem jött létre nagyvállalat a nagyméretű gyümölcstermesztés ellenére sem. Az 1860-as években a szesztermelés kezdetben két gőzgép erejével indult meg, és 1869-ig a napi termelés 60 akóra emelkedett, majd a más gyárakban termelt szeszt is itt finomították. Ekkor 287 tiszti- és munkás személyzetet foglalkoztatott s külön gyári tűzoltóságot is fenntartott.

A szalámigyártás a negyvenes évek alacsony jószágárai mellett indult meg. Az első üzemet Torossy József pesti kereskedő alapította, ahol 1852-ben már 300 mázsa szalámit állítottak elő, de néhány év múlva a gyártás megszűnt. A húsiparban azonban máig vezető nagyvállalat született a csehországi származású Pick család fáradozása nyomán. A terménykereskedéssel és paprikaőrléssel foglalkozó Pick Márk 1869-ben nyitott kóser hentesüzletet, és mint számos társa, szalámi készítésével is foglalkozott. Olaszországi tanulmányútja után kezdett a nagyobb mennyiségű szalámigyártáshoz. Az 1880-as évektől kifejlődő hazai húsipar versenyében a Pick megállta helyét nemcsak Szegeden, hanem az országos versenyben is.

A Back malom és a Pick szalámigyár munkáslétszáma száz körül mozgott, az utóbbiban a monarchia idején 17 olasz és több mint 10 idegen anyanyelvű munkás dolgozott. Az 1885-ben indult dohánygyár - amely a Felmayer-féle kékfestő gyár épületében kezdte meg működését. Később Rókuson, a mai Kossuth Lajos sugárúton kapott 12 holdas telket, és a legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemként 750 munkást, főképp nőket foglalkoztatott. Az üzemben 1911-1912-ben már közel 40 millió darab szivart állítottak elő, azonban a termelés a világháború idején csökkent, utána pedig megszűnt a szegedi üzem.

Szeged, a kenderipar fellegvára

Mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó textilipar területén a kendergyártás honosodott meg városunkban, amely a magyar és Közép-Kelet-Európa kenderiparának központja lett, miután két nagyobb és két kisebb gyárat alapítottak már a kiegyezés után Szegeden. Bakay Nándor apja kötélverő műhelyét fejlesztette modern üzemmé, amely Szeged első nagyipari létesítménye lett a Londoni körút és a mai Bakay Nándor utca sarkán fekvő telken. Az 1870-es évek elején már gőzgép hajtott 20 szövő- és 56 fonókeréken 70-80 munkás közreműködésével évente 2500-3000 mázsa különféle kötelet gyártott, melyek mindenfelé nagy kelendőségnek örvendettek. Az 1930-as években az üzemben már ezer ember dolgozott. Az árvíz idején romba dőlt üzemet 1881-ben a korábbinál korszerűbb gépekkel és nagyobb kapacitással újraindították.

1887-ben a vasúti híd újszegedi hídfőjétől délre a város 70 hold városi földet részint ingyen, részint bérbe átengedett Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi kereskedőknek, amelyen kender- és lenfeldolgozó gyárat létesítettek. A gyár munkásainak létszáma a századfordulóra 500 főre emelkedett. Termékei között találjuk a kender- és lenzsákot, a lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon anyagokat, a törülközőt és hátizsákot. A szövőgyárban jutából, pamutból, nyers-selyemből és gyapjúból szövetet szőttek. Áruikat Európán kívül még Amerikában értékesítették. A mintegy másfélezer munkást foglalkoztató kenderipar a szegedi munkásság negyed részét foglalkoztatta.

Fa- és bőripar

Amint a malomipar esetében a búzát, a középkorig visszanyúló szegedi faipar alapanyagát, a rönkfát szintén a Tisza és Maros hátán szállították városba. A Tisza mellé telepített fafűrészelő és csónakkészítő üzemek mellett - közülük a Lippai-féle gőzfűrészüzem maradt fenn a 20. század végéig - újabb feldolgozó üzemeket alapítottak. Közülük az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt., a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., a ma is működő, 1922-ben telepített gyufagyár és a Szegedi Bútoripari Rt. nevét lehet megemlíteni. A trianoni béke következtében az utódállamokból szállított úsztatott fa mennyisége csökkent, amelynek nyomán vasúton is jelentős mennyiségű fa érkezett a már régóta megszűnt, Nagyállomás melletti rönktérre.

A szegedi bőripar múltja ugyancsak a középkorig nyúlik vissza. A tímárházak például később jellegzetes épületei lettek a városnak. A XIX. század második felében pedig már megjelent a gyári jellegű bőrkikészítés is. A bőriparhoz tartoztak a szegedi cipőgyárak és papucskészítő üzemek, amelyek közül 1935-ben jött létre az Első Szegedi Cipő- és Bőripari Vállalat jogutódjaként az Első Szegedi Cipőgyár Kft. A bőr-, cipő- és papucskészítő üzemekben közel ezer munkás dolgozott.

Amint láthatjuk, városunk nagyiparát a malom-, élelmiszer-, textil- és a könnyűipar különböző ágai határozták meg. Közülük sem mindegyik jelent meg a monarchia korban, illetve különböző okok miatt nem fejlődött erős üzemmé. A konzervgyár csak 1940-ben született meg a kecskeméti üzem fiókjaként. Megerősödését a háborús konjunktúrának köszönhette, és az utána következő években még hosszan virágzott, végül a rendszerváltozás áldozataként az 1990-es évek elején tűnt el a szegedi ipar palettájáról sok társával együtt a jobb sorsra érdemes üzem.

Nehézipari kísérletek

Ebben az időszakban a nehézipar tekintetében országosan a gépgyártás és műszeripar játszott fontos szerepet, amely nem telepedett meg városunkban. Néhány kezdeményezés ennek ellenére szép reményekkel indult. A Pálffy testvérek vasöntödéje és gépjavító gyára az 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyből virágzott fel. A világháború előtt már Szerbiába és Olaszországba exportált kendert feldolgozó gépeket, gyártott többek között vízvezetékekhez és fürdőszobákhoz szükséges szerelvényeket. Nem lett nagyüzem az Alföldi vasút gépjavító üzeme sem, pedig a járműipar a korban különös lendületet adott egy-egy település növekedésének. Ifjú Hodács János kocsigyára sem lett nagyméretű, bár külföldre is szállított, akárcsak Brauswetter János és fia fali- és zsebóragyára.

A szép reményekkel induló építőanyag-ipar fejlődését és azon belül a téglagyártást, amelynek üzemeiből a keramittégla külföldre is eljutott, az első világháború fékezte le. Végül ne feledkezzünk meg az energiapiacon belül a gázgyárról, amely nemcsak a várost látta el, hanem 75 km-es távvezetékével egyik irányban elérte Kiskundorozsmát, a másikban pedig Szőreget és Újszentivánt, sőt Makón át egészen Magyarcsanádig és Csanádpalotáig jutott a két világháború közötti időben.

Forrás: SzegedMa