Bivakközösség

Egy ilyen szabad ég alatt tartózkodó közösséggé vált a MOME nyári építőtábora Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron vezetésével, amikor a csapat Szabó Áron tervei alapján egy erdei pihenőt épített fel a Bakonyban. Józsa Áron beszámolója.

A közösségi építés reneszánszát éli, korunk atomizált individualizmusában elementáris erővel jelenik meg a közösségi létezés megélésének igénye. Az építész szakmában a csapatmunka jelentősége minden korábban látott szint fölé nő, ami új alkotói módszerek megjelenését eredményezi, és átírja ezt a korábban egyéni alkotói munkaként felfogott foglalkozást. A MOME féléves egyéni tervezői munkával megalapozott nyári közösségi építési gyakorlatai - e kettősség jegyében - jó lehetőséget adnak az első éves építész hallgatóknak, hogy megéljék ezen helyzeteket, és ezzel pályájuk hajnalán a tapasztalás mélyvízébe ugorjanak.

Építés a Bakonyban egy elméleti szakos MOME hallgató szemével

Épp egy önfeledt zenélés után kezdtem el ezt a cikket írni. Ez nem cikkidegen, nem kell aggódni. Igenis köze van a nyárhoz, köze van a MOMÉ-hez, és köze van a bakonyi bivakház építéséhez. A zenét, már-már mondhatni, nekik köszönhetem: részem volt abban, hogy mint közösség vonjuk be egymást a zenébe, mint közösség kezdjünk működni, és mint közösség dőljünk hátra, épüljünk fel, és fogalmazódjon meg bennünk a közös cél. A közös cél, ami - azt hiszem - egy projekt megvalósítása, egy objektum felépítése, tíz nap végigdolgozása volt. Ez meg is valósult. Pontosabban ezek meg is valósultak, de akkor lássuk, hogy hogyan is alakult ez az egész.

-1

Még mielőtt rátérnék a hétre és a ház felépülésének eseményalapú szemléltetésére, egy kicsit vissza kell ugranunk az időben. Honnan is jött ez az egész? Egyáltalán miért vonul le 15 egyetemista és 2 tanár a Bakonyba, hogy megépítsenek egy bivakházat?

A "tradíció" nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor is Nagy Tamás, a MOME Építészet Intézet akkori vezetője felvetette, hogy az elsőéves hallgatóknak minden évben legyen egy olyan egyéni tervezési feladatuk, melynek során a tanszék és az építészhallgatók által kiválasztott tervet meg is építik. Ez már önmagában nagyon izgalmas kérdéseket vet fel. Hogyan viszonyulhat egy csapat egyetlen kiválasztott munkához? Milyen mozgástere és szakmai tudása van egy elsőéves hallgatónak ahhoz, hogy egy ilyen léptékű tervezést, majd kivitelezést megvalósítsanak? Illetve ami még nagyon jelenlévő kérdés: hogyan működhet egy ilyen terv a közösség szempontjából? Van-e rivalizálás és összezárás a többi hallgató között, vagy tisztelettel és megértéssel fordulnak egymás felé?

A sok kérdés minden évben más-más módon talál válaszokra, ám mindig pozitív konklúzióval. Eddig mindig megépültek az objektumok. Ez idén sem volt másképp, és én ennek a folyamatnak lehettem a részese, és követhettem végig, miként működik a csapat, miként lesz belőle közösség, és miként épül meg - az év elején még egymás számára ismeretlen - diákok egyikének terve.

0

Este van. A bivakház kopácsolódik, a szürkületben ordít a fa, a sötétben mennek a csavarok az útjukba. Még csak két napja vagyunk lent, de a munka már megkezdődött. Nem hogy megkezdődött, de még sötétedésben is tart. "Ha így haladunk, 4 nap múlva készen leszünk, és utána már csak pihennünk kell." A tempó tényleg impresszív - gondolom én külső szemmel, persze még nem látom át a tervet. Ismerkedem a szereplőkkel, ismerkedem a feladattal. Habár csak külső megfigyelőként érkeztem, az integrálási szándék meglepő. Mintha egy régi barát lennék, de mintha ők is. Tizenöt ember egymáshoz közel, a kommunikáció nem döcög, klappol, olajozottan működik. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy egész évben - a MOMÉ-n egyedül - ugyanaz a terem a munkaterük, és már-már mint második lakást használják. Mindenesetre a közös cél, a közös kapocs már most nagyon erősnek hat.

A napi munka befejeződik, és akkora már ég a tűz. A környezet varázslatos, erdő öleli körül a tájat. Semmi város, semmi zaj, csak egy apróbb falu a távolban. Az ég persze tiszta, csillagokkal teli. Ahogy a munkának vége, a közösség nem szűnik meg: átalakul. Átkapcsol. Figyelnek egymásra és kikapcsolódnak. Még csak sejtésem sincs róla, hogy mit tartogatnak az elkövetkező napok. A ház épül, a hangulat töretlen.

1/2

Aztán ez egyik napon úgy döntünk: meglátogatjuk a falut. Az a gondolat foglalkoztat, hogy vajon a struktúra, amiben ez az építész csapat működik, amiben alkot és épít, amiben a szabadidejét tölti, vajon hogyan alakul át, amikor egy másik rendszerrel, falubéliekkel találkozik? Meg tud-e maradni ugyanolyan erős szövetnek? Vagy itt már az egyéni viszonyok előtérbe kerülnek?

Megfigyeléseim alapján nem ez a helyzet. Nem rongálódik az összetartó kapocs, ugyanolyan erős háló tud maradni, sőt. A falu lakói szívesen fogadnak minket, a pár főből álló rendezvény átalakul, beépítenek minket is. Feltöltjük az estét, kidomborítjuk a hangulatot. Bár ezek a helyzetek lehet, hogy nem is vizsgáztatják a társaságot, hanem erősítik. Ugyanez van egy születésnap esetében is. Véletlenül kerülünk oda, de a helyiek befogadnak és megcsináljuk a bulit. A helyiek persze rámennek a lányokra.

Az egésznek van egy közösségi tánc jellege, mintha együtt mozogna ez a tizenpár ember, mintha együtt tudna hullámozni és sodródni, és pont úgy mosni a partszakaszt, ahogy azt elképzelte. Persze ebben az egészben hol a szerepe a tanároknak? Hogy tud egy tanár egy ilyen helyzetben hatni a csapatra, egyáltalán milyen szinten diktáljon?

Kovács Csabával először a tábortűz mellett beszélgettem. Hosszan mesélt az építészetről, a szakmáról, karrierről. Nem egyedül voltam. Szinte mindenki ott ült a tűz körül, mindenki figyelt. Azt éreztem, hogy a tábor szaktudással, és tartalommal töltődik fel. Hogy a diákok figyelnek, próbálnak a tanárokra hangolódni, és tisztelettel fordulnak felé. Bölcs koordinálása a munkálatoknak, sok és hosszú tapasztalat rávetítése a folyamatokra. Két lépés távolságból figyeli a munkálatokat, de azt a két lépést mindig meg is teszi, amikor szükség van. És ez tudatos, sok mindent a hallgatókra hagy, de így van tanulás, progresszió, kihívás is.

Vass-Eysen Áronnak más szerepe van. Ő a diákok között mozog. Nem emelkedik felül, hanem belülről erősíti a közösséget. Hajtja a munkát, részt vesz, de ő sem irányít, csak koordinál. Nem autoritás, hanem egyenrangú partner a csapatban. Furcsa státusz ez. Tanárként vegyülni, tanárként beolvadni, és belülről példát mutatni. Azt hiszem, hogy ez is részben a tábori közeg sajátja.

Esőtáncért kiáltunk. Kint ülünk a tűznél, dörög az ég. Valahogy elkezdődik. Szuggeráljuk a természetet. Egyre erősebben dörög. A zene is megszólal. Furulyák és gitár. Énekhang. Valami jön. Egyre erősebben állunk ki, egyre erősebben dörög. És elered. Kezdődik az eső. Örülünk. Üvöltünk. Miért a természeti erőkhöz fordulunk? Van-e kapcsolat aközött, hogy a ház, amit tervez a csapat, egy kirándulóknak, turistáknak létrehozandó felület lesz? Olyanoknak, akik szeretnek, szeretnének szorosan összekapcsolódni a természettel? Mindenesetre a természet folyamatosan jelen van a tíz nap alatt, jelen van a rítusokban, a programokban, az építésben. Vajon a közösség vállalta, hogy ezt behozza, vagy a feladat generálta? Nem tudni, de összefonódik a ház szellemisége a csapattal. Az épület lassan maga lesz a közösség, és tíz nap alatt kiadja magát.

1/1

Reggel van. Már a tizedik nap vége felé járunk. Én egy sátorban aludtam kint, amikor is zajt hallok. Csak a lányok jártak erre, köszönni. Szedret hoztak egy edényben. Nevetnek és beszélgetünk. Már megint nem a szakmáról, nem az építésről van szó. Csak szimplán jól érezzük magunkat. Pedig csak most ismertek meg. A közös feladat, a közös igény azonban összehoz bennünket valamiért. Ez szükségszerű? Nem hiszem. Egyedüli? Azt sem. Talán mindegy is, és a viszonyítás is fölösleges. A jelen helyzet a fontos és az, hogy ez az egész működni tud. A ház épülőben, sőt már a vége felé jár. Ugyan egy kis lemaradás van, de feszültség nincs, megbíznak annyira egymásban az emberek, hogy ne féljenek.

Talán aznap volt, vagy egy nappal odébb, hogy a kitűzött látogatás a tanszék egyéb tanáraitól, és az érdeklődő szülőktől esedékessé vált. Mindenki készült, hisz sokan jöttek, hogy megnézzék, mi a helyzet, mit csinálnak a hallgatók. Mivel ez bizonyos értelemben egy szemle és egy szimbolikus, korai prezentáció ideje, ezért jó lett volna készen lenni. Mivel az objektum már majdnem kész volt, nincs baj. Azonban lehet, hogy egyesekben itt jelent meg először annak a súlya, hogy itt bizony vannak szemek, akiknek felelni kell, és hogy a munkát sokan értékelik, akár meg is ítélik. Azt hiszem azonban, hogy minden félelem és kétely megcáfolódott, mert az egész projekt erővel van feltöltve. Erőből épült, közösségileg. A közösség belső kapcsa, a közösség belső viszonyrendszeréből és ötletéből született épület. Ez nem rossz, sőt, ez a közösség maga.

Az építményt Szabó Áron I. évfolyamos építész hallgató tervezte
Vezető tanárok: Kovács Csaba, Vass-Eysen Áron

Résztvevő építész hallgatók: Bálint Viola, Gencsi Katalin, Háló Veronika, Juhász Lili, Korpai Judit, Kudar Máté, Murczin Evelin, Páll Áron, Pomázi Renáta, Rudolf Vince, Seenger Dorottya, Szabó Áron, Szodfridt Marcell, Veres Adrienn, Vértesi Ferenc, ????? ???????????????,
Bognár Enikő (tervezőgrafika szakos hallgató és szakács), Kő Csikó Lázár (médiadesign szak), Józsa Áron (design- és művészelmélet szak)

Fotók: Vass-Eysen Áron, Kovács Csaba

Külön köszönet Nagy Tamás, Környey Balázs, Gombási Károly, valamint a Bakonyerdő Zrt., a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Magyar Természetjáró Szövetség és a Nartarchitects támogatásának, hogy a projekt létrejöhetett.

Forrás: építészfórum