Az EMLA Egyesület segíti jogi tanáccsal a nagykovácsi környezetvédőket is, akik a bíróságon támadták meg az engedélyt, amelyet a kormányhivatal kiadott egy, a település melletti dombok tetején, természetvédelmi területen felállítandó nagy fakereszt felállítására. A szervezet vezetője, dr. Kiss Csaba szerint ez az ügy az egyik legdurvább példája annak, amikor a politika beleszól egy szakmai döntésbe.

A beszélgetés témája egyebek mellett a lakosság megjelenése nélküli lakossági fórumok, a klímaperek és a környezetvédelmi törvény bíróság általi különös értelmezése volt. A podcastban arról is szó esik, hogyan perelt be néhány portugál fiatal 32 országot a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán egy úgynevezett klímaper keretében. A fiatalok szerint ugyanis alapvető emberi jogaikat sérti, hogy a beperelt országok nem tesznek megfelelő lépéseket a klímaváltozás ellen.

A beszélgetést itt tudja meghallgatni.

forrás: SzabadEurópa

Jelen cikkben azt szeretnénk körbejárni, hogy az erdei biomassza előtérbe kerülésének milyen hatásai lehetnek az ágazatra, milyen mértékben tudunk megfelelni az elvárásoknak, hogyan tudnánk azoknak jobban megfelelni, illetve milyen objektív, hazai és uniós korlátokkal kell számoljunk.

Mindenekelőtt nézzük a kialakult helyzetet. A nemzetközi és hazai fapiacon a covid járványt követő építőipari boom elsőként az épületfa árát állította emelkedési pályára. Ekkor még senki nem gondolta, hogy az épületfa után „kullogó” tűzifa ára is hamarosan megindul felfelé. Pedig az intő jelek, az alapanyag és a munkaerő árának növekedésében manifesztálódó inflációs nyomás kezdetektől befészkelte magát az erdészeti ágazatba is. A bemeneti oldalon tapasztalt költségnövekedés aztán logikus módon az árakban is kezdett megjelenni.

Ez már akkor arra ösztönözte az előrelátóbb vásárlókat, hogy a még nagyobb árnövekedést „megelőzendő”, a szokásosnál nagyobb tételben vásároljanak.

S amikor már-már azt gondoltuk, hogy a fapiac normalizálódik, jött az Orosz-Ukrán háború, ami újabb lökést adott az áraknak. Az egyre határozottabb háborús szankciókat, ellenszankciók követik. Európa számára ennek egyik legfájdalmasabb, s legfenyegetőbb eleme az Oroszországból érkező fosszilis energiahordozók megjelenő ellátási bizonytalansága.

E helyzetben a döntéshozók, tegyük hozzá logikusan, a hőenergia ügyében deklaráltan az áram (napenergiából, atomerőműből) és a biomassza mellett teszik le voksukat. Utóbbi egyébként megfelel az uniós célkitűzésekhez igazodó hazai energiastratégiában megfogalmazott célkitűzésnek is, ami 2030-ig a megújulók arányának 20%-ra emelését tartalmazza. 2020-ban ez az arány 13,9% volt, melyből a háztartási tűzifa 70%-ban részesedett. A megújulók arányának tehát már rövid távon további jelentősebb növekedése várható. Ezen belül pedig az erdei biomassza várhatóan mindaddig előtérben marad, amíg az alternatív energiaforrások termelésének technológiája nem tisztul le, és hatékonysága nem javul.

A lakosság is érzi a helyzet komolyságát, s épületenergetikai beruházásokkal párhuzamos fűtési rendszerek kiépítésére törekszik. Ez sok esetben a fával való fűtéshez való visszatérés lehetőségének biztosítását jelenti.

Megjelent tehát egy olyan tűzifakereslet, melynek ösztönzője a (vész)tartalékképzés arra az esetre, ha akadozna a gázellátás. A keresletet persze az is növeli, hogy jó emberi szokás szerint, picit többet vásárolunk, túlbiztosítva ezzel magunkat.

Hazánk az elmúlt évtizedben nettó tűzifa exportőr pozícióban volt. Ez akár azt is sugallhatná, hogy az ellátással alapvetően nem lesznek gondok, s reméljük, hogy így is lesz. Jelenleg viszont azt tapasztaljuk, hogy – a korábban említett átrendeződés miatt – a tűzifa piacon jelentős kereslet alakult ki: egyidejűleg nagyon sok megkeresés, vásárlási szándék jelenik meg a tüzépeken, erdészeteknél, erdőgazdálkodóknál, ami – részben amiatt is, hogy nyáron a fakitermelések általában szünetelnek – átmeneti ellátási zavarokat okoz. Import pedig kevésbé jöhet szóba, szomszéd országokból érkező nagyobb mennyiségű tűzifával jelen helyzetben nem érdemes számolnunk.

Ezt a helyzetet nyilvánvalóan kezelni kell, melynek kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy a fakitermelések szintjének emelése a fenntartható erdőgazdálkodás keretein belül lehetséges-e?

Ismert, hogy a magyar erdőkben az éves növedéknél (13 millió m³), és a tervszámokat tartalmazó körzeti erdőtervi lehetőségeknél (9,2 millió m³) is lényegesen alacsonyabb a jelenlegi kitermelés (7 millió m³). Az elméleti lehetőség, a tartalék tehát megvan, kérdés, hogy mozgósítható-e?

A kérdés megválaszolása kapcsán felvetődik néhány hazai, illetve uniós szintű, sok esetben régóta halogatott erdészetpolitikai, és stratégiai kérdéskör. Ezek egy része amúgy is napirenden van, a veszélyhelyzet csupán felgyorsíthatja a folyamatot.

A magánerdők közel felében nincs erdőgazdálkodó. Milyen módon lehetséges e gazdátlan, vagy éppen az alacsony jövedelmezőségű erdőkben rejlő faanyagpotenciál mozgósítása? Segíthet-e ezen a helyzeten a korábban már bizonyított szakirányítói támogatás ismételt bevezetése, illetve az új erdőhasználati jogcímek alkalmazásának átgondolt szabályozással, és szükség esetén támogatási intézkedésekkel való gördülékennyé tétele? Jelenleg komoly mennyiségű faanyag „reked” az osztatlan közös tulajdonú erdőkben, csak azért, mert a tulajdonosok nem tudnak egyezségre jutni.

Rendelkezésre áll-e a megfelelő erdészeti kivitelező kapacitás a növekvő igények kielégítésére? S itt nem csak a fakitermelői, hanem az ennek eredményeképpen keletkező erdősítési, ápolási munkákra is gondolnunk kell.

Előbbi kapcsán: van-e, lesz-e mód az erdészeti gépek beszerzésének átgondolt támogatására, akár erdészeti szolgáltató gépcentrumok kialakítására? Tudomásul kell vegyük ugyanis, hogy a kézi eszközökkel végzett erdei munka a nehéz munkakörülmények között a munkaerőpiacon ma már nem vonzó. A kapacitások növeléséhez, de a talpon maradáshoz is gépesítésre van szükség.

Megnövekszik-e az erdőkben az illegális fakitermelés veszélye? Szükséges-e további operatív intézkedés ennek megelőzésére, esetleges kezelésére?

Milyen módon lehet, illetve szükséges a vonatkozó ágazati politikát más ágazatokkal –építőipar, energiaipar – összehangolni?

S ha már politika, az EU erdészeti vonatkozású környezetpolitikái az elmúlt évtizedben enyhén szólva sem támogatták az erdőkben az energetikai célú fakitermeléseket. Milyen módon lehet, tudjuk e politikákat finomhangolni, ha kell revidiálni, úgy, hogy egyrészt az eredeti környezetpolitikai célok se szenvedjenek kárt, másrészt az erdők hozzájáruljanak Európa energiabiztonságához, s mindeközben figyelembevételre kerüljenek a nemzeti. illetve regionális sajátosságok?

Sok a kérdés, s sok az alternatíva. Egy biztos, ha a határainkon túli helyzet a sors kegyéből kedvezően is alakul, e kérdésekre a választ mihamarabb meg kell adnunk, kapnunk. Ezt a klímapolitikai és környezetpolitikai megfontolásokból korábban is tudtuk, tudjuk már egy ideje.

forrás: NAK/ Kovácsevics Pál, Szalai Károly

Amennyiben a Bizottság komolyan veszi a program címében szereplő „megállapodás” kifejezést, akkor olyan igazságos és méltányos stratégiát kell javasolnia, ami minden tagállam, nem csak az erős kevesek számára elfogadható. Jelen szakpolitikai dokumentum célja bemutatni azokat a klímapolitikai alapelveket, amelyek érvényesülése szükséges ahhoz, hogy minden tagállam vállalhassa a megvalósítás terheit, és a közösség elérhesse ambiciózus céljait.

A dokumentum négy szekcióból áll. Tekintettel a klímaváltozás globális jellegére, az Európai Unió és benne Magyarország törekvéseinek jelentősége elsősorban a globális kontextus ismeretében tárgyalhatók. Ezért a dokumentum első szekciója bemutatja az Unió globális károsanyag-kibocsátási és várható kitettségi pozícióját a többi nagyrégióhoz képest. A szekció következtetése, hogy az Unió klímapolitikáját racionálisan, mérsékelt globális felelősségének és kitettségének szem előtt tartásával kell kialakítania úgy, hogy az ne okozza polgárai életminőségének csökkenését.

A második szekció a klímaváltozás elleni harc finanszírozási szabályaira fókuszál. A költségek allokálásának szempontjából a jövőbeli stratégiának két sarkalatos kérdésre kell választ adnia: egyrészt, hogy mi alapján határozza meg a közös finanszírozási mechanizmus tagállami be- és kifizetési arányait, másrészt, hogy a szabályozási környezet alakításával hogyan biztosítja az egyes szektorok közötti méltányos teherviselést. A közös alap úgy lehet igazságos és motiváló, ha a befizetéseket a tagállami kumulált szennyezések arányában, a kifizetéseket pedig a historikus károsanyag-kibocsátás csökkentési teljesítmény alapján határozzák meg. A szektorok arányos és méltányos teherviselése pedig számos esetben csak hatósági beavatkozás útján érhető el, ezért a tagállamok piacszabályozási képességének csökkentése – a szuverenitási aggályokon túl – ellehetetleníti a méltányos költségallokációt.

A harmadik szekció rámutat, hogy a piacszabályozáson túli egyéb tagállami jogkörök szűkítése további korlátja lehet a hatékony európai klímapolitikának. Mivel az ideális mitigációs és adaptációs stratégiák tagállamonként eltérőek, ezért nem lehet azokat közösségi szinten standardizálni. A klímaváltozás elleni harcban várhatóan nagy, de tagállamonként különböző szerepe lesz a technológiának, ezért a Bizottságnak nem szabad egy-egy megoldást támogatnia, vagy tiltania, hanem hagynia kell az adott tagállam tulajdonságaihoz legjobban illeszkedő, legalacsonyabb károsanyag-kibocsátású és legolcsóbb eszközök érvényesülését.

Végül, a negyedik szekció összefoglalja azt az öt alapelvet, ami az előző három szekció tanulságaiból következik, és amelyek érvényesülése a hatékony európai klímapolitika feltétele. Ezek az alapelvek: a racionalitás elve, a szennyező fizet elve, a méltányosság elve, a szuverenitás elve és a technológia semlegesség elve.

Alapelvek összefoglalása

Jelen szakpolitikai dokumentum a nemzeti szempontból kiemelkedően fontos elvek bemutatását célozta az új európai klímapolitika megalkotásához. A megállapításokat összefoglalva az alábbi öt alapelv fogalmazható meg.

Racionalitás elve. A racionalitás elve általános, horizontális jellegű. Az európai klímapolitikát a továbbiakban a közösség pozíciójának ismeretében, a potenciális hasznok és költségek mérlegelésével, a realitás talaján érdemes alakítani, tartózkodva a radikalizmustól és a politikai kommunikáció okozta túlzásoktól.

Szennyező fizet elve. A közös klímapolitika finanszírozásában, valamint az intézkedések szektorális terheinek meghatározásában a szennyező fizet elvét kell követni, azaz a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének költségeit a nagy szennyezőknek kell viselniük.

Méltányosság elve. A klímapolitikai intézkedések költségeinek allokációjában méltányosan kell eljárni, így azok nem terhelhetők a létfenntartáshoz szükséges élelmiszer és energia árán keresztül a lakossági fogyasztókra.

Szuverenitás elve. Az Európai Unió klímapolitikájának a tagállamok közötti együttműködésen és megállapodásokon kell alapulnia és nem okozhatja a nemzetállamok jogköreinek csökkenését.

Technológiai semlegesség elve. A klímavédelmi intézkedések technológiák szerint nem, kizárólag teljesítmény alapján differenciálhatnak.

A pontokat a nemzetközi tárgyalások során a magyar döntéshozóknak érdemes érvényesíteni, a nemzetközi döntéshozóknak pedig ismerni annak érdekében, hogy az Európai Unió képes legyen megvalósítani ambiciózus klímavédelmi célkitűzéseit.

A teljes elemzés innen tölthető le – >

forrás: Századvég Gazdaságkutató