Élnek-e az erdők? Éreznek-e a fák? Már egy évtizede, hogy a környezettudatos megközelítés hatására a sajtó és a széles olvasóközönséget megcélzó kiadványok fel-felvetik ezeket a kérdéseket.
Sőt, antropológusok és szociológusok kérdőjelezik meg a Felvilágosodás örökségét, a természet és a társadalom elválasztását. Egyesek a “nem embereket” is teljes jogú “szereplőknek” tekintik. Hova vezet ez a megközelítés?
Anna Tsing Világvégi gomba: lehetséges életformák a kapitalizmus romjain című könyvét a kortárs antropológia egyik meghatározó munkájaként ünneplik. Kétségkívül az is – de nem az elemzések említette okokból. Egy viszonylag új kutatási területet tálal olvasmányos és érthető módon, egy nem emberi entitást vizsgál: a matsutake-gombát, amely kizárólag kipusztult erdőkben nő. Írása központi témája ez a szegények által gyűjtött gomba, amelyet luxusélelmiszerként adnak el Japánban. Közben pedig vizsgálja a kiszolgáltatott helyzetűek – az amerikai veteránok, az Oregon állambeli növénygyűjtögetők, az illegális bevándorlók – munkavégzését, de főként az ember és a természet viszonyát.
Könyve egy olyan intellektuális irányvonalat képvisel, amelynek célja az ember és környezete viszonyáról szóló elemzések megújítása. “Az elmúlt évtizedekben számos különböző területről érkező kutató mutatott rá, hogy kizárólag emberi szereplőkre szűkíteni narratíváinkat – idejétmúlt reflex, egy olyan kulturális beidegződés, amelyet a modernizációhoz társított haladás illúziója táplál”. A könyv úgy beszél a (japán, Oregon állambeli, finn stb.) erdőkről mint egy “cselekvéssorozat által összekapcsolódó csoportról, amely egy sok összetevős, emberi és nem emberi világot hoz létre [.] A matsutake-gombák és a fenyők nemcsak nőnek az erdőben, hanem alkotói is az erdőnek.”
Az erdő tematikája meglepő módon több éve termékeny irodalommal látja el a tudományos és a nagyközönségnek szánt könyvek piacát. Ilyen Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? (2015); Ernst Zürcher: Fák, a látható és a láthatatlan között (2016); Jean-Baptiste Vidalou: Erdőnek lenni. Élet a csatatéren (2017); Gaspard D’Allens: El a kezekkel az erdőinktől (2019); Joëlle Zask: Városi fák. Kapcsolat a Föld ökoszisztémájával (2019) és Amikor ég az erdő (2019); valamint a Mi, a fák (2019), egy a Fondation Cartier alapítvány “alkotócsoportja” által készült kiadvány, hogy csupán néhányat említsünk. Az 1992-ben megjelent Erdők. Esszé a Nyugat társadalmi képzeletéről című könyvében Robert Harrison, az irodalomtudomány doktora észrevette, hogy jóllehet “a Nyugat meghatározó intézményei – a vallás, a jog, a család, a város – eredetileg az erdők kárára jöttek létre”, azokat kihasználva és letarolva, ugyanakkor “nem szabad elfelednünk az erdők megfoghatatlan és kulcsfontosságú szerepét a Nyugat kulturális képzeletvilágában.” Legyen szó szakrális vagy profán, törvényen kívüli vagy az igazság menedékeként szolgáló erdőkről, veszélyforrásokról vagy varázslatos helyekről – a logikai ellentétek összemosódnak.
Vegyük figyelembe a nem embereket
Nem meglepő, hogy amikor az ökológiai válságelemzések azt jelzik, hogy beléptünk egy visszafordíthatatlan és rohamosan súlyosbodó fázisba, a természetvédelem felé forduló figyelmünkben az erdők fontos szerepet kapnak. A jelenkori aggodalmak hátterére jellemző az is, hogy az erdőírtás témája már az Ókorban is környezetvédelmi aggályokkal társult. Platón így sajnálkozott az akkoriban még érintetlen természetről: “Akkor azonban – még teljes épségben – hegyei magas dombok voltak, és a ma sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta; hegyeit sűrű erdők borították. de nem is olyan régen tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk a legnagyobb házépítésekhez, és e háztetők ma is épek. Sok sudár nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte kimeríthetetlen bőségben legelőt adott” (Kritiász).
Az erdő a középpontjában áll az ökológia eredetéről szóló vitáknak is. A kutatók ma már nem az észak-amerikai környezetvédelmi mozgalomnak, nevezetesen az 1858-ban Henry James Thoreau ötlete alapján létrehozott nemzeti parkoknak tulajdonítják ezt az érdemet, hanem a brit és francia hatalmak trópusi gyarmatain bevezetett szabályozásoknak.
Ha meg akarjuk érteni, hogy mi rejlik a fák világa iránti élénk és misztikus érdeklődés mögött, amelyet néha “a jövő modelljének” neveznek, előbb az emberiség a környezetéhez fűződő érzelmi, spirituális és kommunikációs igényének felértékelődését kell kielemeznünk. Számos népszerű szerző szerint ez egyúttal a nem emberi életformák számbavételével jár együtt. Anna Tsing szerint az a nézet, hogy a fák nem érdemesek figyelmünkre, egy olyan haladásfogalomból ered, amely “primitívnek, illetve gyermetegnek” tartja az jelenkori új irányzatot. Látni fogjuk, hogy ez az antropológiai álláspont elkerüli ugyan a múlt merev idealizálásának buktatóit, de ezt azon az áron teszi, hogy elköteleződik egy olyan rendszer mellett, amely kétes esztétizálással fedi el a társadalmi elnyomást: “Arra kellene figyelnünk, ami a mellékágon történik, a kapitalizmus rejtett zugaiban. Így észrevehetnénk, hogy részben már a kapitalizmuson kívül élünk. Sokkal kevésbé függünk tőle, mint gondolnánk.” A “túl vagyunk a kapitalizmuson” álláspontot azonban lehet, hogy a migránsok vagy a létbizonytalanságban vergődők, akikről egyébként Tsing nagyon is érzékeny leírást ad, nem fogadnák el mint az általuk megélt valóságot.
Politikai ökológia című antológiájában Émilie Hache filozófus egy “új esztétika és egy új szemlélet szükségességére” hívja fel a figyelmet, amelyet az emberi tevékenység a Föld ökoszisztémáira gyakorolt hatásával jellemezhető kornak – az antropocénnak – a felismerése sürget. Az erdőkről, a fákról, a növényekről és általánosságban véve a nem emberek világáról szóló könyvek hódítása kétségtelenül erről a szemléletről szól. A könyvpiac két szegmensének legsikeresebb könyve az élő természettel való misztikus kapcsolatot ünnepli: a szakkönyvek területén Eduardo Kohn antropológus Hogyan gondolkodnak az erdők?, a nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő kategóriában pedig Peter Wohlleben német erdőmérnök A fák titkos élete című műve (Franciaországban több mint 250 000 eladott példányszámmal). A probléma szerintük abban áll, hogy elveszítettük érzékenységünket a világra. A fák misztikus megközelítése egyfajta felhívás akar lenni a láthatatlan észlelésére, “az ősi népek” – akik “egy másfajta tudás” hordozói voltak – régi bölcsességeinek felértékelésére: kutatjuk az emberi létezés elvesztett értelmét. Ha megszólaltatjuk “a világ legfőbb benépesítőit”, történetesen a fákat, ahogyan azt Philippe Descola antropológus javasolja, felmerül a kérdés, hogy ez az “ontológiai fordulat”, a lételmélet ilyen “egyszerű, elegáns, de radikális” fordulata vajon képes-e megmagyarázni a jelenleg zajló környezeti katasztrófa okait?
“Kozmológiai egység”
A Cartier Fondation Amazóniáról szóló, fotókkal, képekkel és szöveggel illusztrált “szép könyve” lépett át először egy bizonyos határt 2003-ban. A kiadványt a jelenleg nagy népszerűségnek örvendő Bruce Alberts antropológus szerkesztette, aki több amazóniai népről szóló munka szerzője. Társszerkesztője az indián főnök Davi Kopenawa, a Yanomami-ügy szószólója, akit környezetvédelmi szerepvállalásáért több nemzetközi díjjal tüntettek ki, és elismerésképpen még egy jelentős méretű trópusi erdőparcellát is kapott, amelyet a közössége saját céljaira használhat. A történet kétszólamú: a bemutatott műalkotásokon keresztül a hagyományos metafizika racionalizmusa és a nyugati köntösbe bújtatott “ősi gondolkodás” párhuzamosan szólal meg, a hangsúlyt az amazóniai népek bensőséges viszonyára helyezve dzsungellel, sámánokkal stb., egy olyan világot tárva elénk, ahol ember és nem ember egy és ugyanazon “kozmológiai egység” része. A könyv formátuma, különösképpen a fényképek esztétikája azonban azt a benyomást kelti, hogy az indiánfőnök ahhoz a “primitivista” diskurzushoz csatlakozik, amelyet a környezetvédelmi szervezetek várnak el tőle; az erdő matériájának valódiságát akarja érzékeltetni, amely “él és lélegzik”, és amelyet “a fehérek” sosem tudtak felismerni. Az erdő védelme ezen a ponton globális politikai üggyé válik: az indián közösségek ügyévé, akik egyszerre élnek egységben a természettel és kapitalista fenyegetettségben, amely bármikor lecsaphat rájuk – amelyet sose neveznek nevén a könyvben.
Visszatérve Európába, Jean-Baptiste Vidalou filozófus a tér, a föld, a tájegység – különböző közigazgatási szervek által meghatározott – felosztásának történetét elemzi, és azt állítja, hogy ez tehető felelőssé a természeti világgal elvesztett szoros kötelékünkért. Itt felfedezhetjük a “gyökértelenség” témát, amely az Anna Tsing által leírt ökológiai katasztrófa érzékeltetéséhez kapcsolható: “Nem tudjuk, hogyan éljünk tovább, és kerüljük el a teljes pusztulást. Szerencsére találhatunk még emberi és nem emberi szövetségeseket. Ráakadhatunk még zöldellő peremvidékekre a lepusztult tájon, amelyek az elhanyagolt mezőgazdasági földek és a kapitalista rendszer peremvidékei is egyben [.]. Van még esély, hogy megtapasztaljuk a szunnyadó közös földi javainkat és az elillanó ősz illatát.”
Jean-Baptiste Vidalou ahelyett, hogy megadná magát az effajta szubjektivitásnak, és folyamatosan képzeletbeli szövetségeseket keresne, egy katasztrófát beharangozó környezetpolitika kritikáját vázolja fel: “A korszak, amelyben élünk, mást sem tesz, mint szabályoz. Szabályozza a gazdaságot, a népességet, a test működését, akárcsak egy elektromos hálózatot, egy irányító központot vagy egy repülőgépkabint. A beígért paradicsom helyett valóságos pokol lett az életünk. Az elénk vetített térképen mostantól egy romokban heverő tájképet látunk: az egyik oldalon a minden élőt elpusztító gigantikus >építkezési területek<, a másikon pedig a biodiverzitás múzeuma. Soha nem beszéltünk még ennyit >a bolygóról<, >a klímáról<, >a globális környezetről<, mint ma, amikor a világok legkisebbikébe vagyunk bezárva, egy beszűkült mérnöki világba.” Egy “talajvesztett” világba.
Bruno Latour filozófusnál ez a “talajvesztettség” a globalizált elit cinizmusának absztrakt kritikájába fordult át, akik persze magukat kimenekítenék az általuk hirdetett program hatásai elől: “Olyan ez, mintha a felső társadalmi réteg nagy része rájött volna arra, hogy nincs elég hely számára és a többiek számára a Földön, ezért úgy döntött, hogy hasztalan úgy csinálnia, mintha a történelem egy közös jövő felé vezetne”. Az Egyesült Államok 2017-es kilépése a párizsi éghajlatvédelmi egyezményből is a világ leggazdagabbjainak ezt a radikális elkülönülését mutatja, megkérdőjelezve a globalizációt. Bruno Latour szerint ebben “az új éghajlati rendszerben”, ahol már senki sem érzi otthon magát, választani kellene, hogy “álmodozásba menekülünk”, vagy mindenki számára “élhető területet” találunk északon és délen egyaránt. A hagyományos társadalmi összetűzések helyett, szerinte, “geoszociális” harcra van szükség, amelynek azonban a gyakorlati kivitelezését homályban hagyja.
Jean-Baptiste Vidalou legalább megpróbál visszatérni a konfliktushoz, amelyben az erdő egyszerre színtér és a probléma forrása; “a fenntartható természet körüli propagandában [.] a mérhetőség hegemóniájának történelmi betetőződését” látja. A mérhető és számszerűsített gazdasági adatok kritikája abból a hiedelemből ered, illetve arra a szemléletre támaszkodik, amely szerint “alapvető cinkosság van” az ember és az erdő között, és ezért piedesztálra emeli a világhoz való kifinomult hozzáállást – és ezt helyezi szembe a mérnöki tudománnyal, a tervezéssel és a területrendezéssel. “Hogy az érzékenységnek ez a hiánya a Földön mindenhol kötelező kívánalommá vált, az a totális katasztrófa jele. Akik számára a világnak még van értelme, azoknak a választás szükségszerű. Mert egy napon választani kell majd az élethez való érzelmi kötődésünk és azok között, akik le akarják rombolni az életet egy a természettől mindenre kiterjedő elszakadás nevében. Ez a választás az egyetlen politika, amelyért érdemes élni.” De hogyan lehet ezt a politikát megvalósítani azon struktúrák között, amelyeket éppen lerombolni igyekszenek? Hogyan lehet túljutni a könyvesboltok “spiritualitás” szekcióján, ahol a művelt antikapitalista olyan lelki táplálékra lel, amelyet a tudomány területén nehezen talál meg? Aurélien Barrau asztrofizikus, több sikeres ismeretterjesztő könyv szerzője egy videón egy fának támaszkodva “a minket körülvevő világ szinte kitapintható közvetlenségéről” beszél, a Le Monde napilap pedig nyári különkiadásában “az új ökológiai gondolkodás” tablóját mutatja be az olvasóinak.
Az érzéki világ efféle misztikus megalapozásához nyilván szükség van hiteles intellektuális háttérre, erre szolgálnak Bruno Latour vagy Philippe Descola antropológus munkái, amelyek a társadalom és a természet “éles elkülönülését” támadják, és ezzel már sikeresen meghódítottak egy nemzetközi olvasóközönséget. Ez azért is meglepő, mert az említett szerzők – az amerikai egyetemeken oly népszerű French Theory elméletekhez híven – vegyítik a nehezen érthető és a radikalitás látszatát keltő beszédmódot. Eduardo Kohn szerint “el kellene törölni a szellem és a világ többi része közötti különbséget”. Ez a következtetés azonban – ha ezt a jelenleg zajló ökológiai katasztrófa miatt tesszük – meglehetősen idealista: még ha pusztán a test és a lélek, illetve a természet és a társadalom dualizmusa lenne is felelős a “nyugati” racionalizmus nem kívánatos hatásaiért, eltörölni egy fogalmi megkülönböztetést, és utat nyitni “az antropológia kiterjesztésének a nem emberi felé” irrelevánsnak tűnik. Itt a vitalizmus – az a filozófiai irányzat, amely szerint az élet nem csupán fizikai-kémiai folyamat, hanem egyfajta életerő, az anyagot átható és felépítő princípium, – csatlakozik a hagyományos idealizmushoz, amely a gondolkodás mindenhatóságát állítja, azt, hogy a gondolat, a szellem képes megváltoztatni a gondolkodásmódot, a viselkedést és a gazdasági racionalitást is.
Erre Kohn kétségtelenül azt válaszolná, hogy “kortárs elemzéseink keretében nehéz elképzelni a biológia világát, amelyet előgondolatok építenek fel”. Ha Henri Bergson, a Teremtő fejlődés (1907) meglehetősen konzervatív filozófusa több mint egy évszázada látogatást tett volna Amazóniába, ő sem írhatott volna dicsérőbb szavakat az erdők és az ősi tudás primitív vitalizmusáról. “Kohn nem csupán egy Bergson-féle vitalista – írja Philippe Descola -, de egy valóságos biofil: sok dolog és folyamat tekinthető élőnek, természetesen ilyenek a jelek, a gondolatok, az önszervező jelenségek. Ez alatt nem azt érti, hogy azért élők, mert folyamatosan mozgásban vannak, hanem azt, hogy képesek hatást gyakorolni a környezetükre, és létrehozni valamit a világban”. De ha minden, ami hatást gyakorol a környezetére, élő, nehéz lesz szétválasztani a tudományoskodó retorikát a nem emberi világra vonatkozó bizonyítható tudásanyagtól: ha minden ismeret egyenlő értékű, akkor egy jaguár álma ugyanannyira hiteles, mint egy tudományos állítás.
Ezen az elvontsági szinten az antropológiai elemzés igazságának aligha van több köze a valósághoz, mint annak a rousseau-i igazságnak, amely mindent, ami az emberben nem természetes, mereven el akar választani attól a természetes állapottól, “amely nem létezik, amely talán sohase létezett, és lehet, hogy nem is fog létezni soha” (Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenségről és alapjairól). Szociológiai szempontból inkább azokat az egyetemeken folyó változásokat kellene megkérdőjelezni, amelyek az elmúlt évtizedekben zajlottak, és támogatták “a trópusi erdők életét hangsúlyozó biohatalom térhódítását”, ahogyan David Dumoulin Kervran szociológus írja: amikor elfogadtuk, hogy az őserdők és más ökoszisztémák résztvesznek a világ igazgatásában, áttértünk “az egyik képzeletbeli háttérből egy másikra: az erdő egy kifejezhetetlen erőből a fajok és a biológiai kapcsolatok csodálatos komplexitása lett; a trópusi fauna veszélyes fenyegetésből értékes erőforrássá, míg az ott élő emberek passzív vagy a távoli lényekből földjeik aktív védelmezőivé váltak.” A trópusi esőerdők beemelése a tudományba, a kultúrába, a politikába és a gazdaságba tudományos fórumokon történik, de “számos olyan csatornán is, amely kihasználja az esőerdők köré kialakított piacot, ahol mindennek megvan a saját tudáshatalma, a fáknak a szén-dioxid-elnyelése, [.] az erdőknek és a biodiverzitásnak az ökoszisztéma szolgálata és fenntartása, [.] az őserdei turista célpontok pedig nemzeti kulturális örökséggé és >turista látványossággá< alakították át az erdőségeket, így támogatva a helyi gazdasági egyensúlyt.” Nem a minket körülvevő természettel való alapvető kapcsolat újrafelfedezéséről van szó, az erdő kultusza ugyanis szisztematikusan eltávolodik a természet köznapi használati módjaitól – hacsak nem sikerült már korábban “bennszülött” felhasználásnak kineveznie.
Érdemesebb lenne figyelembe vennünk az erdők vagy általánosabban a természeti erőforrások társadalmi használatát, amelyek egy magántulajdonon alapuló rendszerben kollektív – ha nem is mindig legális – formában történnek. Az antropológusok olykor elfelejtik, hogy az erdő fontos politikai szerepet játszott a bekerítés (a közösségi legelők elkerítése) elleni nyugati mozgalmakban, amely a kapitalizmust megerősödését kísérte. Edward Thomson a Black Actet elemezte a 18. századi Angliában, Karl Marx első írásaiban pedig a “falopást” vizsgálta a Rajna-vidéken. Mindkettő kiemelte, hogy bűncselekménnyé vált a legelők hagyományos felhasználása, mivel közben lezajlott a közös birtoklású területek kisajátítása a magántulajdon javára. Marx hangsúlyozza, hogy a törvények a tulajdonosokat védik, hiszen “a paragrafus elfogadása után szükségszerű, hogy egy sereg nem bűnöző érzületű embert az erkölcsösség zöld fájáról lehasítsanak, és gallyfaként a bűnözés, a becstelenség és a nyomor poklába taszítsanak.” Végső soron “a fabálványok győznek, és emberáldozatok hullanak!”
Az antropológia túlzott kiterjesztése.
Ha az elnyomás formái meg is változtak a huszadik század óta, egy állandó dolgot ki kell emelnünk: “Szinte bárhol a világon az erdő meghódítása lehetővé tette a társadalmi fejlődést, és javította a föld nélküli parasztok életkörülményeit.” Az erdők felértékelése – mai, lepusztult világunkban – egy modern és spirituális formája a “vissza a természethez” ideológiának, és kapcsolódik ahhoz az “osztálymegvetéshez” amely a szegényparasztot és a kapitalista rendszer által neki szánt létfenntartási módot sújtja. Egyfajta arrogancia érzékelhető ebben a “déli” nemzetek és a kapitalizmus által nekik meghagyott fejlődési mód iránt. A fák misztikus felértékelése odáig megy, hogy olykor támadja az erdők “ősi” használatát, és még a bolíviai és brazíliai amazóniai közösségek által alkalmazott mezőgazdasági célú felégetést is.
Ezen problémák fényében – amelyeket a Világvégi gomba: lehetséges életformák a kapitalizmus romjain című munka kétségkívül sokkal meggyőzőbben értelmez újra, mint több más hasonló könyv a fák titkos életéről, – merül fel a kérdés: összeegyeztethető-e, mint azt Anna Tsing teszi, a “kipusztult erdőknek” és “a világrendszer felbolydulásának” – Oregontól Japánig – azonos megközelítése? Miközben Tsing kitágítja az antropológiát “az anthróposzon, vagyis az emberen túlra” azért, hogy a társadalom központi elemének helyére a nem emberit – és nem az elnyomó viszonyokat – helyezze. Így megelégszik a világ elemzésének esztéta-megközelítésével, ahol a hangsúlyt “a bonyolult rendszer mulandó pillanataira” helyezi, amely “pezseg a kihasználatlan lehetőségektől”, ahol azonban “egyedi kincsekre lelhetünk, ha alaposan szemügyre vesszük az alakuló világ káoszát.”
Az önmagában való téma egyedülállóságának esztétikai csodálata az, aminek Anna Tsing szerint, az erdők érzéki világába elmerülve, kialakítani kellene “az életművészetet egy sérült bolygón”, idézve a szerző egy másik munkájának címét. Vajon nem lehet, hogy a nem emberinek ez a fajta antropológiája magával hoz egyfajta privilegizált viszonyt a világgal, amely csak a kiváltságosok számára hozzáférhető? Nevezetesen az Egyesült Állomok nyugati partvidékén élők számára, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy “túléljenek” annak a kapitalizmusnak a romjain, amelyet eszükbe sem jut megkérdőjelezni. Ahogyan létezik a “szegények ökológiája”, úgy a jómódúaknak is van egy saját környezettudatossága.
Franck Poupeau szociológus (CNRS).
Forrás: MagyarDiplo
