Közös erdőgazdálkodást tart fenn a hármasfalui gazdakör. A marosszéki gazdaközösség egyike annak a harminc gazdakörnek, amely közösen próbál tervezni és kiutat találni a mezőgazdaságot sújtó árdrágulási hullámból.
Sokféle gazdakörben megfordultam már a rendszerváltás óta eltelt 32 esztendőben. A kilencvenes évek elején „futószalagon” alakultak a gazdakörök az erdélyi falvakban. Még éltek azok az idősebb termelők, akik fiatal gazdaként részesei voltak a két világháború közötti gazdaköri életnek, illetve Észak-Erdélyben az 1940–1944-es magyar időkbeli, államilag támogatott gazdaköri tevékenységnek. Az önszerveződésnek e formáját sokan nosztalgiából keltették életre bő négy évtizedes kimaradás után: a kommunista rendszer az 1940-es éves végén a teljes magyar gazdaköri hálózatot felszámolta Erdélyben.
A legtöbb újjáalakult erdélyi gazdakör sajnos kérészéletű lett, pár év útkeresés után megszűnt. Vannak szerencsés kivételek is, ahol a gazdaközösség elég erős volt ahhoz, hogy kitartson, illetve a vidéken olyan gazdaköri szövetség működött, amely hatékonyan tudta egyesíteni a gazdaköröket. Ilyen szempontból Marosszék volt a legszerencsésebb helyzetben, ahol a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete megerősödött, és a kilencvenes években alakított gazdakörök zömét fenntartotta.
Ebben fontos szerepet vállalt a kiváló mezőgazdasági szakember, néhai Csomós Attila, aki az országos egyesületből kiválva a kétezres évek elejétől külön utakon kereste a boldogulást. Bejegyezte az RMGE Maros szervezetet. Az egyesület élén utódja Fazakas Miklós nyárádkarácsoni zöldségtermesztő agrárvállalkozó lett az elnök, aki csapatával és a mezőgazdasági érdekvédelmi szervezet falugazdászaival viszi tovább a működő Maros megyei gazdaköröket. Ezekben közös tevékenység a gazdaképzés, a szaktanácsadás, rendszeresek a gazdafórumok és egyéb rendezvények, de emellett a legtöbb gazdakör az imputanyagok közös beszerzésének, illetve a termények értékesítésének a lehetőségeit is keresi. E sokszínű hálózatban külön színfoltot jelent a hármasfalui gazdakör, amely háromszáz hektárnyi területen folytat erdőgazdálkodást a tagság közös erdejében. A Székelyföldön közismert közbirtokossági erdőktől eltérően ez a fajta erdőgazdálkodás érdekes kezdeményezésként jött létre 160 erdőtulajdonos részvételével.
Székhely a főúri udvarházban
A három falu – Atosfalva, Csókfalva és Székelyszentistván – 1950-ben történt egyesítéséből létrejött Hármasfalu központjában, a Szováta felé tartó főút mentén, a Barátosi udvarházban rendezkedett be a gazdakör. A 18. században emelt műemléképületet a főúri család Marosvásárhelyen élő örökösétől, Barátosi Szabó Antaltól vásárolta meg a gazdakör. A családi örökség jó kezekbe került: az eladó örült a lehetőségnek, mert felmenői között többen is részt vettek az 1844-ben alakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE) tagszervezeteinek vezetésében. Az értékes ingatlan adásvételét és a gazdakör szerteágazó tevékenységét a székház mögötti kisebb épületben járjuk körül, mert a helyi iskola felújítása miatt a gazdakör a székházával segít a tanügynek. Nyolc gazda is eljött a találkozónkra: Csonta Ferenc gazdaköri elnök szerint nagyjából ennyien gazdálkodnak az 1100 fős Hármasfaluban, ugyanakkor ők a gazdakör oszlopos tagjai.
Gáll Attila agrármérnök (portrénkon) – aki a rendszerváltás előtt a Kis-Küküllő-menti falvak mezőgazdasági termelőszövetkezeteit felügyelte – 1994-ben a gazdakör megalakításának kezdeményezőjeként az elnökké választott Nemes József gazdálkodóval közösen építette ki a sikeres erdőgazdálkodást. „A gázbevezetéshez akkoriban pénzt kellett gyűjteni, hogy a fővezetéket le tudják fektetni a faluban. Gondolkodtunk, hogyan tudnánk segíteni az embereken, így kitaláltuk, hogy a közös erdőből mindenki kap egy szál fát, így a fővezeték senkinek nem került pénzébe” – magyarázza a közös erdőgazdálkodás kezdetét a mezőgazdasági szakember. Előbb erdőgazdálkodási társulás létrehozásában gondolkodtak, de rájöttek: ha már létezik egy jogilag bejegyzett gazdakör, akkor az alapszabályzatba be lehet vinni az erdőgazdálkodást is. A kétezres években kapták vissza egykori jussukat az erdőtulajdonosok, így kapóra jött a gazdaköri kezdeményezés, hogy a 300 hektárnyi erdő gazdálkodását közösen oldják meg.
Nem boldogultak a magánerdészettel
Csonta Ferenc gazdaköri elnök szerint az indulás nem volt könnyű. Kezdetben egy helyi magánerdészettel kötöttek szerződést, amely vállalta az őrzést és a tízéves üzemterv szerinti fakitermelést, de a gazdakör vezetői elképedve tapasztalták, hogy a magánerdészet ki akarja venni a kezükből az erdőt. Megkérdezésük nélkül termeltek ki és értékesítettek fát, aminek a gazdakör vezetői rövid idő alatt véget vetettek. A közösségi vállalkozás elszegődött a szovátai állami erdészethez, a Romsilvához, szakembereikkel azóta is jó az együttműködés.
Az erdőgazdálkodási üzemtervünk alapján egy hektár erdőből évente 4 köbméter fát tudunk kitermelni, ez 1200 köbmétert jelent, amelynek felét tűzifaként adjuk oda a tagságnak. Az erdőtulajdonosok a fát ingyen kapják, de ki kell fizetniük a kitermelés költségét és a hazaszállítást. Az ipari feldolgozásra szánt fát piaci áron vásárolja fel a fakitermelő vállalkozó, akivel indulásunk óta jól együtt dolgozunk” – magyarázza a gazdaköri elnök. A közös erdőgazdálkodással mindenki jól jár, a területnagyság függvényében a tulajdonosok évente osztalékot kapnak az értékesített fa után.
A közös erdő nemcsak a gázbevezetésben segített az embereken, hanem lehetővé tette a székház megvásárlását is, amelyet szintén fával fizettek ki. A gazdakör vezetősége szerint ez a fajta erdőgazdálkodás azért is jó az embereknek, mert minden tag időben és elfogadható áron hozzájut tűzifához, az emberek megbíznak a gazdakörben, hiszen minden erdészeti művelet követhető.
Leépülő állattartás
Az erdészeti tevékenységhez hasonlóan a közös tejbegyűjtést és értékesítést is a gazdakör keretében próbálták megoldani, ez viszont már nem lett sikertörténet. A kezdetben jól indult tejtermelés az uniós felzárkózás idején bicsaklott meg, amikor megszigorították a tejhigiénia iránti követelményt. A gazdák körében ez ma is felháborodást kelt, hiszen rövid idő alatt leépült Hármasfalu, de a környező falvak teljes tehénállománya is. Gáll Attila mérnök szerint a gazdák is hibásak voltak, mert a szovátai tejfeldolgozó vállalat által támasztott szigorú higiéniai követelményeket nem teljesítették. A kézi fejésről át kellett volna térni a gépire, ez viszont már akkora befektetést igényelt, amit két-három tehénnel nem tudtak volna kigazdálkodni. A rendszerváltás idején a faluban termelő mintegy 700 tehénből mára 40–50 maradt. Hasonló az arány a szomszédos falvakban is.
Amint a beszélgetés áttér a mezőgazdaságra, a gazdákból ömlik a panasz. Amit jól mutat az agrármérnök hozzávetőleges statisztikája: a falu mintegy 2300 hektárnyi mezőgazdasági területeinek a 20 százaléka van megdolgozva. Ez nemcsak a Kis-Küküllő-menti falvakban általános jelenség, hanem az itteni dimbes-dombos településekhez hasonló más régiókban is.
Egyre nehezebb pályázni
Ponyodi Zoltán arra panaszkodik, hogy minden parcelláját be kellett kerítenie villanypásztorral, különben a nagyvadak elpusztítják a termést. A faluhoz közelebb eső földeket tudják csak megdolgozni, mert a távolabbi mezőgazdasági területeken a medveveszély miatt nem is érdemes próbálkozni. A 20 hektáron szántóföldi növényeket – főleg kukoricát – termelő gazda még nem tudja, mit okoz az idei műtrágyaár-robbanás, de abban biztos, hogy a gazdák zömének ráfizetéses lesz a munkája. „Néhány agrárvállalkozó dolgozza meg mezőgépekkel bérmunkában a kisgazdák területeit. Látom, sokan tanácstalanok, kivárnak, idén tavasszal nem fognak vetni. Akkora az áremelkedés az imputanyagok terén, hogy azt szinte lehetetlen kigazdálkodni, hacsak nem lesz 3 lej egy kg kukorica átvételi ára” – mondja borúlátóan a fiatal gazda.
A többi gazda – Szabó János, Nemes Gáspár, Dózsa László és Bálint József – sem látja derűsebben a közeljövőt. A méhészettel foglalkozó Nemes Attila van némileg könnyebb helyzetben, aki 240 méhcsaládjával a Kibéden élő húgával közös családi vállalkozásban termel biomézet. De gazdasága hiába áll biztosabb lábakon, mert egy ekkora méretű méhészet számára sem sikerült összehozni a 15 ezer eurós, kisgazdaságoknak szóló uniós pályázatot, ugyanis számos megkötés, bürokrácia nehezíti a kisgazdák pályázati lehetőségeit.
A biotermesztéshez is nagy parcella kell
A Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) Maros megyei kirendeltségén 12 évig dolgozó mezőgazdasági szakember szerint korábban jó váltásnak ígérkezett a környékbeli gazdák számára a biotermelés: legalább harminc termelő állította össze a szükséges iratcsomót, az évek során azonban a legtöbb lemorzsolódott. Mára négy biotermelő maradt a községben, a többség számára nagyobb volt a kiadás, mint a bevétel. „Ez is csak úgy éri meg, hogy nagy területen foglalkozik vele az ember, és nagy mennyiséget tud értékesíteni. Kicsiben nem működik!” – fogalmazza meg tapasztalatát a szakember.
Arról is megkérdeztem, segíthetne-e egy mezőgazdasági szövetkezet a Kis-küküllő-menti falvak termelőin. Gáll Attila szerint a környező falvakban 30 év alatt annyira visszaesett a megtermelt gabona mennyisége, hogy nincs mit közösen értékesíteni. Nyilván lehetne más terményekkel is próbálkozni, de már nincs kivel, olyan kevesen maradtak a föld mellett. „A mai nehéz helyzetből felsőbb szinteken kell keresni a kitörést. Olyan körülmények között, amikor a romániai termelő a nyugati gazdák földalapú támogatásának a töredékét kapja, nehéz versenyben maradni az országot elárasztó, import mezőgazdasági termékekkel” – érvel az agrármérnök.
Vendéglátóim szerint a gazdaköri keret a helyi termelők számára így is többletet jelent, de ez önmagában mégsem elegendő a sikeres gazdálkodáshoz.
Miben segíthet a polgármester?
Megkerestem Makfalva polgármesterét, Vass Imrét (portrénkon) is, hogyan látja a gazdálkodás esélyeit. A Magyar Polgári Párt színeiben Maros megyében egyedüliként mandátumot szerzett polgármester tisztában van a gazdák nehézségeivel. És azzal is, hogy egyre kevesebb embernek jelent megélhetést a termőföld: falvanként három-négy kisebb agrárvállalkozó tudja eltartani a földből a családját. A helyzet kialakulásában szerepet játszott a medveveszély is, amely több településen ellehetetlenítette a mezőgazdasági termelést. A nagyvadak eltávolítására kiadott kormányrendelet alkalmazhatatlan: a környéken egyetlen polgármesteri hivatalt sem ismer, ahol ez sikerült volna.
A gazdáknak továbbra is együtt kell élniük a medvék pusztításaival. Habár az előző évekhez képest tavaly némileg visszaesett a vadkár, a helyzet így is elkeserítő. „Az is gond a gazdák számára, hogy évről évre nehezebb pályázni. Segítettünk pályázatírókkal, de a legtöbben abbahagyják, visszalépnek, akkora a pályázatok körüli bürokrácia. Üde kivétel volt a Pro Economica Alapítvány magyarországi támogatású pályázata” – fogalmaz a polgármester. Aki elsorolja, hogy óvodát építettek, iskolát újítanak fel, sok falusi utcát aszfaltoztak, van felzárkóztatási program a község népes cigányközössége számára, a falvakban folyamatosan van fejlesztés, de ez önmagában kevés, ha nincsenek munkahelyek. Van ugyan néhány cég – közöttük olyan is, amelyik jobb fizetéseket ad –, mindez mégis kevés az elvárásokhoz képest. A fiatalok többsége elmegy Magyarországra vagy Nyugat-Európába dolgozni, kis fizetésekért senki nem akar itthon maradni. Vass Imre ezt tartja a község és a környék legnagyobb gondjának. Polgármesterként ő is várja az idei esztendő fejleményeit, hogy a hatalmas árdrágulásokból mennyit tudnak majd kigazdálkodni a termelők. „Mezei utakat javítunk, hidakat építünk, képzéseket támogatunk. Amiben lehet, mindenben segítünk, de a gazdák boldogulásának nagyobb része sajnos nem rajtunk múlik” – magyarázza a helyi elöljáró.
forrás: ErdélyiNapló
