Hazánk erdőkben szegény tájáról indult, majd életének nagy részében erdőmérnökként szolgálta az Alföldet. Több szakmai állomás után a Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. termelési vezérigazgató-helyetteseként vonult nyugdíjba. Koczka Zoltán igazi közösségi ember, jó kapcsolatteremtő, konfliktuskerülő, a békés megoldások híve. A szakmától ezután sem szakad el, de több időt szentelhet családjának és saját erdejének.
Koczka Zoltán a Békés megyei Mezőhegyesen töltötte gyerekkorát. Házuk előtt a kis, háromszög alakú, parkszerű, beépítetlen területen atalantalepkék röpködtek. A gyönyörű ébenfekete szárnyú, tűzvörös foltokkal tarkított rovarok ámulatba ejtették, és lepkehálóval vadászott rájuk. „Mindent meg akartam tudni róluk, ezért bújtam a szakkönyveket. Ha valamit elhatároztam, akkor azt nagyon komolyan vettem, így kezdtem el a lepkék, rovarok életét kutatni” – mutatott rá, honnan is indult a biológia iránti érdeklődése. A középiskola után erdőmérnöknek tanult Sopronban, és ezzel belecsöppent az erdészek addig számára ismeretlen világába.
„Az életünknek vannak állomásai, s magunknak kell eldönteni, hogy az éppen arra járó vonatok közül melyikre szállunk fel. Utólag visszatekintve, mindig azt a szerelvényt választottam, amelyik jó irányba vitt. Az egyik ilyen jó döntésem volt, amikor az Erdészeti Egyetemre jelentkeztem. Diplomamunkámat az Erdővédelmi Tanszéken írtam, ahonnan Kecskemétre küldtek konzultációra. Az ottani Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) osztályvezetője, dr. Tóth József vett a szárnyai alá. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, mindkettőnkre jellemző volt egyfajta nyitottság és életvidám alaptermészet.” Az osztályvezető javaslatára ösztöndíjas szerződést kötött a mintegy 60 ezer hektáron gazdálkodó Kiskunsági Erdő és Fafeldolgozó Gazdasággal, és egy év múlva, 1981-ben friss diplomával a zsebében érkezett Kecskemétre. „Kerekegyházára kerültem, a feleségem Kecskeméten talált munkát, és szerettünk volna lakást venni a megyeszékhelyen, ám az akkori igazgató egyáltalán nem támogatta ezt az ötletet, mert szerinte az erdésznek a tő mellett a helye” – mesélte, hogy a családi béke érdekében inkább a kecskeméti székhelyű erdőfelügyelőséghez csatlakozott, életének egy újabb állomására. Az akkori igazgató, dr. Gőbölös Antal mindenben segítségére volt, amiért most is hálával tartozik. Az erdőfelügyelet hőskorát élte abban az időben, az erdőfelügyelőnek pedig megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt. Öt szakmailag izgalmas évet töltött ott, hozzá tartoztak a Kecskemét környéki mezőgazdasági szövetkezetek és a Kerekegyházi Erdészet is, ahol korábban dolgozott.
„Aztán úgy adódott, hogy az előző igazgató nyugdíjazásával megpályáztatták a Kerekegyházi Erdészet vezetői állását, és úgy éreztem, ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani. Talán szerencsém is volt, hogy erre a vonatra akkor fel tudtam szállni.”
Nyolc évig volt erdészetvezető Kerekegyházán, az akkor 11 ezer hektáros erdészetnél, ahol zömmel az 1950-es években telepített ültetvényszerű erdők nagy része elsődlegesen gazdasági rendeltetésű volt. Az erdők felújítása legtöbbször csak mesterségesen volt megoldható, az új erdők pedig sok törődést, gondoskodást igényeltek. „A kétkezi fizikai munkásoktól a vezető mérnöki gárdáig az erdő napszámosai voltunk, hogy a lehető legjobb minőségű erdőt hagyjuk az utódaink számára” – magyarázta, hogy az első telepítések óta eltelt négy évtizedben azok az erdők mára mind vágáséretté váltak. Az alföldi erdészeknek megadatik, hogy pályájuk során végigkísérhetik az adott erdőt születésétől a letermeléséig.
„Kerekegyházán ért a ’behívó’ a központba. Először az erdőgazdálkodási osztályt vezettem, az utolsó hét évben pedig vezérigazgató-helyettesként irányítottam a termelést.” Ebből adódóan több időt töltött az íróasztal mellett, ugyanakkor nagyobb volt a döntési hatáskör. Minél magasabb beosztásba került, annál gyakrabban várt rá öltönyös feladat, és egyre ritkábban jutott ki az erdőbe. A rendszer működtetése, fenntartása, a munkatársakkal való kapcsolattartás került előtérbe.
A szakmai munka mellett a sport is az erdőhöz kötötte.
„A tájékozódási futást még a Kerekegyházi Erdészetnél kedveltette meg velem Spiegl János kollégám, barátom, amit akkortájt akár munkaidőben is művelhettünk. Majd talán ennél is jobban megragadott a sífutás, melynek rejtelmeibe Gerely Ferenc barátunk vezetett be, sok úttörő szellemű erdész kollégával egyetemben. Rendszeresen jártunk európai amatőr erdész versenyekre. Olyanok voltunk, mint Eddie, a sas az 1988-as téli olimpián, nem is csoda, hiszen itthon alig egy-két hetet lehetett ennek a sportnak hódolni a téli szezonban” – mesélte, hogy 1993-ban Magyarország rendezhette meg az erdészek európai sífutó bajnokságát Galyatetőn. Elég lehetetlen küldetésnek tűnt, de az ünnepélyes megnyitón leszakadt az ég, ömlött a hó, és mindent megtarthattak az eredeti tervek szerint. Komoly presztízs értéke volt annak a versenynek egész Európa erdészei előtt.
Fotó: Csatlós Norbert
„Megfogott az alföldi erdő varázsa. Olyan helyről származom, ahol alig voltak fák, ahhoz képest már ez a homokvidék is zöldnek tűnt. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy van olyan talaj, amiben nyáron megfő a tojás. Mára természetes közegemmé vált a futóhomok, az itteni vegetáció. Talán a tavaszt szerettem mindig is a legjobban a zöld megannyi árnyalatával, a szalonka cippogó-korrogó hangjával”. Koczka Zoltán az egyetemen el sem tudta képzelni, hogy puskát vegyen a kezébe, csak később ismerkedett meg a vadászattal. Sokáig kizárólag apróvadra vadászott, golyóspuskát csak 2006-ban vásárolt, nyugdíjasként viszont elnöke lett az Országos Magyar Vadászkamara Bács-Kiskun Megyei Területi Szervezetének. Egy újabb vonat, amelyet jól választott meg.
„Az Országos Erdészeti Egyesülethez szorosabban 2006-ban köteleztem el magam, amikor megválasztottak a helyi csoport titkárának. A közeljövőben jár le a negyedik ciklusom”. Munkájáért 2016-ban Sepsikőröspatakon, az egyesület éves Vándorgyűlésén Áder János köztársasági elnöktől vehette át a megtisztelő Bedő Albert-emlékérmet.
Sokat elárul Koczka Zoltánról, hogy nyugdíjazásakor számos kollégája megköszönte az együtt töltött években tőle kapott biztatást, figyelmet. Nyugdíjasként sem szakad el a szakmától, az évtizedek alatt megvásárolt, vagy saját kezűleg telepített magánerdeiben jó ideig elfoglaltságot talál. Két lánygyermeke nem kötődik szorosan az erdész szakmához, de megtanulták szeretni, tisztelni az erdőt, értékelni az erdei munkát.
Egyik unokája másfél éves, a másik hamarosan érkezik, szeretné kézen fogni és megismertetni velük is az erdő növényeit, a bennük élő állatokat, az etikus vadászat szépségét.
„Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a 41 szakmában töltött évben nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom a főnökeimmel, kollégáimmal. A korábbi munkahelyemen ma is szívesen fogadnak. Nem szakadok el a szakmától, a két szervezet révén sokakkal állok napi kapcsolatban. Az élethez kell szerencse is, de úgy gondolom, a válaszutaknál mindig sikerült jó döntéseket hoznom” – zárta beszélgetésünket Koczka Zoltán.
A fotókat Csatlós Norbert a Kecskeméti Arborétumban készítette.
Forrás: A Mi Erdőnk
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a A Mi Erdőnk 2022/1 számában olvashat.
