Az egykori almamelléki erdőkerülő, János bácsi sírjának ma már nyoma sincs. A helybéliek mégis továbbra is azt beszélik, hogy az erdőben jár éjszaka, Ibafára vagy Lukafára.
Almamellék a Zselic egy kedves kis települése. Nevét onnan kapta, hogy az Almás, régiesen Alma-patak mellett fekszik. A patakot már Szent István király pécsi püspökséget alapító oklevelében is megemlítik a pécsi és a veszprémi egyházmegye közötti határként.
A térség a Biedermannok idejében, az 1900-as években élte virágkorát. 1945 után a család birtokait, így az erdőket is államosították, kezelői az erdőgazdaságok lettek. A múlt értékei, a gazdasági funkciót betöltő egykori épületek, helyszínek ma már turisztikai látványosságok.
Az almamelléki erdőkerülő legendája az 1800-as évekbe repít vissza bennünket.
A Zselic a török hódoltság idejéig gazdaságilag viszonylag érintetlen térség volt. Az 1750-es évektől azonban felgyorsultak az események, és alig fél évszázad alatt komoly faipar települt a zselici dombok aljába. A terület akkor a Batthyány-családhoz tartozott, a szabadságharc után tőlük került a Biedermann-családhoz, akik a 20. század elejére virágzó mintagazdaságot hoztak létre birtokaikon. Az archív képek az 1920–1945 közötti korszak mindennapi életébe engednek bepillantást.
Az egykori majorsági gazdálkodás fennmaradt infrastruktúrája – az Almamellék és Sasrét között közlekedő Zselici Csühögő erdei vasút, a ma erdei iskolaként működő egykori népiskola, a vadászkastély Sasréten – mára izgalmas ökoturisztikai célpontokká vált.
A kis zselici falu, Almamellék csak 1950 óta tartozik Baranyához, korábban Somogy részét képezte. A településhez csatolták Szentegyedpusztát, Németlukafát, Korcsánypusztát, Lukafapusztát, Szentmárton pusztát és Sasrétet is. Az 1960-as évektől azonban a puszták nagy része elnéptelenedett, átalakult.
A 19. században itt élő emberek a földesúri birtokokon dolgoztak az erdőben, mezőkön. Az erdőkerülő csősz vagy vadász volt, aki folyamatos terepbejárásai során őrizte az erdőt a károk ellen. A Batthyány-család idejében, az 1848 előtti időszakban Almamelléken élt az az erdőkerülő, akinek tragédiája és halála utáni kísértése népmondaként maradt fenn.
„Azt még elhiszi valahogy az ember, hogy vizek, mocsarak mellett sötét éjszakákon többször látni lidércfényt, hanem az már csak bolondság lehet, hogy domboldalon is futkározzon a lidérc! Az meg egyenesen hihetetlen, hogy ne is lidérc legyen a lidérc, hanem valakinek visszajáró lelke, és lámpással szaladgáljon esténkint az erdős domboldalban.
No, de ami hihetetlen, arról is sok mindent beszélnek az almamelléki öregek. Akad köztük nem egy, aki az Ibafa meg a Németlukafa felé eső domboldalon éjszakának idején szaladgálni látta az erdőkerülő visszajáró lelkét. Puskájával, viharlámpájával magát az erdőkerülőt látták ott, és senki mást!
És nemcsak ők, de látták apáik, de még a dédapáik is! Ott bolyong az szegény már több mint száz esztendeje. Azt is nem egy ember tudta, hogyan jutott az erdőkerülő erre a sorsra.
Sokszor elmondták a régiek!
Még csak egész kis falu volt Almamellék, jóval ’48 előtt lehetett, amikor a dolog történt. A nép verejtékezve dolgozott, hogy földesurának megadja minden termésből a kilencedet és mellette magának is maradjon valamije. Dolgoztak látástól vakulásig a máséban. Így ment ez télen, nyáron, mert télen meg az uraság erdejébe jártak dolgozni. Volt is azzal az erdővel dolog elég. Beért az egészen a falu aljáig, és minden barázdát úgy kellett tőle minden évben újra visszaszerezni.
Kerülte ezt a rengeteg erdőt nem egy embere az uraságnak! Karl János erdőkerülő éppen az almamelléki rész őre volt. Szerette és őrizte ez a jó lélek az erdő minden madarát, vadját, bogarát, fáját, de ahol csak tehette, segítette a falusi szegény népet is.
Nem tudni, hogy történhetett, de egyszer az uraság vagy az ispán nagyon megszidta, talán deresre is húzatta a derék öreget, aki ellen pedig senki nem szólhatott egy rossz szót sem.
A kerülő nagyon elbúsult. Harminc éve szolgált ezen a helyen, de ilyen még nem történt vele. Biztosra vette, hogy elkergeti az uraság, és ezt annyira a szívére vette szegény, hogy felakasztotta magát.
Csak napok múlva találtak rá a robotosok. Ott volt fönn a dombon a sűrűben, csonttá fagyva. Nagyon meglepődtek az emberek. Hanem még jobban csodálkoztak azon, hogy a fához támasztva meg ott találták az öreg puskáját. Egy papiros állt ki a puskacsőből. Az írás így szólt:
»Bíró úr! Úgy érzem, hazugságokkal elvették becsületemet. Becsület nélkül nem akarok élni. Senkim sincs a világon. Ami kis vagyonomból maradt, azt adják a szegényeknek. Temessenek az erdőbe, az én házamba, és tegyék mellém a puskámat, mert az az enyém. Halálomban is hű akarok maradni az erdőhöz.«
A nép nagyon sajnálta János bácsit. Sokan megsiratták. Akik a kastélyba jártak, azok azt mondták, hogy amikor a temetést jelentették az uraságnak, olyan fehér lett, mint a fal. Csak nézte a papírt, meg maga elé meredt, aztán csak annyit mondott:
– Temessék hát úgy, ahogy kéri! – azzal visszaadta a papírt a bírónak.
Mondta is a bíró, csodák csodája, hogy megengedi! Fönn a dombon, ahol a ritkás véget ért, a csőszkunyhó mellé ásták meg a sírját. Oda is temették.
Telt, múlt az idő. Egyszer azt beszélik ám a faluban, hogy látták az erdőkerülőt. Aztán látták másodszor, tízszer, talán százszor is.
– Hogyan láthatták volna? – mondták a hitetlenek. – Hiszen már a nyoma is alig látszik a sírjának!
A nép meg csak erősítette, hogy az bizony tegnap este is kerülte az erdőt, mert ott látták puskájával, lámpással menni a vaksötétben.
– Az lidércfény lehetett a halastónál, vagy káprázott a maguk szeme! – jelentették ki megint csak azok, akiknek az ablaka nem is a halastóra, meg a megmaradt kis erdőre nézett. Hanem a többiek nem hittek ezeknek. Hogy is hihették volna, amikor egymás után hallhatta az ember itt is, ott is a házaknál, hogy ekkor meg akkor látták az erdőkerülőt!? Volt, aki utána is ment. Mintha a régi gidres-gödrös erdei úton ment volna a dombon föl, völgynek le. Nem lehetett utolérni, mert János bácsi futott, megállt, letért az útról, megkerülte fákat, bokrokat.
János bácsi sírjának ma már nyoma sincs, az erdőből is alig maradt valami. Ma is járnak az emberek – néha este is – Ibafára vagy Lukafára.
Az estéli vonat után többször mennek az utasok a dombon át, és olyankor a fák, bokrok közt föl-fölvillan meg el-eltűnik a viharlámpák vagy a zseblámpák fénye. Ha meg valaki rágyújt útközben, hát az is belátszik a faluba. Csakhogy ezek a fények mind mások ám! Ezekre a gyerek is ráismer.
Azt a régi, futkosó, furcsa magányos fényt csak nagyon ritkán látni a maradék erdőben. De ha ott látni, akkor mindig viharos, esős éjszaka van, és akkor biztosan János bácsi indul útjára, mert ő holtan is hű marad az erdőhöz.
Ha pedig valaki utána szaladna, előbb kiszakad a lelke, minthogy azt a lámpával futkosó lelket utolérné!”
Forrás: Rejtett kincsek nyomában – Baranyai népmondagyűjtemény
Szerkesztette: Dr. Vargha Károly, dr. Rónai Béla, Muszty László
Kiadó: Baranya Megyei Könyvtár, Pannónia könyvek sorozat – Pécs, 1992.
Vassné Papp Viktória
Mecsekerdő Zrt.
Lidércfény
A magyar népi hitvilágban a fényjelenségek formájában megjelenő, egymással alakváltozataiban rokon természetfeletti lényeket hívják lidércfénynek. A gyűjtőfogalom egyik ismérve az életükben a közösség ellen vétők vagy rendkívüli módon meghaltak halál utáni vezeklésére vonatkozó hit. A lidércfény valamilyen formában az ország minden területén ismert. A Dunántúlon lámpás alakjában jelenik meg többnyire, ami égő, magától mozgó lámpa megjelenésében elképzelt, éjszakánként a határban bolyongó lény. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)
Forrás: magyarmezogazdasag.hu
