Márkkal szinte a 10 millió Fa indulása óta működünk együtt. Lombok szigetén él Indonéziában. Büszkeség, hogy ő a 10 millió Fa – Indonézia képviselője is, miközben saját, Palmtri Alapítványával hihetetlen eredményeket ér el a távoli országban. Két korábbi ültetésen már többtízezer fa elültetésében működtünk együtt.
Most újabb terveket szövünk, hisz a klímakatasztrófa globális probléma, enyhítésén is lehet (kell!) globálisan dolgoznunk.
Gauder Márk: Két és félmillió fánál tartunk | Nichs Andrea beszélgetése
– Nemrég a 10 millió Fa ötödik születésnapján találkoztunk a Szent György-hegyen, ahol arról meséltél, hogy egy félreértés miatt Indonéziában komoly jogszabály születik a fák védelmében. Hogy is van ez pontosan?
Éppen itthon voltam Magyarországon, és Budapesten, a Mészáros utcában sétáltam, ahol egy Melocco Miklós szobor mögött áll egy vadgesztenyefa, mellette egy tábla, hogy ez a fa védett. Lefotóztam és elküldtem a képet a sógoromnak, dr. Yulias Erwinnek, aki az indonéz Muhammadiyah Egyetemen a jogtudományok doktora, és ő azonnal működésbe lépett.
Úgy érezte, tenni kell valamit, hisz ezek szerint már az egész világon rájöttek, hogy egyetlen fa is olyan értékes, hogy külön levédik minden utcasarkon, Ázsia pedig mérhetetlenül le van maradva, a védelem helyett ledózerolják az őserdőket.
Megkereste az Ahmad Dahlan Egyetem rektorát Jogjakartában, és neki is álltak kidolgozni egy törvényjavaslatot. Ez el is készült azóta, és szerintem abban a pillanatban, ahogy ősszel beiktatják az új elnököt, be is nyújtják. A javaslat lényege, hogy a fák, mint jogi személyiségek védettséget kaphassanak, azaz egyetlen fa kivágásáért is felelősségre lehessen vonni az illegális fakitermelőket, az ilyen tetteknek legyen komoly, büntetőjogi következménye.
– Hogyan és miért hoztad létre a Palmtri Alapítványt, és mi a kapcsolat a 10 millió Fával?
Nem voltam mindig kifejezetten környezetvédő, de amikor Lombokra költöztem, azt láttam, hogy tényleg minden következmény nélkül teljes erdőket tüntetnek el.
Az erdőirtások irgalmatlan árvizeket okoznak, és az egész ökoszisztémát megborítják. A szemem előtt játszódott le ez a pusztítás.
Míg Európában a klímaváltozással kapcsolatban egyelőre annyit érzékelnek az emberek, hogy egyre forróbb, aszályos, száraz a nyár, Indonéziában napi szinten húsbavágó kérdés ez a környezetpusztítás, azonnal látható következményekkel, hisz egy ilyen környezeti katasztrófa miatt 100 ezer ember válik egy pillanat alatt hajléktalanná.
Amikor kivágják a fákat, nem gondolják, hogy az az erdő egy folyó vízgyűjtő területe és majd, ha jön az esős évszak, akkor tízméteres vízfal zúdul le, és egy egész városrészt elmos. Jakartában például a legutóbbi nagy esőzésnél több mint egymillió ember otthona vált a földdel egyelővé.
Hogy megválaszoljam a kérdést: miután Lombokra költöztem, ingatlan befektetésekkel kezdtem el foglalkozni, és a földek egy részét faültetésre hasznosítottuk.
Az első öt évet gyakorlatilag földvásárlásokkal és fák ültetésével töltöttük a feleségemmel, meg is ismertek bennünket a szigeten.
Nagy infrastrukturális befektetések zajlanak ott is, építik az új utakat, de odáig nem megy el a tervezés, hogy legalább kármentésként fásítsuk be a mellette lévő területet.
Ezt látva összefogtunk egy lomboki természetjáró egyesülettel és elvállaltuk egymillió fa elültetését egy éven belül. Erre a hírre eljött hozzánk a környezetvédelmi minisztérium egyik embere, akinek annyira megtetszett a gondolat, hogy beszállt plusz 800 ezer facsemetével, így egyből hatalmas programmá nőtte ki magát a kezdeményezés Észak-Lombokon.
Ekkor hoztuk létre a saját szervezetünket, Palmtri néven. Az elnevezés egy indonéz mozaikszó, ami a pagar, alam és lestari szavakból áll, a jelentése pedig: kerítés, természet, fenntarthatóság.
A kerítés alatt a védelmező, zöld sövényt értik, aminek pozitív, biztonságot jelentő üzenete van. A feleségem mellett az apósom és a sógorom is beszállt, mert különféle jogi procedúrák miatt külföldi állampolgárként nehezebb volt az ügyintézés. Nagyjából egy időben született meg az alapítványunk és a 10 millió Fa, el is kezdtünk közösen dolgozni, hiszen mindegy, hol ültetsz, egy légkörről beszélünk. Így lettem Indonéziában is a 10 millió Fa utazó nagykövete.
– Ha arra gondolok, hogy mi most közel 400 ezer fa elültetésénél tartunk, nálatok pedig az első év vállalása volt 1 millió 800 fa, felmerül a kérdés: hogy lehet ilyen hatalmas ez a szám?
Indonéziában a klimatikus viszonyok miatt jóval egyszerűbb az ültetés. Magyarországon van kétszer néhány hetes időszak tavasszal és ősszel.
Másrészt technikailag sem mindegy, hogy mekkora gödröt kell kiásni, mekkora földlabdával, mennyire előkészített csemetét kell elültetni. Itt vannak olyan fafajták, amelyeknek a 30 cm-es, elhullott hajtásait kihegyezed, bedugod a keltető tasakba és gyakorlatilag három hét után készen áll az ültetésre. Vagy egyszerűen vizes élőhelyekre teszed, és még a száraz évszak közepén is sikeres lehet az ültetés.
Ezek az egyszerűbb fajták például alkalmasak arra, hogy a kukoricaföldeket visszatelepítsék velük. Gyorsan nőnek, hamar adnak árnyékot, a gyökérzetük megfogja a talajt, és a következő években már hasznosabb, endemikus fákat is el lehet ültetni közéjük.
Így jön létre egy biodiverz táj a monokultúrás kukoricás helyett. Harmadrészt ott van a jogi faktor: Indonézia területének 80%-a állami tulajdonban van, nem privát föld, Európában ehhez képest rendkívül bonyolult a szabályozás. Ott egy útmenti erdősáv létrehozásához elég például az útkezelővel vagy a helyi régenssel beszélni, és mehet is a fásítás húsz kilométer hosszan, nincs annyi bürokratikus akadály, mint itt.
– Hol tartotok a faültetések számát tekintve most öt év után?
Már lehetetlen követni, de nagyjából két és fél millió körül. Egyre több rólunk leszakadt, kisebb közösség ültet, hömpölygő árrá változott ez a mentális forradalom.
Sokan rájöttek, hogy fontos a természet védelme, a fa nem csak arra jó, hogy kivághatom és hazavihetem, hogy tudjak vele sütni-főzni. Vannak önkénteseink Kelet-Lombokon és Nyugat-Szumbaván, akik már önállósították magukat és a tőlünk kapott tüzet viszik tovább, igaz, szakmai tanácsadásra, edukációra, a tudás átadásra továbbra is szükség van.
Szerintem rendkívül lényeges, hogy az ember tegyen a környezetéért. Én is megpróbálom befolyásolni, hogy olyan irányú fejlődés induljon el ott, ahol élek, ami fenntartható.
A turizmus tekintetében például szeretnénk egy természetvédelmi területet létrehozni a Lombok és Nyugat-Szumbava közti szorosban. Ott ugyanis most van egy működő aranybánya, ami 2035 körül kimerül, a régens pedig úgy gondolja, hogy a munkahelyek megőrzése miatt ipart kell fejleszteni.
De miért kéne, és milyen ipart telepíteni egy isten háta mögötti pici, érintetlen természeti környezetben?
Mindent oda kéne vinni, és onnan elszállítani, ami iszonyú nagy ökológiai lábnyommal jár, nem beszélve a felesleges infrastrukturális beruházásról. Ez rengeteg pénzébe kerülne az államnak, cserébe pedig lenne ezer munkahely valamilyen ipari gépsor mellett, amit holnap lecserélnek robotokra.
Most azért lobbizunk, hogy megvédjük ezt a természeti gyönyörűséget, ne pusztítsuk tovább, hanem vonjunk be magánbefektetőket, és inkább az ökoturizmus területén legyenek fejlesztések. Ez az államnak egy fillérjébe sem kerülne, csupán annyit kell hozzátenniük, hogy legyen egy szigorú ökoturisztikai szabályozás, maximális beépíthetőségi limittel.
– Mi segít abban, hogy az ilyen kezdeményezések keresztül menjenek a kormánynál, a felső vezetésen?
Egyrészt, ha üzletet látnak valamiben, ha működnek a privát érdekek, az nagy segítség. Másrészt kulturálisan annyira más ez az ország, itt lehet hatni a vallással, a hagyományokkal, csak vissza kell nyúlni a kultúrába ágyazott „szlogenekhez”.
Ráadásul még él az a nemzedék, amelyik érintetlen, gyönyörű természeti tájban nőtt fel. Amikor nem kiszáradt folyómedrek voltak mindenfelé, hanem az év tíz hónapjában kristálytiszta víz volt bennük, ami hatalmas garnéláknak adott otthont.
Még emlékeznek rá, milyen, amikor nincs szükség 100 méter mély kutakat fúrni, a dombokat pedig hatalmas mahagóni erdők borították.
Most meg a kukorica miatt, aminek a gyökérzete nem képes megkötni a talajt, ott marad a napszítta föld, amire tűz a Nap, porrá válik a humusz és széthordja a szél. Az esős évszak aztán azt a kevés kis humuszt azonnal belemossa a patakba, a patak beviszi a lagúnába, ami eliszaposodik, a korallok kipusztulnak, nem lesz több hal és így tovább. Az ilyen mindennapi, húsbavágó tapasztalás gyorsabb lépésekre készteti az országot. De ugyanilyen felismerés számukra, hogy miután az Európai Unió visszavonta a pálmaolaj átvételét, ott maradnak az emiatt kipusztított hatalmas területek.
Egy huszonéves indonéz fiú kitalálta, hogy a műanyag szívószál meg nejlonzacskó helyett készíthetnénk ilyeneket tengeri fűből, ami ugye lebomló anyag. De mi lesz, ha ugyanaz történik ezzel is, mint a pálmaolajjal: azaz hatalmas területeken kezdenek majd tengeri füvet termeszteni, mert naponta négytrillió szívószálat meg zacskót kell gyártani Európának.
Az összes partmenti élőhelyet, ahol a tengeri élet 70-80%-a zajlik beültetik vele, és kiirtják az ottani ökoszisztémát?
– Említetted a kulturális beágyazottságot, hogy az edukációhoz, az üzenetek átadásához érdemes a meglévő kulturális mintázatokhoz visszanyúlni. Mondanál erre példát?
Indonéziában a valláshoz kapcsolódóan ilyen mondás például, hogy a világ isten ajándéka. Márpedig, ha az, akkor meg kell becsülni, ha ő adta ajándékba, akkor gondozni, vigyázni kell rá.
A vallási megközelítés szállóigévé válik, és jobban hat, beépül. Meg kell találni, hogy hol, melyik az a gondolatmenet, ami átmegy a fejekbe. A már korábban említett lomboki természetvédő egyesülettel összehívtuk például a helyi sasak vezetőket, mert az ő kultúrájukban, tradíciójukban benne volt az az erős vallási gondolat, hogy ők is a természet része.
Mi erre apelláltunk, azt mondtuk, ha ez így van, akkor rendkívül fontos a környezet megóvása, hisz ti is része vagytok a természetnek. Ilyen egyszerű, bárki által felfogható gondolatokat kell feléleszteni, és mivel ez a hagyomány része, átérzik, hogy tenniük is kell érte.
Mindenki kapott hát egy fát, azzal, hogy vigye haza és ültesse el a kertjében. Ebből a tradícióból normarendszer épült, és szokás lett. Ennek jegyében a közösség már vigyáz a fákra. Ráadásul, mivel a tradíciójuk része is, nem pedig felülről jött, végrehajtandó ukáz, jobban elfogadják és hatékonyabban beépül az életükbe.
– Szóval, ha ilyen kulturális antropológiai megközelítést alkalmazol, akkor könnyebben célba érhetsz… Mik a további terveid az alapítvánnyal?
Bár az alapítvány egész Indonéziában be van jegyezve, azt hiszem, nem mozdulunk Lombok és Szumbava területéről, mert ott is van még mit csinálni. Az effektív ültetéseken túl izgalmas feladat a jogi szabályozás befolyásolása, amiben szerencsére partnerünk a Muhammadiyah és az Ahmad Dahlan Egyetem is.
Az, hogy ebben a munkában a 10 millió Fa is részt vesz azért fontos, mert segít a lelkesedés fenntartásában. Ha látják a helyiek, hogy egy európai szervezet és részt vesz a munkában, az hatásos marketing eszköz: lám az európaiak jobban aggódnak azért, hogy a te gyerekednek lesz-e ivóvize, szóval, te is tegyél valamit, ébredj fel és cselekedj.
Úgy érzem, amit én hozzá tudtam tenni a szemléletváltáshoz, megtettem, látom, hogy gördül magától tovább, valami megváltozott a fejekben. Már az indonéz ügyvédi kamara, de sok más cég is azzal ünnepli mondjuk fennállása évfordulóját, hogy fát ültet. Az attitűdváltás, a gondolkodás megváltoztatása a legfontosabb eredmény.
Persze az edukáció továbbra is nagyon fontos, hogy a lelkesedésből ne csupán egy Insta sztori legyen. Ezért is jó az egyetemmel való kollaboráció, mert ők is folyamatosan szerveznek szakmai konferenciákat és tanítják a lakosságot.
– Gondoltál arra, hogy tovább vidd ezt a szemléletet Marokkóba, ahol most élsz?
Biztos, hogy ott is fogok majd valamit csinálni, de azt látom, hogy ez az ország veszi világszinten a legkomolyabban a fenntarthatóságot. Ha megnézed a mutatóikat, azt látod, hogy Marokkó az első a világ fenntarthatósági fejlesztéseiben, a párizsi klímaegyezmény betartásában.
Messze túl is teljesítették, amit vállaltak. Az ország 75%-ában már csak megújuló energiát használnak, és az erdősítési programjuk is példaértékű.
Marokkóban is hatalmas földcsuszamlások és árvizek voltak az Atlasz lábánál, aztán odament a király és a következő hónapokban négymillió fát ültettek el. Ha valamilyen természeti katasztrófa történik, ott ez a prioritás, mint legutóbb is egy nagy földrengés után, amikor több ezer ember maradt otthon nélkül.
Elkezdtünk mi is a lakóhelyünkön egy gyűjtést az öcsémmel, hogy segítsünk legalább a környezetünkben élőknek, de nem kellett, mert napokon belül elbontották a veszélyes romokat, és azonnal elkezdték a felújítást.
Marokkótól egyébként sokat lehet tanulni, hiszen ők mindig is nagyon száraz környezetben laktak, ahol a kert maga a luxus netovábbja, az édenkert, a paradicsom szimbóluma.
Ott a király, amikor hatalomra kerül, nem szobrot vagy diadalívet állíttat magának, nem egy hatalmas betonépítményt emeltet, hanem új közkertet épít a népének.
Marakesh városa tele van gyönyörű közparkkal, ahol szökőkutak csobognak, hűs, árnyat adó fák állnak. A belváros mellett van egy 180 hektáros olajfa ültetvény, ami a király privát birtoka.
Nem parcellázták fel lakóparkoknak vagy toronyházaknak, mert a király azt mondta, hogy az embereknek, akik az egymásra épülő, zegzugos utcácskákban laknak, szükségük van erre a ligetre, hogy oda üljenek délutánonként piknikezni a fák alá, és hogy ez az olajfa erdő ellássa oxigénnel a közvetlen mellette lévő, Unesco védett óváros részt.
A kert ott a leginkább megbecsült dolog, ami létezik.
forrás: 10 millió Fa
