Bojár Iván András, Művészettörténész, lapalapító, író, tanár, sorolhatnánk mi mindennel foglalkozott, foglalkozik akár a Vulkán főszerkesztése mellett, a mai napig. Ő magát humán értelmiséginek tartja. Néhány éve a környezetért is felelősséget vállaló civilként megalapította a 10 millió Fa közösségét. Nichs Andrea beszélgetése.
– Sokan hivatkoznak az első Facebook posztodra, mint csatlakozási pontra, ami elindította a 10 millió Fa közösséget, elmondanád, hogy is volt ez pontosan? Hol voltál, mit csináltál, miért jutott eszedbe éppen ott, éppen akkor? Csak a történeti hűség kedvéért…
2019. július 6-a volt, iszonyatosan meleg nap, hetek óta tikkasztó forróság Európában. A kislányommal töltöttünk néhány napot Barcelonában, egy kedves ismerősöm lakásában, a La Boca negyed közepén. Míg ő még aludt, egy reggel kitettem egy posztot, ami pár óra alatt több ezer lájkot és megosztást generált. Több, mint másfél milliós elérése lett, ahogy mondani szokták, felrobbant a Facebook, úgyhogy a következő három napban fel-alá rohangáltam a tetőtéri teraszon. Ott és akkor, Sophie-val végigizgulva az első napokat, raktam le a 10 millió Fa közösség alapjait. Rengeteg ember jelentkezett be, olyanok is, akik aztán tartósan megmaradtak, és sokan, akik időközben lemorzsolódtak, de a csatlakozók szerencsére sokkal többen vannak. Erre a posztra jelentkezett be aztán Hervai Franciska is, régi gyerekkori barátom, akivel hosszú ideje nem találkoztunk. Azóta vállt vállnak vetve dolgozunk, ő lett a 10 millió Fa fő koordinátora, én pedig az alapítvány alapítója és elnöke. Innen indult az 1 fő – 1 fa program, ami rengeteg lelkes csapattársat hozott.
– Mi minden történt az elmúlt öt évben, melyek voltak a főbb fordulópontok?
A kezdeti, robbanásszerű hatást természetszerűleg konszolidáció követte, de most megint robbanás előtt állunk, mert nemrég meghirdettük a Nemzeti Faültetés Napját, amit 2025-től minden év márciusának első szombatján tartunk és aminek a célja, hogy az 1 fő – 1 fa elvén elültessünk 10 millió fát. Örülök, mert már eddig is sok tiszteletre érdemes, közismert embert sikerült megnyernünk az ügynek. Ez ismét olyan pillanat, amikor új emberek, új közösségek, új vállalkozások, települések csatlakozhatnak hozzánk, ami új dinamikát ad a tevékenységünknek. Egyébként az öt év alatt nagyjából 160 településen indult 10 millió Fa közösség, vannak, amelyek folyamatosan aktívak, vannak, amelyek esetenként kapcsolódnak be, minden esetre eddig közösen több, mint 400 ezer fát ültettünk el.
– Szinte naponta írsz az FB-n, a környezetvédelem mellett régóta megszólalsz közéleti ügyekben is. Ha kell Ukrajnába mész az általad összegyűjtött adományokkal, ha úgy hozza az élet Iványi Gábor vagy nehézsorsú ismerőseid, esetleg a Jelenkor irodalmi lapért kampányolsz. Elég sokfelé megy a fókusz…
2o8//*9óinden ügy, amibe beleállok ugyanonnan ered: humán értelmiségi vagyok, több százéves európai kulturális hagyománnyal, komoly családi elődökkel, olyanokkal, akik a köz dolgaiért mindig kiálltak. Az elmúlt években sajnos itthon elérték, hogy az emberek egyre kevésbé foglalnak állást közéleti ügyekben, sokan azt érzik, megszólalni, véleményt megfogalmazni, értékalapon valami mellé odaállni, ciki. Ez azonban számomra furcsa és megmagyarázhatatlan. Abban a közegben, ahol felnőttem, magától értetődő volt, hogy közéletileg mindenki éber, aktív és cselekvő. Most a klímakatasztrófa a minden embert érintő legégetőbb kérdés, ezért, bár nem vagyok se ökológus, se biológus, mint humán értelmiségi, úgy érzem, kötelességem rá reagálni.
– Ahogy beszélsz, abból kiderül, hogy elvárod az értelmiség szerepvállalását akár a közügyekben, akár a környezetvédelemben. Mit gondolsz, hogy állunk itthon e tekintetben?
A magyar szellemi élet ma olyan, mint egy megmágnesezett iránytű, összevissza kapkodva keresi a fókuszt. Nagy alakjai az elmúlt évtizedben eltávoztak. Űr tátong a szellemi térben. Az utóbbi időben sokan reflektáltak erre, nemrég Kukorelly Endre író, aki a fiatalságunk, ebből a szempontból jobban működő, időszakaira búsongott vissza. Úgy érzem, hogy a magyar értelmiség nagy része bealudt, elvan a maga világában, részletkérdésekkel foglalkozik és nemigen reflektál semmilyen globális kérdésre. Olyan mintha nem jutna eszükbe semmi arról, hogy látható realitás az emberiség kihalása. Nem érzékelek választ sem az irodalomban, sem a zenében. Legfeljebb a színház, néha a film reagál aktuálisan a jelenre. Mindenki a kis nagyon fontos magánmitológiájába van belecsavarodva. Ő maga pedig még annál is fontosabb. Az utolsó olyan verset, ami nagyon durván, érdemben beszélt a 21. század várható fejleményeiről, nagy konfliktusairól, drámai fordulatairól, Faludy György írta 1980-ban.
Nem inspirálnak itt senkit az égvilágon azok az adatok, tények, tendenciák, amiket a tudomány az utóbbi években elénk tárt és amiből sok minden kiolvasható a már nem is távoli jövőre vonatkozólag. A franciáknak például ott van a kiváló írójuk, Michel Houellebecq, aki rendszeresen a társadalom idegvégződéseire tipor rá, igaz ez náluk hagyományos viselkedésmód. Neki van bátorsága azokkal a témákkal foglalkozni, amelyeket a társadalom, a politika meg pláne, tabusítani szeretne. Európában még Lars von Triert, a dán filmrendezőt látom ilyennek. Mindkettő szükségképp karcos, provokatív, de ahhoz a radikalitáshoz, amit most a klímakatasztrófa jelent, a legradikálisabb közéleti hozzáállás is szépelgés. Például ezekre az emberekre a magyar értelmiségnek naponta reflektálnia kellene. Vagy ha ők távoliak, akkor legalább arra a kevésre, aki nekünk adatott. Karátsony Gáborra mondjuk, vagy Lányi Andrásra.
A kultúra mindig a dialógusok rétegzettségéből kapja meg a maga mélységét, erejét, jelentőségét. A magyar kultúra is. Az egyik gondolatnak a másikra kell épülnie, az egyik nemzedéknek az előtte lévő nemzedék eredményeire. Amikor Lányi annak idején a Gresham előtt odakötözte magát egy fához, még egy másik univerzumban éltem, és meglehetős szkepszissel fogadtam az akciót. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire fontos gesztus, amit tett, és még egy kis időnek ahhoz, hogy a 10 millió Fa körüli szimbolikus cselekvést is ráépítsük erre az akcióra. 2022-ben, amikor működésünk során egyetlen alkalommal tiltakozó céllal összegyűltünk az erdőírtó rendelet miatt, az eseményt azért hirdettem meg ugyanoda, a Gresham elé, mert bizonyos értelemeben megszentelt hely volt a Lányi féle gesztus által. Meg azért is, mert ott áll, szinte már fekszik az a nagyon öreg akác, aki látta a körülötte megszülető és felnövő Budapestet. Ezekben az időléptékekben kell gondolkoznunk, amikor a jövőnkről gondolkozunk. Én ezt tartom a kultúra lényegének: a diskurzust, a párbeszédet egyének és nemzedékek, meg persze irányzatok között. Unom a lamentáló, analizáló értelmiséget. És unom a konferenciákat, a paneleket, az egész dumcsi ipart. Rég cselekednünk kellene. Azok, akik hivatásuknál fogva felelősek a társadalom dolgaiért, nem húzódhatnak vissza klubszobákba beszélgetni, amikor jön, sőt itt az ár. Ilyenkor már a gáton van mindenkinek dolga. Márpedig a környezeti katasztrófa nem lesz, hanem van.
– Mit jelent neked egy fa?
A fa számomra egyetemes metafora, amelyben sok érzelem és üzenet sűrűsödik. Minden emberben van egy fa, minden ember talpa a földet éri, mindenkinek a feje, a tudata a valóságos és az eszmei ég felé nyitott. A fa is belekapaszkodik a földbe, onnan nyeri ki az éltető nedveket, de az ágain, levelein keresztül keresi a kapcsolatot a nappal, az éggel. Ebben a vertikális működésben, a lentről felefelé törekvő áramlásban végzi azt az elképesztően csodás feladatát, ami miatt mi emberek itt élhetünk a Földön. Szükségünk van a fákra az élethez, és most olyan civilizációs pillanat jött el, amikor a fáknak is szükségük van miránk. Ahhoz, hogy az emberiség ezt a faültető, civilizációmentő munkát el tudja végezni, összehangoltan, egymásra figyelve kell tudnunk nekünk is erdővé válnunk. Egy olyan társadalommá, amilyen társadalom az erdő, ahol sokféle fa, sokféle növény létezik egymás mellett. Több szinten élő, más méretű, korú fák és növények. Ha megfigyeljük egy erdő működését, sok tanácsot kapunk ahhoz, hogyan kellene nekünk, mint társadalomnak egészségesen működnünk. Mi a klímakatasztrófához képest mosolyogtató banalitásokkal vagyunk napi szinten elfoglalva. Sokkal fontosabb az emberiségnek tudás, felkészültség és teljesítmény nélküli emberek semmittevéseit nézni napi több órán át a tévében vagy tik-tokon, mint a lényegre figyelni, hogy hogyan fogunk élni. Vagy éppen hogyan nem fogunk. Jelen állás szerint ugyanis erre van esély. Ennél nincs most fontosabb. Van a teremtés, létrejött a természet a maga logikája szerint. Ezt fantasztikus tudósok, meg rendkívül érzékeny művészek képesek felfogni, de nekünk könapi embereknek sincs nagyon más dolgunk most, mint ezt a működést, akár a saját testünkben folyó működést megérteni. Mert, hogy szó szerint minden egy!
Mi emberek meg kell szabaduljunk attól a képzettől, hogy a Föld, a természet bennünket szolgál.
1972-ben jelent meg Római Klub finanszírozta Meadows-jelentés,- A növekedés határai. Rendkívül fontos tanulmánykötet. Azóta biztosan tudjuk, mit művelünk, merre tartunk, vagyis, hogy napról napra vágjuk magunk alatt a fát. 1978-ban Milánóban, egy lakásban, demonstratív módon erdőt ültetett a bécsi házairól később híresé vált művész, Hundertwasser. Az volt az üzenete, hogy az embereknek és a természetnek újra kapcsolatba kell lépniük. Mondta ezt akkor, amikor csúcsra járt a liberális piacgazdaság és a képviseleti demokrácia modell, olyan társadalmi csoportok is rohamosan gazdagodtak, amelyek korábban labdába sem rúghattak. A 80-as években egy másik német képzőművész, Joseph Beuys ültetett el Stuttgartban 7000 fát, ugyanezzel az üzenettel. Nem gondolom, hogy a 10 millió fa elültetése művészeti gesztus kell legyen, de nem engedem el azt a fajta szimbolikus tartalmat sem, ami a konkrét ültetésen túl ebben a gesztusban benne van, és amivel Hundertwasser és Beuys dolgozott. Aki már egy darab fát elültetett életében, az átéli, hogy ez egy apró mozzanat a teremtésben. Apróság, de éppen ebben az apróságszerűségében van a felemelő és lelkesítő nagysága is. Engem ez a fajta humánértelmiségi hozzáállás és civilizációvédelmi motiváció hajt. Ezért szeretnénk a Nemzeti Faültetés Napján keresztül minden egyes honpolgárt bevonni és érintetté tenni.
– A ’váljunk erdővé’ gondolat megvalósulása lehet a Nemzeti Faültetés Napja, amiről már beszéltél? Ennek áttételes mondanivalója is van.
Igen, mert sajnos ez egy tudatosan és nagyon régóta megosztott társadalom. Nagyon tudunk acsarkodni, szélsőségesen véleményezzük egymást, de egy dolog messze túlmutat az egészen. Nincs ember, aki meg tudja mondani, hogy száz év múlva milyen politikai rendszer fog működni Magyarországon és kik lesznek annak a vezetői. Egyet tudunk biztosan: több fokkal lesz melegebb a hőmérséklet, Stockholmban budapesti, Budapesten meg nápolyi meleg lesz. Budapest városa nem nápolyi módon épült ki, nem szűk sikátorok tagolják, hanem széles utcák, ahová egészen másképp zuhan be a napfény, másképp fűti fel az aszfaltot és a házfalakat. Tehát durva városépítészeti adaptációra is szükség lesz. Ha meg leáll a Golf áramlat, akkor még ez a jövendölés sem igaz, és Marseille-ben lesz időnként olyan hideg, mint most Oslóban.
– Mi a víziód a biodiverzitás-, és klímaválsággal kapcsolatban?
Én a cselekvésben hiszek, ezért biztos vagyok abban, hogy jövőre, március 1-jén Magyarország ültetni fog. Bár a magyar társadalom megosztott, összességében mégiscsak egy erdő, ahol az emberek odafigyelnek a lényegre. Mindenki egészséges környezetben szeretne élni, és ezt szeretné átadni a gyerekeinek is. Ezért fontos az az élmény, amit akár egyetlen fa elültetése okoz, mert akkor már elültetted az erdő első fáját, részt vettél egy közösségi aktusban, és ez felemelő. Két-három év múlva nagyon szeretném azt mondani, hogy egy nap alatt elültettünk többmillió fát. Legyen ez Magyarország ambíciója. Mutassuk meg más nemzeteknek, hogy minden, pár év alatt elavuló aktuálpolitikai viszály ellenére, képesek vagyunk a gyerekeink jövője érdekében összehangolni a tennivalónkat. Képesek vagyunk cselekedni a közeljövő helyett a távoli jövő érdekében. Ez lehet egyfajta válasz, amit megadhatunk közösen: iskolák, énekkarok, focicsapatok, jógások, bármilyen csoport, közösség, akik egészen más okoknál fogva szerveződnek össze, de ebben az egy dologban, egy évben egyszer mindenki becsatlakozik a józan belátás okán. Hogy erre óriási szükség van, azt nem nehéz belátni.
– Nagyon tetszik, hogy úgy beszélsz erről, mint ami biztosan megvalósul. De hogyan teszi magáévá ezt a fajta optimista, tevékeny ethoszt a mindennapi problémáiba belefásult sok-sok ember. Miért gondolod, hogy erre a hívásra megmozdul az ország?
Ebben az egész képletben ez a legfontosabb kérdés. Az ember ugyanis antropologiailag rövid távra van programozva, nem nagyon gondolkodunk generációkkal előre. Vajon túl tudunk ezen lépni vagy nem? Ha nem, akkor bukunk. Én azért hiszek abban, hogy az ember adaptív lény és megvannak a kapacitásai ahhoz, hogy átlépje önmaga kódolt korlátait és rugalmasan idomuljon az egyre feszítőbb környezeti helyzethez, és megadja a helyes egyéni és kollektív válaszait. Érdekes példa Kína, ahol erőteljes környezetvédelmi lépéseket hajtanak végre, nagy ütemben megy az átállás napenergiára, milliókat vontak be a környezetvédelmi munkába, erdősítésekbe. Hatalmas karbonkibocsátók, ugyanakkor látják, hogy ebből vissza kell venniük, és már most megteszik azokat az évtizedekre előre irányzott lépéseket, amelyekre az átálláshoz szükségük van. Persze ez egy ázsiai, kollektivista társadalom, ahol az egyén háttérbe van szorítva a kollektívumhoz képest. Erről szól a jogrendszerük, az etikájuk, erre irányul a társadalmi kontrollrendszerük. Mindez számunkra itt Európában nem otthonos, nem komfortos, az európai társadalmi berendezkedés az individuális értékrendet erősíti és honorálja. Civilizációs kérdés, hogyan tudjuk ezt összefésülni, tudunk-e épeszű individuumok lenni, akik a puszta belátás alapján összehangolják a munkájukat. Az, hogy Kína összehozta a diktatúra és piacgazdaság kombót, egyfajta innováció és válasz. Túllépés a 20. századi csúcsponton, amit Fukuyama a történelem végeként határozott meg. De arra nincs garancia, hogy Kína megnyeri ezt a versenyt. Hisz ott is sok a probléma, ingatlanválság van, születésszabályozást kellett bevezetni. A hirtelen keletkezett előny, amit a parancsuralom és piac házassága eleinte hozott, fogyatkozóban van. A demokráciában, a liberális piacgazdaságban, a képviseleti rendszerben, a polgári öntudatban és a belátásra építkező cselekvésben szerintem bőséggel vannak még távlatok.
– A környezeti válság tehát teljesen új civilizációs formát hoz el?
Aminek meg kell születnie, az egy zöld civilizáció. Olyan világ, amiben az ökológiai elemeknek, motívumoknak, értékeknek sokkal kiemelkedőbb szerepük lesz. És ez nem puszta szemléleti fordulat, hanem gyökeresen más életforma, mint amit ma gyakorlunk. Hogy az milyen lesz konkrétan, én ma megmondani nem tudom, de a kitalálásában hatalmas szükség van természettudósokra, szociológusokra, kreatívokra, művészekre, minden jövőre tekintő emberre. Látható, hogy a természeti erőforrásokat mostanra kimerítettük, nemsokára nem lesz több kőolaj, lítium, édesvíz. Ilyen módon az, hogy valakinek több jusson ezekből az emberiség javát szolgáló, közös természeti erőforrásokból, nem lesz tartható. Ebből két út következik. Vagy kiéleződik a konfliktus és kialakul egy nagyon szűk, katonai hatalommal rendelkező parancsuralmi globális elit, amely a Föld teljes 8 milliárdos lakosságát a maga akarata alá hajtja, vagy pedig az emberiség túllép a feudalizmus örökségét mindvégig magában hordozó kapitalizmuson és egy újabb szintre lép. Túlélés ugyanis nem képzelhető el arányos és méltányos társadalmi szemlélet nélkül. Vagy lesz zöld civilizáció és kialakítjuk a zöld társadalmat, vagy semmilyen nem lesz.
forrás: Greenfo
