A természetes tölgyerdők radikális kiirtása árán vált a Római Birodalom egyik legfontosabb gabonatermelő és kereskedelmi övezetévé a Balaton környéke az 1–5. század között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) kutatói a Dissertationes Archaeologicae folyóiratban publikálták az első olyan átfogó tanulmányt, amely a tó üledékének pollenadatait a régészeti ásatásokon talált elszenesedett fa- és magmaradványokkal egyesítve rekonstruálja Pannonia provincia elveszett tájképét.
Magyari Enikő (ELTE, MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport) vezetésével a kutatócsoport öt Fejér és Somogy vármegyei régészeti lelőhely – köztük Gorsium (Tác), Balatonlelle-Rádpuszta és Szabadbattyán – leletanyagát vetette össze a Balaton medréből vett furatmintákkal. A kutatás újdonsága a multidiszciplináris megközelítésben rejlik: a pollenvizsgálatok a regionális növénytakaró változásait, míg az antrakológiai (faszén) és karpológiai (mag- és termés) vizsgálatok a helyi gazdálkodás és faanyag-felhasználás konkrét részleteit tárták fel.
A kutatás eredményei szerint az emberi tájátalakító tevékenység már a kelta időszakban (Kr. e. 5. század – Kr. u. 1. század) megkezdődött, ám a római hódítás drasztikus ökológiai fordulatot hozott. A vizsgálatok kimutatták, hogy a Balaton térségét korábban borító zárt tölgyerdők (Quercus sp.) aránya jelentősen visszaszorult, helyüket mozaikos táj vette át: szántóföldek, legelők és szőlőültetvények váltották egymást.
A pollenanalízis (LUP index) rendkívül intenzív mezőgazdasági tevékenységet igazolt a római uralom évszázadaiban (1–5. század). A gabonafélék és az emberi jelenlétre utaló gyomnövények (például üröm, libatopfélék) pollenjének ugrásszerű növekedése azt jelzi, hogy a régió a birodalom stratégiai élelmiszer-ellátó központjává vált.
A tanulmány egyik legérdekesebb felfedezése a településtípusok szerinti gazdálkodási különbségek kimutatása. Míg a városi központokban (Gorsium) és a gazdag villagazdaságokban (Szabadbattyán) a nemesített kenyérgabona (közönséges búza – Triticum aestivum) és a rozs (Secale cereale) dominált, addig a falusias településeken (vicus) tovább éltek a helyi, őshonos hagyományok. A vidéki lakosság étrendjében és termelésében továbbra is meghatározó maradt a kelta időkre jellemző tönköly (Triticum spelta), a tönke (Triticum dicoccum) és a köles (Panicum miliaceum). Emellett jelentős kendertermesztés (Cannabis sativa) nyomait is azonosították, ami a textilipar fejlettségére utal.
A faszénvizsgálatok rávilágítottak a római építkezések és tüzelőanyag-használat sajátosságaira is. Bár a leggyakrabban használt faanyag továbbra is a tölgy volt (55–100%), a városi központokban, mint Gorsium, megjelentek az importált fenyőfélék (lucfenyő, jegenyefenyő) is, amelyeket vélhetően a magasabb igényű építészeti megoldásokhoz szállítottak a régióba. Ezzel szemben a falusias környezetben kizárólag a helyben elérhető fafajokat hasznosították.
A Dissertationes Archaeologicae legfrissebb számában megjelent tanulmány hiánypótló a pannoniai környezetrégészetben. Korábban a kelta és római tájhasználatról főként szórványos leletek (például a Gellért-hegyi oppidum vagy Velem-Szent Vid pollenadatai) alapján voltak ismereteink. A mostani, nagy adatmennyiséget feldolgozó kutatás igazolja, hogy a római „romanizáció” nemcsak a kultúrában és építészetben, hanem a természeti környezet radikális átformálásában is megnyilvánult, létrehozva egy, a birodalmi igényeket kiszolgáló, intenzíven művelt kultúrtájat a Balaton-felvidék és a Mezőföld térségében.
forrás: mult-kor
