A száraz homokhátsági tájakon az erdők nem feltétlenül javítják, hanem akár ronthatják is a vízháztartást. Tölgyesi Csaba, a Szegedi Tudományegyetem kutatója szerint a Kiskunság és a Nyírség erdőtelepítései hozzájárulhatnak a táj szárazodásához, mert a zárt erdők csökkentik a csapadék talajba szivárgását, miközben a fák jelentős mennyiségű vizet párologtatnak el. A megoldás nem feltétlenül több erdő, hanem a táj adottságaihoz igazodó tájhasználat: a száraz homoki területeken a nyílt gyepek területe nőhetne, a vízjárta ártereken viszont kifejezetten kedvező lehet az erdők terjeszkedése. Így egyszerre javulhat a vízgazdálkodás, a biodiverzitás, és összességében erdeink területe sem csökken.
A Föld szárazföldi állat- és növényfajainak mintegy háromnegyede valamilyen mértékben erdei ökoszisztémákhoz kötődik. Az erdők számos szolgáltatást nyújtanak: faanyagot, vadhúst, gombát és gyümölcsöt adnak, mérséklik a klímaváltozás hatásait, és turisztikai szerepük is jelentős. Ezek az értékek és hatások azonban csak ott érvényesülnek, ahol az erdők jól érzik magukat. Ahová nem valók, ott természetes körülmények között más élőhelytípusok jellemzőek: jól ismerjük a szavannák és sztyeppék füves pusztáit, a lápokat vagy a fátlan tundra növényzetét. E területeken, ha fákat telepítünk, azok nem tudják kifejteni jótékony hatásukat, sőt, különféle problémákat okozhatnak.
A homok mai valósága: ipari erdők, melyek még a tájat is szárítják
Ilyen konfliktusterületet jelentenek a hazánk síkvidékei, különösen a homokhátságok, azaz a Kiskunság és a Nyírség. E területek az ún. erdőssztyepp, sőt a klímaváltozás miatt egyre inkább a sztyepp zónába tartoznak. A legszárazabb hátsági részeken zárt faállományokat ipari jellegű erdőgazdálkodási módszerekkel lehet fenntartani, melyek kivétel nélkül egykorú, szinte mindig homogén fajösszetételű, gyakran idegenhonos állományokat eredményeznek. Aljnövényzetük többnyire gyér, leginkább inváziós fajokat tartalmaz. Biodiverzitás szempontjából tehát az őshonos sztyepp és erdőssztyepp élőhelyekhez képest visszalépést jelentenek. A kérdés, hogy ez megéri-e a társadalom számára gazdaságilag vagy klímavédelmi szempontból?
A homokfásítás eredeti célja a túllegeltetés miatt kialakult homokmozgások megfékezése volt, mely tulajdonképpen egy ideiglenes sikertörténetnek tekinthető, de sajnos nem egy ideális végállapotnak. A legszárazabb, magasan fekvő homokhátsági területeken a fák vízigénye nagyobb, mint amennyi csapadék formájában a területre hullik. Ez korlátozza a növekedésüket és gazdaságosságukat. E faállományok jelentős része gyenge egészségi állapotban van, a jövőbeli felújítások pedig biztosan nem fognak gazdaságilag megtérülni, sőt tűzveszélyességük miatt komoly kockázatot jelentenek. De ha nem égnek le, és nem is a gazdasági oldalról ítéljük meg őket, akkor is fennáll egy nagyon komoly negatívum: szárítják a tájat, ami a klímaváltozás miatt amúgy is száradó tájban a klímavédelmi funkciót is megkérdőjelezi.
A homoki erdők párologtatása nem növeli a csapadékmennyiséget, csak máshonnan vonja el a vizet
Homokhátságaink fátlan területei a talajvíz beszivárgási zónái – itt jut a csapadék a talaj mélyebb rétegeibe –, míg a zárt erdők alatt nincs beszivárgás. A természetes hidrológiai ciklus részeként a beszivárgott talajvíz a homokhátságok mélyedéseiben és peremterületein újra felszínközelbe kerülhetett, és táplálta a mezőgazdasági kultúrákat, az üde gyepeket és a tavakat. A fokozott faborítás ezt a vízforrást csökkenti. A termésátlagok visszaeséséhez és a tavak kiszáradásához a túlzott erdőborítás is hozzájárult. Már az 1990-es években úgy becsülték, hogy a homokfásítás a táj szárazodásának 10–15 százalékáért felelhet, és azóta ez az arány csak növekedett. A víz, amit a zárt homoki erdők elpárologtatnak, azokról a helyekről hiányzik, ahol a természetes vízkörforgás szerint kellene elpárolognia. A fák összességében nem növelik a régió párolgását, így a homoki erdők vélt párásító és csapadéknövelő hatása nem valós jelenség.
A talaj vízkészletének helyes gazdálkodása szempontjából a homokhátsági erdők területének csökkentésére van szükség. Hosszú távon ezt a természet meg is fogja tenni, de érdemes ezt időben felismerni, és megtenni a megfelelő lépéseket, melyek könnyen és gyorsan megvalósíthatók a törvényi szabályozás racionalizálásával. Szükség van például a felújítási kötelezettség eltörlésére, illetve a felújításkor előírt záródási értékek csökkentésére. E módosításokra az erdőtulajdonosok már régóta várnak.
Az extenzív legeltetés, a méhészet és az ökoturizmus is alternatívát kínálhat a veszteséges faültetvények helyett
Új, szárazságtűrőbb fafajokkal és ökotípusokkal a probléma teljes mértékben nem hidalható át. Ha csak a korábbi gyakorlatot kívánjuk velük folytatni, akkor ezek nem mások, mint áramvonalasabb szárnyak a zuhanó repülőgépen, melyekkel nagyobb sebességgel lehet végül a földbe csapódni. Lecsökkentett erdőterület és jóval nyíltabb állományok esetén azonban természetvédelmileg sem kifogásolható a déli formák ellenőrzött behozatala – amennyiben invázióveszéllyel nem járnak és a klímaváltozással spontán is megjelenhetnének, ha a terjedésük útját nem szabdalta volna fel az emberi tájhasználat.
A törvénymódosítások révén erdőborítás alól mentesülő területeken alternatív tájhasználati formákra lesz szükség, ami klimatikus, hidrológiai és talajtani szempontból száraz gyepeket jelenthet. A homok megkötésére ezek is ugyan olyan alkalmasak, mint az erdő, sőt a lágyszárúak gyorsabb növekedése miatt hamarabb is megteszik, mint a friss erdőtelepítések. A túllegeltetést azonban el kell kerülni, mert a korábbi évszázadokban ez vezetett a homokmozgásokhoz (nem a fák hiánya a tájban). A területeken extenzív legeltetés, méhészkedés vagy ökoturizmus jöhet szóba, de a művelés teljes megszüntetése is előnyös lehet azon tulajdonosok esetén, akiknek a faültevényeik ráfizetésesek voltak.
Az egykori árterek visszaerdősítése pótolhatja a homokon kieső erdőterületet
Magyarország erdőborítása azonban törvényileg nem csökkenhet. A homoki erdők helyett, alternatív megoldást kell találni. A folyószabályozások után a mentett oldalra került mélyártéri szántók egy része a homoki erdőkhöz hasonlóan gazdaságtalanul működik, és csak a kompenzációk révén éri meg a gazdáknak művelni őket. Ez össztársadalmi szinten ráfizetés.
Amennyiben visszaadjuk e területeket a víznek, a szántóföldi művelés már nem folytatható, azonban számos olyan fafaj és erdőtípus van, mely jól bírja, sőt, jóval nagyobb növekedést ér el, ha időszakosan víz borítja. Az ősi árterek vízjárásának visszaállításával jelentős erdősíthető területeket kapunk, és ezek az erdők már a korábban említett előnyök mindegyikével bírnak.
A gazdaságilag jelentős faanyagtermelés mellett jó vadeltartóképesség jellemzi őket (lásd pl. Gemenc), és a fák által elpárologtatott víz párásító, hűtő és akár csapadéknövelő hatása valós, hiszen itt a többletpárologtatás az országból máskülönben elengedett vízből történne.
a Szegedi Tudományegyetem kutatója
forrás: Másfélfok
