Az elmúlt években Magyarországon és Európa-szerte egyre intenzívebb társadalmi és szakpolitikai vita bontakozott ki az erdőgazdálkodás jövőjéről. Tudományos és társadalmi érvek a klímaadaptáció és a fenntartható erdőgazdálkodás mellett.
Számos civil szervezet a tarvágások és általában a fakitermelések visszaszorítását vagy megszüntetését sürgeti, miközben az erdészeti szakma jelentős része arra hívja fel a figyelmet, hogy az erdők hosszú távú fennmaradásához és alkalmazkodóképességének megőrzéséhez éppen az aktív erdőkezelés válik egyre fontosabbá.
A magyar erdők mintegy 2 millió hektárt borítanak, ebből közel 1 millió hektár állami, mintegy 900 ezer hektár magántulajdonban van. Az ország erdeinek közel 40%-a védelmi rendeltetésű, ezen belül jelentős a Natura 2000 és a védett területek aránya. Az éves fakitermelés 6–7 millió m³, miközben az éves folyónövedék mintegy 13 millió m³. Magyarország tehát hosszú ideje kevesebb fát termel ki, mint amennyi évente megterem az erdőkben. Magyarországon az élőfakészlet és az erdőterület egyaránt növekedett az elmúlt évtizedekben. Az ismert erdőleltári adatok alapján Magyarország erdei nem tekinthetők túlhasznosítottnak.
A valódi kérdés az, hogy miként biztosítható a magyar erdők fennmaradása egy olyan korban, amikor az éghajlat gyorsabban változik, mint bármikor az emberi civilizáció történetében és sokkal nagyobb sebességgel, mint ahogy az erdei ökoszisztémák természetes alkalmazkodása végbemehet.
1. Az erdő mint sokfunkciós társadalmi rendszer
Az erdőkkel kapcsolatos viták egyik leggyakoribb problémája, hogy az egyes társadalmi szereplők gyakran eltérő „erdőképpel” rendelkeznek. Az erdő elsősorban élőhely: olyan összetett ökológiai rendszer, amelynek értékét a fajgazdagság, a természetesség, az ökológiai folyamatok zavartalansága és az élővilág fennmaradása adja.
Klímavédelmi szempontból az erdő jelentős szénmegkötő rendszer. Az erdei ökoszisztémák a fotoszintézis révén folyamatosan vonják ki a szén-dioxidot a légkörből, és azt a biomasszában, valamint a talajban tárolják. A szén hosszú távú megkötését tovább növeli, ha a kitermelt faanyag tartós termékekben hasznosul, így a benne tárolt szén évtizedekig vagy akár évszázadokig nem kerül vissza a légkörbe. Az erdők szénelnyelő képessége azonban nem korlátlan. Az idősödő állományok növekedése lassul, miközben a mortalitás, a korhadás és a lebontó szervezetek tevékenysége fokozatosan visszajuttatja a korábban megkötött szén egy részét a légkörbe. Az idős erdők szénelnyelő képessége csökken, miközben a mortalitás és a lebomlás szerepe növekszik, ezért szénmérlegük kedvezőtlenné válhat. Tovább erősítik ezt a folyamatot a klímaváltozás következtében egyre gyakoribb erdőpusztulások, aszályok, rovargradációk és szélsőséges időjárási események. Emiatt a klímavédelmi célok értékelése során nem csupán az erdőterület nagyságát, hanem az erdők állapotát, fejlődési dinamikáját és amit sokan elfelejtenek, a faanyag hasznosításának módját is figyelembe kell venni.
A helyi közösségek számára az erdő gyakran a rekreáció, a turizmus, a tájképi érték és az életminőség szempontjából fontos.
Egészségmegőrző szerepe is kiemelkedő. Történeti és orvosi feljegyzések szerint a Kiskunság térségében a múlt század első felében végrehajtott jelentős erdőtelepítések hozzájárultak a porártalmak mérsékléséhez, és fontos szerepet játszottak a régióban népbetegségnek számító szilikózis visszaszorulásában.
Az erdőtulajdonos számára ugyanakkor az erdő gazdasági erőforrás is, amelynek fenntartása költségekkel jár, és amelytől a társadalom egyre több közjóléti és ökológiai szolgáltatást vár el. Mindegyik megközelítés legitim. A probléma abból fakad, hogy ezek az elvárások nem minden esetben teljesíthetők egyszerre, azonos módon és azonos helyen.
A XXI. századi erdőpolitika egyik legfontosabb feladata ezért annak felismerése, hogy az erdőkkel kapcsolatos konfliktusok jelentős része valójában nem szakmai konfliktus, hanem különböző társadalmi célok és értékek összehangolásának kérdése. Napjainkban ehhez új kihívásként kapcsolódik a klímaváltozás mérséklésének és az alkalmazkodásnak a követelménye. Az erdők jövőjéről szóló döntések meghozatala során ezért nem elegendő kizárólag erdészeti vagy kizárólag természetvédelmi szempontokat figyelembe venni. Ugyanilyen fontos a klímavédelmi, gazdasági, vízgazdálkodási, vidékfejlesztési, társadalmi és energiaellátási következmények vizsgálata is.
A jövő sikeres erdőpolitikája nem egyetlen érdekcsoport győzelmére épülhet. Az erdők hosszú távú fennmaradása csak akkor biztosítható, ha a különböző érintettek – az erdészek, a természetvédők, a kutatók, a tulajdonosok, a helyi közösségek és a döntéshozók – képesek közös gondolkodásra és közös megoldások kialakítására, figyelembe véve a klímaváltozás által teremtett új feltételeket.
2. A klímaváltozás korában az erdők megőrzésének ma már nem az alternatívája, hanem a legfontosabb eszköze az aktív erdőgazdálkodás
A magyar erdők jelentős része olyan klimatikus határhelyzetben található, amely különösen érzékennyé teszi őket a felmelegedésre és a csapadékviszonyok változására. A szárazodás, az aszályos időszakok gyakoribbá válása, a szélsőséges időjárási események, a rovarkártevők és a kórokozókterjedése egyaránt növeli az erdők sérülékenységét. A jelenleg Magyarországon állományalkotó fafajok jelentős része olyan környezethez alkalmazkodott, amely a következő évtizedekben jelentősen megváltozik, helyenként megszűnik. A klímaváltozás üteme többszörösen meghaladja azt a természetes alkalmazkodási sebességet, amelyhez az erdei ökoszisztémák az elmúlt évezredek során hozzászoktak.
A magyarországi erdők jelentős része már ma is az erdőklíma-határ közelében él. A bükk, a lucfenyő, de hosszabb távon egyes tölgyállományok is fokozódó stresszhatásnak vannak kitéve. A hatás legtöbbször sokkszerűen jelentkezik. Néhány év aszályos időjárása után jelentkezett a Nyugat-Magyarországi lucfenyvesek látványos pusztulása, vagy a közelmúltban a Zala-megyei Csács térségében fekvő bükkös erdők gyors elhalása, de a magyar erdők egyik legikonikusabb fafajának a tölgynek, a kárláncolatok, -elsősorban a csipkés poloska megjelenése- miatti vitalitás csökkenése
sem megnyugtató.
A kérdés tehát nem az, hogy változnak-e az erdők.
A kérdés az, hogy segítjük-e alkalmazkodásukat, vagy passzívan szemléljük az átalakulást, az erdők degradációját. A klímaváltozás és a globalizáció hatására felgyorsuló biológiai inváziók korában az erdők természetességének és ökológiai stabilitásának megőrzése számos esetben csak aktív erdészeti
beavatkozásokkal biztosítható.
3. Az erdők természetes alkalmazkodási sebessége nem elegendő
Az egyik legfontosabb szakmai tény, amely ritkán jelenik meg a közbeszédben, hogy a jelenlegi klímaváltozás sebessége összehasonlíthatatlan a természetes vegetációtörténeti folyamatokkal. Gyakran felmerül az a vélemény, hogy a természet mindig alkalmazkodott a változásokhoz, ezért az emberi beavatkozás szükségtelen. Ez az állítás részben igaz. A természet valóban rendkívül alkalmazkodóképes rendszer. A probléma azonban az időlépték. A pollenanalitikai vizsgálatok alapján ismerjük, hogy az utolsó jégkorszak után több ezer évre volt szükség ahhoz, hogy a tölgyek elérjék Közép-Európát vagy Skandináviát.
A Mátyás Csaba erdész akadémikus kutatásaiból tudjuk, hogy jelenlegi klímaváltozás üteme legalább egy nagyságrenddel gyorsabb ennél. Az erdők természetes migrációja, alkalmazkodása egyszerűen nem tud lépést tartani a környezeti feltételek változásával. Ezért is válik szükségessé az aktív erdőkezelés, az elegyes állományok kialakítása, az alkalmazkodóképes genetikai anyag előnyben részesítése és bizonyos esetekben az állományszerkezet tudatos átalakítása.
4. A megújulás a természet egyik legerősebb alkalmazkodási mechanizmusa
Az alkalmazkodás biológiai lehetőségét nem az idős fák, hanem az új generációk jelentik. A természetes szelekció alapja a nagy egyedszám. Egy idős tölgyesben vagy bükkösben hektáronként rendszerint 200–400 faegyed található. Ugyanezen a területen a természetes felújulás során akár 100–200 ezer csemete is megjelenhet. A kérdés tudományos szempontból egyszerű: Melyik állapotban nagyobb annak valószínűsége, hogy akadnak olyan egyedek, amelyek képesek elviselni a jövő szélsőségeit?
Nyilvánvalóan a több százezres genetikai „kísérletben”. Az erdő megújulása nem az erdő megszűnését jelenti. Éppen ellenkezőleg. Az erdő túlélésének egyik legfontosabb mechanizmusa. A természet maga is ezt az utat választotta évmilliók során. Az aktív erdőgazdálkodás célja nem az erdő megszüntetése, hanem az, hogy a következő generáció számára megfelelő genetikai és szerkezeti alapot teremtsen. Az elegyes állományok kialakítása, a genetikai változatosság növelése, a természetes felújulás támogatása vagy a klíma-reziliensebb állományszerkezetek létrehozása mind olyan eszközök lehetnek, amelyek javítják az erdők hosszú távú túlélési esélyeit. A természetvédelmi szakembereknek igazuk van, amikor azt mondják, hogy az öreg erdők pótolhatatlan ökológiai értékeket hordoznak. Az idős fákhoz számos specifikus faj kötődik. Az odúk, a holtfa, a különleges mikroélőhelyek, a gombaközösségek és a ritka rovarfajok jelentős része csak ilyen környezetben talál megfelelő életfeltételeket. A probléma nem az idős erdők védelmével van, a probléma akkor jelentkezik, amikor az erdő jövőjét kizárólag az idős állományok fennmaradása felől közelítjük meg. Az idős, vagy túltartott állományok természetes pusztulása széndioxidot bocsát ki rontja a szénegyenleget, gyakorlatilag lassú égetéssel ér fel. Ha nem biztosítjuk a megújulásukat, ebben a gyorsan változó környezetben néhány évtizeden belül elveszítjük ezt az ökológiailag és genetikailag is felbecsülhetetlen értéket.
5. Az örökerdő-gazdálkodás fontos, de nem kizárólagos megoldás
Az elmúlt két évtized egyik legjelentősebb szakmai eredménye Magyarországon a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási rendszerek térnyerése.
Csépányi Péter és munkatársai a Pilisi Parkerdő területén nemzetközi szinten is figyelemre méltó eredményeket értek el az örökerdő-gazdálkodás gyakorlati alkalmazásában. Az örökerdő-gazdálkodás számos előnnyel rendelkezik:
Ezek a módszerek különösen alkalmasak megfelelő őshonos lombos állományokban. Ugyanakkor szakmailag hibás lenne az örökerdő-gazdálkodást univerzális megoldásként kezelni, ezt maguk a kezelési rendszer kidolgozói, alkalmazói is hangsúlyozzák. Olyan kritikus pontokról nem is beszélve, hogy az erre a módszerre való átállást egy eddig vágásos üzemmódban kezelt erdőnél milyen korban célszerű elkezdeni, mi legyen a vadállománnyal, milyen nagyvadlétszám mellett működőképes. Amennyiben az ökonómiai, megvalósítási szempontokat is idevesszük, lényegesen nagyobb erdei úthálózatot igényel. Ez utóbbi szükségességét jól mutatják a Svájci és Türingiai szálalással kezelt erdők példái.
A Forest Europe összefoglalója is hangsúlyozza, hogy a teljes beavatkozásmentesség és a klasszikus monokultúrás tarvágás egyaránt szélsőség. Az adaptív, helyi adottságokhoz igazodó erdőgazdálkodás jelenti a kívánatos irányt.
A helyes kérdés az, hogy melyik módszer hol és milyen cél érdekében alkalmazható eredményesen.
A XXI. század erdőpolitikájának egyik legfontosabb tanulsága az lehet, hogy a különböző erdőkezelési rendszerek nem egymás versenytársai, hanem egymás kiegészítői. Vannak és lesznek olyan helyzetek, ahol az átalakító vagy a vágásos gazdálkodás biztosítja a kívánt ökológiai vagy klímaadaptációs eredményt, illetve társadalmi elvárást. A kérdés ezért nem az, hogy melyik rendszer „jó” és melyik „rossz”.
6. Az aktív erdőgazdálkodás a klímavédelem egyik eszköze
A közvéleményben gyakran megjelenik az az elképzelés, hogy a legjobb klímavédelmi stratégia minden fakitermelés megszüntetése. A valóság ennél jóval összetettebb. Az erdő egyszerre szénmegkötő, széntároló és nyersanyagtermelő rendszer. A növekvő faállomány szén-dioxidot von ki a légkörből. A kitermelt faanyag jelentős része évtizedekre vagy akár évszázadokra beépül épületekbe, bútorokba és más tartós termékekbe. A hosszú élettartamú fatermékekben tárolt szén nem kerül vissza a légkörbe. Ezzel kapcsolatosan a Soproni Egyetemen belül tevékenykedő Erdészeti Tudományos Intézetnek vannak nemzetközi szinten is figyelemre méltó kutatásai.
A fa olyan anyagokat helyettesít, amelyek előállítása lényegesen nagyobb szén-dioxid-kibocsátással jár.
A faanyag helyettesítheti:
— a betont,
— az acélt,
— a műanyagot,
— az alumíniumot,
— vagy más energiaigényes alapanyagokat.
A jövő dekarbonizált gazdaságában ezért nem kevesebb, hanem több faalapú termékre lesz szükség. A fa az egyetlen olyan nagy tömegben rendelkezésre álló ipari alapanyag, amely biotermék, egyszerre megújuló, újrahasznosítható és szénmegkötő. A fafelhasználás, akár a tűzifa, amely fosszilis energiahordozókat vált ki, azaz égetéssel a körforgalomban lévő szén kerül a légkörbe, a fosszilisnál viszont az terheli a légkört, ami több millió éve nem volt a forgalomban, akár a fatermékek előállításához használt egyéb faanyag mind hozzájárul az ország nemzetközi klímavállalásainak teljesítéséhez.
7. Ha nem termeljük meg itthon, máshonnan fogjuk behozni
A magyar erdőkben kitermelt faanyag mintegy fele ma is tűzifaként hasznosul. További jelentős része papír-, rost- és lemezipari alapanyagként kerül felhasználásra, míg a legjobb minőségű hányad az építőiparban és a bútoriparban hasznosul. A félreértések elkerülése érdekében fontos hangsúlyozni, hogy az erdész számára a tűzifa nem céltermék, hanem melléktermék. Ahhoz, hogy értékes faipari alapanyag keletkezzen, szükségszerűen képződik alacsonyabb minőségű, tűzifaként hasznosítható faanyag is, elsősorban a fák koronarészéből.
A lakosság és a gazdaság faigénye attól még nem szűnik meg, ha csökkentjük a hazai fakitermelést. A hiányzó mennyiséget ilyenkor importból kell pótolni. Ez azt jelenti, hogy a fakitermeléssel járó környezeti terhelés és a szállításból eredő többlet szén-dioxid-kibocsátás más országokban jelenik meg, miközben annak gazdasági költségeit is meg kell fizetnünk. A kérdés tehát nem elsősorban természet- vagy környezetvédelmi, hanem ellátásbiztonsági, földrajzi és etikai kérdés: Magyarországon, szigorú szabályozás mellett termeljük meg a szükséges faanyagot, vagy más országok erdeire hárítjuk át a terhelést? Ha Magyarország lemond saját, fenntartható erdőgazdálkodásáról, akkor ugyanazt a faanyagot más országokból kell importálnia.
A világ számos részén ma is zajlik illegális vagy fenntarthatatlan fahasznosítás és erdőirtás. Ezért nem tekinthető természet- vagy környezetvédelmi sikernek, ha a fakitermelést egyszerűen kiszervezzük más országokba.
8. Az erdészeti tudás stratégiai nemzeti erőforrás
Az erdőgazdálkodás nem csupán faanyagtermelés. Az erdőgazdálkodás tudás, intézményrendszer, kutatás, vállalkozói háttér, emberi tapasztalat, és szakképzett munkaerő. A magyar erdészeti ágazat közvetlenül mintegy húszezer embert foglalkoztat, míg a kapcsolódó faipar legkevesebb ötvenezer család megélhetését biztosítja.
Ha az aktív erdőgazdálkodás egy időre megszűnik vagy jelentősen visszaszorul, akkor ez a rendszer leépül. A fakitermeléssel és erdőműveléssel foglalkozó emberek, vállalkozások eltűnnek. Amennyiben a klímaváltozás következményei miatt aktív beavatkozásokra lenne szükség, a rendszer újraépítése lehet, hogy lehetetlen, de mindenképpen rendkívül hosszú időt venne igénybe.
Az Európai Unió szénmegkötési és klímavédelmi célkitűzései az erdőalapú gazdaság szénmegkötésének növelését írják elő. Paradox helyzet lenne ezért az erdőgazdálkodás leépítése, hiszen éppen azt a szakmai és gazdasági rendszert gyengítenénk meg, amelyre e célok teljesítéséhez a jövőben a legnagyobb szükség lesz.
9. Vidéki munkahelyek és társadalmi stabilitás
Az erdőgazdálkodás Magyarországon mintegy húszezer embernek ad közvetlen munkát. A faipar további több tízezer ember megélhetését biztosítja és számos vidéki térségben ezek a munkahelyek nehezen helyettesíthetők. Az ágazat különösen fontos szerepet tölt be a hátrányos helyzetű térségekben, ahol a foglalkoztatási lehetőségek korlátozottak. A vidékfejlesztési politikák egyik alapvető célja a helyi gazdaságok megerősítése. Ebben az összefüggésben az erdőgazdálkodás nem egyszerűen természeti erőforrás-hasznosítás. Hanem a vidéki társadalom fenntartásának egyik eszköze is. Ezen túl Magyarországon ma is mintegy másfél, kétmillió ember használ tűzifát fűtési célra.
A hazai faipar és az erdőre épülő feldolgozóipar működésének alapfeltétele a kiszámítható, folyamatos alapanyag-ellátás. A vállalkozások versenyképessége és a munkahelyek megőrzése csak akkor biztosítható, ha megfelelő mennyiségű és minőségű hazai faanyag áll rendelkezésre. Felmerül a kérdés, hogy a hazai fafeldolgozó vállalkozások rendelkeznek-e elegendő tőkével ahhoz, hogy szükség esetén távoli vagy külföldi beszerzési forrásokra álljanak át. De ugyanilyen fontos kérdés az is, hogy a magyar társadalom hajlandó és képes lenne-e megfizetni az ezzel együtt járó többletköltségeket.
Záró gondolat
A XXI. század legfontosabb erdészeti kérdése nem az, hogy legyen-e aktív erdőgazdálkodás. A valódi kérdés az, hogy milyen legyen. A magyar erdők jövője nem a beavatkozás és a beavatkozásmentesség közötti választás. A klímaváltozás, a biodiverzitás megőrzése, a szénmegkötés fokozása, a fenntartható faanyagellátás és a vidéki társadalom stabilitása egyaránt azt követeli meg, hogy az erdőket ne magukra hagyjuk, hanem tudatosan és felelősen kezeljük.
A természetvédelem és az erdőgazdálkodás célja végső soron közös: életképes erdőket kell átadnunk a következő generációknak. Ehhez azonban nem elegendő az erdőket megőrizni, hanem alkalmazkodóvá, ellenállóvá és megújulásra képessé kell tenni őket. Az aktív erdőgazdálkodás nem az erdők problémája.
Az aktív erdőgazdálkodás az erdők fennmaradásának egyik legfontosabb feltétele. A XXI. századi erdőpolitika egyik legfontosabb feladata ezért annak felismerése, hogy az erdőkkel kapcsolatos konfliktusok jelentős része valójában nem szakmai konfliktus, hanem különböző társadalmi célok és értékek összehangolásának kérdése.
Az erdők jövőjéről szóló döntések meghozatala során ezért nem elegendő kizárólag erdészeti vagy kizárólag természetvédelmi szempontokat figyelembe venni. Ugyanilyen fontos a klímavédelmi, gazdasági, vidékfejlesztési, társadalmi és energiaellátási következmények vizsgálata is. A jövő sikeres erdőpolitikája nem egyetlen érdekcsoport győzelmére épülhet. Az erdők hosszú távú fennmaradása csak akkor biztosítható, ha a tulajdonosok, illetve a tulajdonosi jogokat gyakorlók és a különböző érintettek – az erdészek, a természetvédők, a kutatók, gazdaság irányítók, a helyi közösségek és a döntéshozók – képesek közös gondolkodásra és közös megoldások kialakítására.
Ebben a folyamatban a vita nem probléma.
A vita maga a megoldás része.
Sárvár, 2026. július 23.
A szerzőről
Dr. Szép Tibor okleveles erdőmérnök, közgazdasági szakokleveles mérnök és PhD fokozattal rendelkező erdészeti szakember. Több mint három és fél évtizedes pályafutása során az erdőgazdálkodás teljes vertikumában szerzett tapasztalatot a gyakorlati erdőműveléstől és fahasználattól kezdve a vállalatirányításon, a faanyag-kereskedelmen és a vadgazdálkodáson át a kutatás-fejlesztésig és az európai uniós szakpolitikai munkáig. Doktori kutatásai a klímaváltozás erdészeti ökonómiai hatásaira és az alkalmazkodás lehetőségeire irányultak. Több éven keresztül képviselte a magyar erdőtulajdonosokat és erdőgazdálkodókat brüsszeli szakmai szervezetekben, munkája során kiemelten foglalkozott az európai erdőpolitika, a klímaadaptáció, az erdővagyon-gazdálkodás és a faanyag-alapú zöld gazdaság kérdéseivel. Tudományos és szakmai publikációinak középpontjában az erdők jövője, a klímaváltozás és a fenntartható erdőgazdálkodás áll.
forrás: greenfo
