Képzeljünk el egy falut, ahol a bolt már bezárt, az iskolát összevonták, a busz is csak ritkán jár — de az erdő ott van a domboldalon, karnyújtásnyira. Mégis olyan, mintha nem tartozna igazán a faluhoz. Nem ad munkát, nem kapcsolódik a helyi gazdasághoz, nem jelenik meg a mindennapi életben, legfeljebb tájként, háttérként, kirándulóhelyként.
Nem az erdő van messze, hanem az odavezető út hiányzik…
Magyarországon ez nem elvont hasonlat.
Vannak kistelepülések, ahol egy szilárd burkolatú erdészeti út fizikailag is összeköthetné a szomszédos falvakat. Nem autópályáról, nem gyorsforgalmi útról és nem látványos óriásberuházásról beszélünk, hanem sokszor egy 4–5 méter széles, zúzottkő burkolatú vagy aszfaltozott erdei útról, amelyen télen is el lehet jutni egyik településről a másikra. Szárazon, biztonságosan, traktorral, tűzoltóautóval, mentővel és személyautóval is.
Az ilyen út ritkán kerül be a nagy infrastrukturális ígéretek közé. Nem tartanak róla sajtótájékoztatót, mert nem látványberuházás. Mégis pontosan tudja az értékét az a szülő, aki novemberben nem tudja időben orvoshoz vinni a beteg gyerekét, mert a külterületi földút sártengerré változott. Tudja a helyi vállalkozó, aki nem tud megbízhatóan szállítani. Tudja az idős ember, akinek a szomszéd faluban van a háziorvosa. És tudja az erdész is.
Az út ilyenkor nem egyszerű műszaki létesítmény, hanem KAPCSOLAT
Az erdő mint vidékfejlesztési lehetőség
És éppen innen érdemes elindítani a vidékfejlesztésről szóló gondolkodást.
Sokszor beszélünk úgy az erdőről, mintha az kizárólag természeti érték vagy erdészeti szakmai ügy lenne. Fontos, védendő, szabályozott terület, amelynek megvan a maga gazdálkodási rendje. Ez igaz. De a vidéki térségek jövője szempontjából az erdő ennél több is lehet: helyi gazdasági erőforrás, munkahelyteremtő lehetőség, vállalkozási alap, turisztikai vonzerő és térségi infrastruktúrához kapcsolódó fejlesztési eszköz.
Az erdő önmagában azonban nem fejleszt vidéket.
Az erdőre épülő gazdasági hálózat fejleszt vidéket
Ez a különbség nagyon fontos. Ha a faanyag rönkként, hasábfaként, aprítékként vagy alacsony feldolgozottságú választékként gyorsan elhagyja a térséget, akkor a helyi gazdasági hatás korlátozott marad. Lesz fakitermelés, lesz szállítás, lesz valamennyi munka, de a nagyobb hozzáadott érték sokszor már máshol keletkezik.
A vidékfejlesztési hatás ott kezdődik, ahol a faanyaghoz helyben kapcsolódik a fűrészipari feldolgozás, szárítás, osztályozás, minősítés, termékgyártás, szakképzés, logisztika és vállalkozás.
Ehhez viszont nem elég az erdő. Kell út, kell elérhetőség, kell feldolgozókapacitás, kell szárító, kell szakember, kell piac, és kell valaki, aki ezt térségi rendszerként képes összefogni.
Az erdészeti út gazdasági infrastruktúra
Természetesen az erdészeti úthálózat elsődleges feladata az erdőgazdálkodás kiszolgálása. A közelítés, a faanyagmozgatás, a szállítás, az erdővédelmi munka és az állomány-egészségügyi beavatkozás mind olyan feladat, amely megfelelő feltárás nélkül drágább, lassabb és bizonytalanabb. Ezt nem kell szépíteni: út nélkül a gazdálkodás is nehezebb.
De ahol egy erdészeti út közforgalmú úthoz kapcsolódik, vagy két település között teremt használható összeköttetést, ott a szerepe túlnő az ágazaton. Ilyenkor nemcsak faanyag mozog rajta, hanem emberek, szolgáltatások, vállalkozások és lehetőségek is. Egy jól kiépített feltáróút csökkentheti a térségi elszigeteltséget, javíthatja a szolgáltatások elérhetőségét, növelheti a helyi vállalkozások mozgásterét, és kiszámíthatóbbá teheti az erdőre épülő gazdasági tevékenységeket.
Egy ipari park sem működik megfelelő közúti kapcsolat nélkül. Ugyanez igaz az erdőre épülő vidéki gazdaságra is. Ha nincs feltárás, nincs tervezhető alapanyag-ellátás. Ha nincs tervezhető alapanyag-ellátás, nehéz fűrészüzemet, szárítót, faipari műhelyt vagy magasabb feldolgozottságú termékgyártást építeni.
Az út tehát nem a fejlesztés vége, hanem sokszor annak első feltétele.
A számok mögött ott a lehetőség
A magyar helyzet ebből a szempontból különösen érdekes. Hazánk közel 2 millió hektár erdővel rendelkezik, ami az ország területének mintegy egyötödét jelenti.
A kérdés az, hogy ezt a természeti erőforrást mennyire tudjuk helyi gazdasági értékké alakítani.
Az Európai Unióban az erdészeti és faipari ágazatok több millió embernek adnak munkát. A foglalkoztatás jelentős része azonban nem közvetlenül a fakitermelésben, hanem a fa feldolgozásában, a bútoriparban, a papíriparban és a kapcsolódó szolgáltatásokban jelenik meg. Vagyis a munkahelyek nagy része nem ott keletkezik, ahol a fát kivágják, hanem ott, ahol feldolgozzák, minősítik, termékké alakítják és piacra viszik.
Ez a magyar vidék számára döntő tanulság.
Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Somogy, Baranya, a Bükk, a Zemplén, a Mátra térsége, a Nyírség és az Alföld peremterületei egyszerre hordoznak jelentős természeti értéket és komoly gazdasági-társadalmi kihívásokat. Nógrád például az ország legerdősültebb vármegyéje, területének közel 39 százalékát borítja erdő. Mégsem állíthatjuk, hogy ez az erdővagyon ma automatikusan erős helyi gazdaságot teremt.
És éppen ez a lényeg.
A szegénység és az erdővagyon térképe több térségben közel kerül egymáshoz, de a kettő között gyenge a kapcsolat. Nem azért, mert nincs fa. Hanem azért, mert az értéklánc sokszor már az erdőszélen megszakad.
Mit mutatnak a külföldi példák?
A nemzetközi jó gyakorlatok alapján két modell különösen tanulságos Magyarország számára.
Az egyik az osztrák és bajor klaszter-modell. A Cluster Forst und Holz szemlélet lényege, hogy az erdőgazdálkodást, a faipart, a szakképzést, a kutatást, a faépítészetet, az innovációt és a piacépítést nem külön világként kezeli, hanem egy térségi értéklánc részeként. Ez nem arról szól, hogy mindenhol ugyanazt kell gyártani, vagy hogy minden faanyagnak egy mereven kijelölt körzeten belül kell végső formát nyernie. A lényeg sokkal inkább az, hogy a fa minél rövidebb, minél jobban szervezett térségi ellátási láncon keresztül jusson el a magasabb hozzáadott értékű felhasználásig.
A bajor és osztrák példa azt mutatja, hogy a vidéki munkahelyek és a gazdasági érték jelentős része nem a fakitermelésnél keletkezik, hanem a feldolgozásban, a termékgyártásban, a faépítészetben, a szolgáltatásokban és a kapcsolódó kis- és középvállalkozásokban. Vagyis nem elég az erdőből kihozni a fát. Meg kell szervezni azt is, hogy mi történik vele utána.
A másik tanulság a közösségi és kommunális erdőgazdálkodásból érkezik. Skóciában a közösségi erdők azt mutatják, hogy ahol a helyiek részt vesznek az erdő kezelésében, és az erdőből származó bevételek helyi fejlesztésekben, utakban, oktatásban, turizmusban vagy munkahelyekben jelennek meg, ott az erdő társadalmi szerepe is erősebb. Franciaországban más a modell: ott sok helyen községi erdők működnek, amelyeket szakmailag az ONF, vagyis az állami erdészeti szervezet kezel. A tanulság mégis hasonló: az erdő akkor válik valódi vidékfejlesztési erőforrássá, ha a helyi közösség nemcsak látja, hanem érzi is a hasznát.
Magyarországon ezt nem kell szolgai módon másolni. Nálunk az állami erdőgazdaságok, az önkormányzatok, a helyi faipari vállalkozások, a szakképző intézmények és a turisztikai szereplők együttműködésére épülő térségi erdő–fa programok jelenthetnék a járható utat. Ebben az erdészeti út nem mellékszereplő, hanem alapfeltétel: összeköti az erdőt a feldolgozóval, a falut a szolgáltatásokkal, az alapanyagot a munkahellyel.
Az állami erdőgazdaságok szerepe
Ebben a folyamatban az állami erdőgazdaságoknak különösen fontos szerepük lehetne.
Nem azért, mert egyedül nekik kellene megoldaniuk a vidékfejlesztés problémáit. Ez nem lenne reális elvárás. Hanem azért, mert sok térségben ők azok a szereplők, akik egyszerre rendelkeznek területi jelenléttel, szakmai tudással, gépi és szervezeti háttérrel, erdészeti infrastruktúrával és hosszú távú gazdálkodási szemlélettel.
Egy állami erdőgazdaság nemcsak fakitermelő szervezet. Kezeli az erdővagyont, fenntartja az erdészeti úthálózat egy részét, közjóléti létesítményeket működtet, részt vesz természetvédelmi, vadgazdálkodási, turisztikai és oktatási feladatokban, és sok helyen a vidéki térség egyik legstabilabb gazdasági szereplője.
Éppen ezért az állami erdőgazdaságok lehetnek azok a térségi rendszerszervezők, amelyek összekapcsolják az erdőt a helyi gazdasággal.
Ez nem azt jelenti, hogy mindent nekik kell gyártaniuk, vagy minden feldolgozóipari kapacitást nekik kellene létrehozniuk. Sokkal inkább azt, hogy kezdeményezőként, koordinátorként és megbízható alapanyag-gazdaként segítsék a helyi értéklánc kiépülését.
Például úgy, hogy kiszámíthatóbb alapanyag-ellátást biztosítanak a térségi feldolgozóknak. Úgy, hogy az erdészeti útfejlesztéseket nem csupán fakitermelési szempontból, hanem települési, turisztikai és helyi gazdasági hatásuk alapján is értékelik. Úgy, hogy együttműködnek szakképző intézményekkel, önkormányzatokkal, kis fűrészüzemekkel, asztalos vállalkozásokkal, turisztikai szereplőkkel és helyi közösségekkel.
Ez lenne az igazi szemléletváltás.
Az állami erdőgazdaság nemcsak az erdő kezelője lehet, hanem a térségi erdőalapú gazdaság egyik szervezője is.
Egy jól megtervezett erdészeti út, egy közösen kialakított faanyag-ellátási rendszer, egy helyi szárítókapacitás, egy erdei iskola, egy tanösvény, egy közjóléti fejlesztés vagy egy térségi akáctermék-program mind ugyanabba az irányba mutathat: az erdő ne kívül álljon a falu életén, hanem kapcsolódjon hozzá.
Négy irány, amely valóban működhet
Ha újra akarjuk gondolni a vidéki Magyarország lehetőségeit, akkor ebben a modern erdőgazdálkodásnak és a faalapú gazdaságnak jóval nagyobb szerepe lehetne. Ehhez azonban le kell számolni azzal a leegyszerűsítő képpel, hogy az erdő csupán fatermelő terület. Ugyanígy azzal is, hogy Magyarországnak egyszerűen a skandináv vagy osztrák fenyőalapú faipari modellt kellene másolnia.
A hazai erdők döntően lombos fafajokra épülnek: tölgyre, bükkre, cserre, nyárra és akácra. Ez nem hátrány, hanem más fejlesztési irányt jelent. A megújulást erre a realitásra kell építeni, nem idegen minták szolgai átvételére.
1) Ne rönköt adjunk el, hanem dolgozzuk fel itthon
A kitermelt faanyag jelentős része ma még alacsony feldolgozottsági szinten hagyja el a térségeket. Pedig a bükk, a tölgy és más lombos fafajok ipari megmunkálása, a szárított és minősített fűrészáru, a bútoripari alapanyag, a belsőépítészeti termék vagy a mérnöki faanyag nem elméleti lehetőség. Ezekhez létező technológiák és fizetőképes európai piacok tartoznak.
Ami sok helyen hiányzik: a helyi feldolgozókapacitás, a korszerű szárítás, az osztályozás, a minősítés és az infrastruktúra, amelyen az alapanyag megbízhatóan eljut a feldolgozóhoz.
2) Az akácot stratégiai alapanyagként kellene kezelni
Magyarország akácállománya európai összevetésben is kiemelkedő. Az akác természetes tartóssága miatt kültéri felhasználásra különösen alkalmas, mégis sokszor alacsonyabb értékű választékként gondolkodunk róla.
Pedig lehetne belőle teraszburkolat, köztéri bútor, pergola, zajvédő elem, támrendszer, játszótéri és kertépítészeti szerkezet. Ezek nem futurisztikus termékek, hanem nagyon is valós piaci lehetőségek. Ráadásul olyan termékek, amelyeknél a faanyag nem eltűnik a térségből, hanem munkát, szakértelmet és hozzáadott értéket hoz létre.
3) A kaszkádhasznosítást komolyan kell venni
Az energetikai hasznosításnak van helye, de nem szerencsés, ha túl korán válik belőle végállomás. A jó minőségű faanyagnak először tartós, magasabb hozzáadott értékű termékben kellene megjelennie: építőanyagként, bútorként, kültéri faipari termékként vagy ipari alapanyagként.
Energiává lehetőleg csak a folyamat végén váljon: fűrészpor, kéreg, gyengébb minőségű választék, hulladékfa vagy életciklusa végére ért termék formájában.
Ez nem ideológiai kérdés, hanem gazdasági racionalitás. Ugyanabból az egy köbméter fából egészen más térségi hatás keletkezik, ha tűzifaként végzi, mintha szárított, minősített alapanyagként vagy késztermékként kerül piacra.
4) Nem ágazati szigetekre, hanem összekapcsolt térségi rendszerekre van szükség
A német és osztrák példák egyik legfontosabb tanulsága nem az, hogy mindenhol ugyanazt kell gyártani, és nem is az, hogy minden modell másolható. A tanulság inkább az, hogy az erdőgazdálkodás, a fafeldolgozás, a szakképzés, az úthálózat, az innováció és a piacépítés nem külön világként működik, hanem egymást erősítő értékláncként.
Magyarországon ma ezek sokszor párhuzamos rendszerek: a fakitermelési kapacitás megvan, de nincs mellette elég feldolgozóüzem; a fűrészáru elkészül, de hiányzik a szárítás; a szakképzés nem mindig igazodik a helyi ipari igényekhez; a turizmus, a közjóléti erdőhasználat és az erdőgazdálkodás pedig gyakran nem kapcsolódik össze térségi fejlesztési logikává.
Hogyan mérjük a sikert?
A siker mérését is érdemes lenne újragondolni.
Nem elég azt nézni, hogy mekkora az erdőterület, mennyi az élőfakészlet, mennyi a folyónövedék és hány köbméter fát termelünk ki évente. Ezek fontos mutatók, de önmagukban nem mondják meg, hogy az erdő mennyire járul hozzá egy térség megerősödéséhez.
A jövőben azt is mérni kellene, hogy:
Mert végső soron nem az a döntő, hogy hány köbméter fa indul el az erdőből. Hanem az, hogy ebből mennyi magyar termék, magyar vállalkozás, magyar munkahely, magyar tudás és helyben maradó jövedelem lesz.
Az út, amely valójában összeköt
Az erdőgazdálkodásnak és az egész faalapú gazdaságnak jobban jelen kellene lennie a vidéki emberek életében. Nem elvont üzenetekkel, hanem kézzelfogható módon: egy úttal, amelyen két kisközség összeér; egy helyi üzemmel, ahol nemcsak a fa marad helyben, hanem a munkahely is; egy képzési programmal, amely megmutatja a fiataloknak, hogy a domboldalon álló erdő nem csupán sétatér, hanem a saját jövőjük egyik alapanyaga is lehet.
A vidéki Magyarországon sokszor nem új szereplőket kell kitalálni. A szereplők már ott vannak: erdőgazdaságok, önkormányzatok, kisvállalkozások, szakképző helyek, helyi mesterek, turisztikai szolgáltatók és erdőtulajdonosok.
A kérdés az, hogy az ágazat, a fejlesztéspolitika és a helyi gazdaság ott van-e mellette.
Képes lehet-e a modern erdőgazdálkodás és a faalapú gazdaság erősíteni a vidéki Magyarország megtartó erejét?
forrás: Erdőfeltárás facebook jegyzete
