Erdőt teremtettek a két kezükkel közel 150 éve a kalocsai érsekség erdészei. Több mint 18 ezer hektáron a mocsaras, nádas, liget- és galériaerdős területből összefüggő erdőtömb létesült.
Ezt a páratlan tájat nevezzük azóta is Gemencnek. Az ártéri erdő csodálatos növény- és állatvilágát erdészgenerációk évszázados tapasztalataik alapján őrizték meg nekünk. Sokszor apáról fiúra szállt ez a tudás. Ennek szép példája idősebb és ifjabb Babos Imre, akik őseikkel és utódaikkal együtt ma is az Alsó-Duna-völgyének természetét szolgálják.
Babos Imre bácsi neve ismerősként csenghet olvasóink számára, hiszen 2018-ban már találkozhattak magazinunk hasábjain a gemenci kerületvezető erdésszel, aki egykor pákász is volt. Halászott, erdőt nevelt, járta és óvta a területét, ha kellett gyalog, gépkocsival vagy ladikon. Akkor azt írtuk róla, hogy ismerték a szarvasok, szomszédai voltak a vaddisznók, a rétisasok pedig barátként üdvözölték. Egy másik történetet azonban, helyhiány miatt, már nem tudtunk elmesélni. Imre bácsi édesapja, nagypapája és a fia is Gemenc megmaradásáért dolgozott, dolgozik. Most ezt a történetet mutatjuk be.
Másfél évszázados legendárium
Imre bácsi és szintén Imre fia számára mi sem természetesebb, minthogy erdészként ladikba ülnek, és a Grébeci-Dunán szemlélik meg az ártéri erdő lombfakadását. A mellék- és holtágakkal, lefolyástalan tavakkal szabdalt Gemenc Európa egyik, ha nem a legnagyobb összefüggő ártéri erdeje, ahol talán fokozottan igaz, hogy „a víz az életet adja” – jegyzi meg Imre bácsi. Fia mosolyog és bólogat, majd szétnéz, mintha meg akarná ölelni az egész erdőt, és jelentőségteljesen azt mondja:
„Én azért szeretem, mert az ember a természetben nem csalódik.”
Talán ez lehet a kulcsmondat, ami megmagyarázza, hogy már másfél száz évre tekint vissza a családi legendárium. Imre bácsi nagypapája, Jankovics József 1884-ben született, és erdészként a pörbölyi csemetekertben tevékenykedett, ahonnan – többek között – a Gemencbe is szállították a csemetéket, hogy új erdőt hozzanak létre. A 20. század vérzivataros történelme azonban sok fájdalmat hozott nemcsak nemzetközi szinten, hanem a mindennapokban is. Imre bácsi édesapja, akit születésekor, 1916-ban szintén Babos Imre névre kereszteltek, sohasem ismerhette édesapját, hiszen az első világégésben hősi halált halt. Jankovics József azonban fiaként nevelte fel, és lehetővé tette, hogy az Esztergomi Erdész Szakiskolát 1938-ban elvégezze.
Ezt követően Babos Imre Bátapátiba került, ahol az Apponyi grófokat szolgálta, majd a II. világháború idején katonaként Észak-Erdélybe vezényelték. Szíve azonban nem a fegyverekért, hanem a facsemetékért dobogott, ezért leszerelt, és beállt erdésznek a székelyföldi Vargyas településen található csemetekertbe. Szándékai komolyak voltak, hiszen Bátaszékről, Gemenc szomszédságából feleségét is elhozatta új szolgálati helyére. A fiatal házasok boldogsága akkor teljesedett ki, amikor 1944. február 17-én az udvarhelyszéki Oklándban megszületett fiuk, Imre bácsi. Nem sokáig tartott a családi idill, hiszen fenyegetően közeledett az orosz front. A család kettészakadt. Az édesanya a kis Imrével Bátaszékre menekült, majd az édesapa is elhagyta a frontot, és a háború után szerencsésen újra egyesült a család.
Visszahívta az ártéri erdő
Mintha Gemenc láthatatlan vonzása még a történelembe is beleszólt volna. Így történt, hogy Imre bácsi édesapja újból az ártéri erdő szolgálatába lépett, hiszen a Dunaártéri Állami Erdőgazdaságnál először üzemegység-vezető, majd a Szekszárdi erdészetnél erdészetvezető lett. Közben Imre bácsi már gyermekként magába szívta Gemenc szeretetét. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, az apai példát követve ő is erdésznek tanult a soproni Erdészeti Technikumban. Itt ismerte meg feleségét, Németh Idát, akivel évfolyamtársak voltak. Egy rövid kitérő után 1965-ben mindketten a Dunaártéri Állami Erdőgazdaságban kaptak feladatot. A Bátaszéki erdészethez kerültek, Bátaapátiba, ahol annak idején az édesapja is szolgált. Itt született meg 1966-ban fia, ifjabb Babos Imre. Így a család három generációja is elmondhatja, hogy Bátaapáti meghatározó település volt számukra.
Amikor 1968-ban létrejött a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság, akkor Imre bácsi már a Pörbölyi erdészet nagyrezéti kerületének vezető erdésze volt. Lubickolt a feladatokban, hiszen itt már a legkedvesebb erdészeti munkáit végezhette: az erdősítést, az erdőnevelést, a csemetenevelést.
Hozzá tartozott Nagyrezét, Lassi Gyöngyösoldal, Buvat és Szomfova kerületek is. 1983 és 1998 között a gemenci rengetegbe, az ártéri erdő szívébe, Lassiba költözött. Ebből adódóan mindennapi életének meghatározó részét jelentette a halászat és a dunai mellékágak csónakos bejárása. Árvíz idején pedig a gátakat kellett ellenőrizni.
A nagy árvízvédelmi töltéseken belül, a Gemenci erdő területén sok kisebb-nagyobb nyári gát, régi érsekségi gát található, amely egyes részterületeket véd az elöntéstől. Bizony előfordult, hogy egy ilyen ellenőrzés során Imre bácsi észrevette, hogy a töltés koronáján áttört a víz. Mikor át szeretett volna menni a vízbetörés helyszínére, próbálta áthúzni a ladikot, de a nagy nyomás elvitte a csónakot, immár Imre bácsi nélkül.
Nem volt mit tenni, utána kellett úszni a csónaknak, megállítani, majd visszamászni bele. Nem volt egyszerű, de sikerült. Imre bácsi mosolyogva megjegyzi: „Szerencse, hogy a mobil nem ázott el!”
Persze ez nem volt véletlen, hiszen ekkor 1975-öt írtunk.
A nagyapa nyomdokain
Közben az ifjabbik Babos Imréből is erdésztechnikus lett Szegeden. Természetes volt, hogy a Gemenci erdőbe kerül ő is, éppen azokba az erdőkerületekbe, ahol majd két évtizede édesapja kezdett: Szomfován, Buvaton lett kerületvezető erdész. Édesanyja is ugyanennél az erdészetnél dolgozott Pörbölyön. Így a szakmai tudás nemcsak családban maradt, de egymást is segíteni tudták a mindennapokban. 1998-ban összeolvadt a Szekszárdi és a Pörbölyi erdészet, a fiatalabb Babos Imre pedig Keselyűsre került, Borrév kerületvezető erdésze lett negyed évszázadon keresztül, pont abban az erdészetben, ahol a nagypapa erdészetvezető volt.
Imre nem felejti sohasem, hogy kezdő erdészként még az volt a szokás, hogy az erdészek összefogtak, hogy egy nagy tudású, sokat látott „vén róka” erdész vezetésével együtt menjenek erdőbecslésre, gyérítés-kijelölésre, több szem többet lát alapon.
Jó szívvel és hálával emlékszik arra, hogy édesapja, Imre bácsi volt az a vén róka, akitől nemcsak ő, de a többi fiatal erdész is sokat tanult.
„Persze én is tanultam a fiamtól” – mondja Imre bácsi, és egy érdekes történetet kezd mesélni. Egyszer együtt járták a téli, hólepte Gemencet, amikor nagyon különleges nyomra bukkantak, Imre bácsi ilyet még nem látott. Miután a fia beazonosította, hogy itt bizony hódok jártak, Imre bácsi hamiskásan megjegyezte: „Na, akkor ezt az erdőrészletet sem kell kitisztítanod, mert a hód kirágja.” Az ifjabb Imre csak annyit tett hozzá: „Ma is pontosan emlékszem arra, hogy hol történt: Szekszárd 118-as erdőrészlet.”
Sok-sok történetet mesélt még apa és fia, ami egy teljes könyvet is megtölthetne, de talán a legfontosabb „sztori” számukra az, hogy Imre fiai, Imre bácsi unokái, Bálint és Bence is elköteleződtek az erdész hivatás mellett.
lejegyezte: Baricz Árpád, forrás: A Mi Erdőnk / MagyarMezőgazdaság
