Tud-e a vad természetkárosítást okozni? Sokan és sokféleképpen közelítik meg a vadlétszám kérdését, egy adott terület vadeltartó képességének fogalmát.
Másként látja ezt a vadgazdálkodó, akinek elsődleges érdeke a vadállomány védelme, a sport célú vadászat, a vadgazdálkodás szervezése, ennek szakmai, tárgyi és anyagi feltételeinek megteremtése. Másként ítélik meg a mezőgazdasági területeken, erdőkben gazdálkodók népesebb tábora, akiknek elsődleges érdeke a hosszútávú, gazdaságos termelés biztosítása. Véleményt alkot a lakosság is, s bár e réteg a legnépesebb, viszont szakmai hozzáértése a legtöbb esetben hiányos, inkább érzelmi alapon közelítenek a témához.
Viszont kevesebb szó esik napjainkban a vad természeti értékekre gyakorolt hatásáról.
Össze lehet hasonlítani a vadlétszámra vonatkozó adatokat, azokban bekövetkezett változásokat, de sokszor hallhatjuk, hogy ezek a számok becsléseken alapulnak és a valóság mást mutat. Megnézhetjük a teríték adatokat, amik a legálisan elejtett vadlétszámról adnak reális képet. Anélkül, hogy a konkrét számokat beidéznénk, abban a legtöbb érintett véleménye megegyezik, hogy a becsült vadlétszám és a teríték adatok is évről évre növekvő tendenciát mutatnak.
Véleményem szerint reális képet akkor kapunk, ha kimegyünk egy adott élőhelyre és a saját szemünknek hiszünk, a saját tapasztalatainkra támaszkodva vonunk le következtetéseket. Így tettem én is, amikor a Vértesi Tájvédelmi Körzetben több évtizeden át mértem fel a természeti értékeket.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mezőgazdasági, vadgazdálkodási és természetvédelmi ismeretekkel felvértezve, a Vértest évtizedekig járva gyűjthettem tapasztalatokat az adott témakörben. Tapasztalatom szerint mind a vadlétszám mind a vadfajok száma az elmúlt 40 évben drasztikusan megemelkedett.
Megjelentek a Vértesben spontán visszatelepülő és szándékosan, vadászati érdekből betelepített vadfajok is. Elég, ha az aranysakálra, a dámra vagy a muflonra gondolunk. Mindeközben a gímszarvas, a vaddisznó létszámának erősödését is tapasztaltam. A vadlétszámot természetes úton szabályozni tudó nagyragadozók teljesen hiányoznak a területről. Az állományszabályozó betegségek, gondolok itt a veszettségre és az afrikai sertéspestisre (ASP) szintén elkerülték a Vértes tömbjét. Előbbi a légi úton vakcinázások miatt, utóbbi valószínűleg a vonalas létesítmények, autópálya, vasút vadmozgást, vándorlást korlátozó hatása miatt.
Ami a területet járva rögtön szembeötlik, azok a vad nyomai, túrások, rágások, kitaposott vadváltók, amivel napjainkban a védett és a fokozottan védett élőhelyeken is egyre nagyobb gyakorisággal találkozunk. Az erdőgazdálkodó kénytelen vadkizáró kerítéssel körbevenni, nem csak a vágásterületen nevelkedő fiatalost, de már a vágásra tervezett erdőrészleteket is. Ha néhány szerencsés évben olyan bőséges makktermés adatik, amit még a vad sem tud maradéktalanul felenni, a megjelenő csemeték csúcsrügyeit biztosan visszarágja. A gyakorlat az, hogy vadkizáró kerítések nélkül nem jelenik meg értékelhető természetes újulat, ami a természetközeli erdőkben a fahasználat egyik előfeltétele. Az így bekerített területek tovább fokozzák a nem bekerített részeket terhelő vadnyomást. Abban egyetérthetünk, hogy ha a vadlétszám közelítene az erdő természetes eltartó képességéhez, akkor az erdőgazdálkodók nem építenék meg a milliókba kerülő kerítéseket, hiszen ez nem állna érdekükben.
Fontos tény az, hogy a védett és fokozottan védett területeken az elsődleges hasznosítás cél, megelőzve az erdőgazdálkodási és vadgazdálkodási érdekeket, az élőhely és az ott található természetvédelmi értékek védelme, megőrzése.
A Vértesben eljutottunk odáig, hogy szükséges bekeríteni egy-egy védett növényfaj termőhelyét is. Ilyen például az egyik jégkorszaki maradványnövényünk a kiemelt természetvédelmi oltalom alatt álló cifra kankalin (Primula auricula) melynek utolsó két termőhelyét a muflonok veszélyeztetik. Élőhelyét a sziklás, meredek, ember és vad által is csak nehezen járható volta védte meg évezredeken át, de a mesterségesen, kizárólag vadászati érdekből, átgondolatlanul betelepített muflon ellen ez már nem működik, hiszen ellentétben a hazai vadfajokkal, a muflon ezeket a termőhelyeket is járja, lerágva, letaposva azt.
A másik szembeötlő jelenség, különösen így tavasszal, a vaddisznó túrásokkal érintett területek nagysága. A legérzékenyebb élőhelyek közé tartoznak a dolomit sziklagyepek, melyek bővelkednek a védett és fokozottan védett állat és növényfajokban. Példának említem a vértesi nyílt dolomit sziklagyepek legértékesebb bennszülött növényét a magyar gurgolyát (Seseli leucospermum), de itt él többek között hazánk legtermetesebb rovarfaja a fűrészlábú szöcske (Saga pedo) is. A vaddisznó kondák szisztematikusan és rendszeresen feltúrják ezeket az élőhelyeket, tetemes természetvédelmi károkat okozva mind a védett fajokban, mind az élőhelyekben. Utóbbit azért is fontos kiemelni, mert ezek a dolomit sziklagyepek az erózióra is érzékenyek. A felhasogatott gyepzóna már nem tudja a termőtalajt megtartani, a csapadék lemossa azt, így végérvényesen megváltozik az érintett élőhely, ellehetetlenítve az ott élő speciális igényű fajokat. A vaddisznónak ezen hatása hasonló a terepmotorok okozta természetkárosításhoz, csak nagyságrendekkel nagyobb területeken fejtik ki hatását.
Összegezve kijelenthetjük, hogy a napjainkra felduzzadt vadlétszám már nem tekinthető tolerálhatónak. Nem csak az erdőgazdálkodónak és a mezőgazdáknak okozott kár miatt, hanem a természetvédelmi értékekben jelentkező vadkár miatt is, aminek mértéke gyakran kimeríti a természetkárosítás fogalmát. Ezt akár számszerűsíteni is lehetne, de azt egyrészt a vadgazdálkodók anyagilag nem tudják kompenzálni, másrészt ezen természeti értékek és élőhelyek pótolhatatlanok.
Mi a megoldás? A vadlétszám alakítása, annak szabályozása kizárólagosan a döntéshozók, a vadgazdálkodók felelőssége, a megoldás kulcsa konkrétan a vadászfegyver, ami a vadászok kezében van.
Szerző: Klébert Antal
Forrás: DINP, 2025-03-05
A fenti cikk kapcsolója megjelent a DINP FB oldalán is, ahol tanulmányozásra érdemesek a hozzászólások. (MM)
