Dél-Svédországban és Közép-Európában valójában nem annyira rönkhiányról van szó, hanem inkább kapacitásproblémáról. Számos fűrészüzem a járvány időszakában, az olcsó finanszírozás és a beruházási hullám idején jelentős fejlesztéseket hajtott végre, és ma egy egyre szűkülő, valamint az igényekhez rosszul illeszkedő alapanyag-kínálatért versenyez.
Ez a verseny a rönkárakat olyan szintre emelte, amelyet a fűrészáru-piac már nem igazán képes eltartani, miközben az így előállított többlettermelés ugyanazokat a már eleve túlkínálatos piacokat árasztja el, tovább nyomva lefelé az értékesítési árakat. Ez nem pusztán balszerencse. Sokkal inkább annak a következménye, hogy az ágazat túl lassan reagált a kapacitáscsökkentés szükségességére, noha a figyelmeztető jelek már régóta láthatók voltak.
A szerzőről: Sampsa Auvinen tapasztalt igazgatósági szakember, aki több mint 30 éve tölt be vezetői pozíciókat az erdőgazdálkodási iparban. Számos, az ágazatban kiemelkedő vállalat igazgatóságának tagja, és vezető pozíciókat töltött be vezető európai faipari vállalatoknál. Jelenleg az Európai Faipari Szövetség (CEI-Bois) elnöke, a FORDAQ igazgatótanácsának elnöke, az Európai Fűrészipari Szervezet (EOS) tiszteletbeli elnöke is.
Dél-Svédország kapacitásproblémája
Dél-Svédországban a számok önmagukért beszélnek. A fűrészrönkök ára köbméterenként közel 1800 svéd koronára emelkedett – olyan szintre, amelyet az iparági szereplők csak a 2007–2008-as csúcshoz hasonlítanak –, miközben a kész fűrészáru iránti kereslet gyenge maradt.
Az elmúlt két év nagy részében a fűrészüzemek gyakorlatilag egymás ellen licitáltak a korlátozott mennyiségű alapanyagért, abban bízva, hogy valamelyik versenytárs előbb visszafogja a termelést. Ez azonban nem történt meg elég gyorsan. Az eredmény az lett, hogy a svéd fűrészipari üzemek mintegy 90%-a veszteségesen működik.
A Canfor svéd leányvállalata, a Vida két dél-svédországi fűrészüzemét végleg bezárta, ezzel 265 ezer köbméter kapacitást és 75 munkahelyet megszüntetve. Indoklásuk szerint a döntés oka „a dél-svédországi termelési kapacitás és a rendelkezésre álló faalapanyag közötti tartós egyensúlytalanság”. A Bergkvist Siljan bezárta morai üzemét, miután a faanyagköltségek öt év alatt több mint a duplájára emelkedtek.
A további bezárások ma már inkább tűnnek elkerülhetetlennek, mint kockázatnak. Iparági becslések szerint csak Dél-Svédországban mintegy egymillió köbméter termelési kapacitást kellene kivonni a rendszerből ahhoz, hogy a kínálat és a kereslet ismét egyensúlyba kerüljön – és ez még abból indul ki, hogy a helyzet nem romlik tovább.
A bezárások sem feltétlenül oldják meg az egyensúlytalanságot
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a bejelentett bezárások egy része nem feltétlenül csökkenti az iparág össztermelését. Az egyik helyszínen megszüntetett kapacitást gyakran ugyanazon vállalatcsoport más telephelyein hasznosítják újra. Így a fűrészüzem-bezárások sok esetben csak áthelyezik a túlkínálat problémáját, nem pedig megoldják azt: a strukturálisan alapanyag-hiányos Dél-Svédországból az ország középső részei felé.
Több svéd üzemben a rönkkészletek állítólag tele voltak, miközben a vezetők nyilvánosan alapanyaghiányról beszéltek. A közvetlen problémát inkább az jelentette, hogy az udvarokon felhalmozott fűrészárut nem lehetett értékesíteni. Ez kevésbé nyersanyagválságra, inkább a termelés visszafogásával szembeni vonakodásra utal, hiszen egy korábbi beruházás sikertelenségének beismerése soha nem könnyű döntés.
Közép-Európa: ugyanannak a problémának egy másik változata
Közép-Európában hasonló, de mégis eltérő jellegű problémával találkozunk.
Németország erdői összességében nem szenvednek faanyaghiánytól. Bajorországban és Baden-Württembergben Európa legnagyobb fakészletei találhatók, helyenként hektáronként több mint 400 köbméter állománnyal, ami már az idős természetes erdők szintjét közelíti.
A gond inkább az, hogy a rendelkezésre álló faanyag sokszor rossz helyen található, nem a megfelelő fafajból áll, illetve egyre inkább olyan tulajdonosi szerkezetekhez kötődik, amelyek gazdaságosan nehezen kapcsolhatók be az ipari ellátási láncba.
Észak-Rajna–Vesztfália és Hessen lucfenyő-készleteinek mintegy fele eltűnt 2017 óta az aszályok, viharkárok és a szúkárosítás következtében. Az a több éven át tartó időszak, amikor az olcsó kényszervágási faanyag bőségesen rendelkezésre állt, mára lényegében véget ért.
Eközben a kis magánerdők fakitermelése – amelyek Németország erdőterületének jelentős részét adják – csökkent. Bajorország apró birtokszerkezetű magánerdeiben például mintegy 21%-os visszaesést mértek, annak ellenére, hogy ezek az erdők jelentős készletekkel rendelkeznek.
Sok dél-németországi erdőtulajdonos nem hajlandó olyan áron értékesíteni a fát, amelyet a fűrészüzemek még ki tudnának gazdálkodni. Inkább kivárnak, remélve, hogy a korábbi évek kisebb mennyiségek mellett elért magasabb bevételei visszatérnek.
Mindeközben az uniós és német szabályozások – az EUDR, a LULUCF szénelnyelési céljai vagy a biodiverzitási célterületek kijelölése – éppen akkor szűkítik a kitermelhető erdőterületeket, amikor a feldolgozóiparnak inkább több, nem pedig kevesebb alapanyagra lenne szüksége.
A német faipari szövetség már „egzisztenciális válságra” figyelmeztetett a fűrészüzemek számára, amennyiben a fakitermelés nem növekszik rövid időn belül.
A kisüzemek tűnnek el először
Németországban a nyomás különösen jól látható az üzemméretek alapján. A kisebb fűrészüzemek már most sorra tűnnek el, miközben egyes nagyobb szereplők továbbra is közel teljes műszakszámban működnek.
A probléma egyik oka, hogy a kis magánerdő-tulajdonosok – akik együttesen hatalmas erdőterületeket birtokolnak – nem hoznak elegendő faanyagot a piacra olyan áron, amellyel az ipar dolgozni tudna.
Egyéni szempontból ez érthető magatartás, összességében azonban minden szereplő érdeke ellen hat. Ha a fűrészüzemek nem jutnak megbízható és versenyképes árú alapanyaghoz, akkor a faépítészet teret veszít az acéllal és a betonnal szemben, ami sem az erdőtulajdonosoknak, sem az iparágnak nem kedvez.
Tovább növeli a bizonytalanságot, hogy nincs közös elképzelés arról, valójában mekkora fűrészipari kapacitás tekinthető fenntarthatónak Németországban. Ez megnehezíti a tervezett, rendezett alkalmazkodást.
Sok üzem jelenleg inkább megtartja a szakképzett munkaerőt és csökkentett kapacitással működik, abban bízva, hogy a kereslet helyreáll, vagy egy újabb vihar- illetve szúkárosítási hullám ismét nagy mennyiségű olcsó kényszervágási faanyagot hoz a piacra.
Ez rövid távon érthető stratégia, de valójában arra épít, hogy egy újabb természeti katasztrófa oldja meg a strukturális problémákat – ami hosszú távon nem tekinthető fenntartható üzleti modellnek.
Hogyan segíti Közép-Európa Dél-Svédországot?
A két térség helyzete szorosabban összefügg, mint elsőre látszik.
A közép-európai rönk- és fűrészáruárak részben azért maradtak magasak, mert a szúkárok okozta többéves faanyagáradat kifutóban van. Németországban és Ausztriában ez szűkíti a kínálatot, és lehetővé teszi, hogy a fűrészüzemek viszonylag magasabb fűrészáruárakat tartsanak fenn a gyenge építőipari kereslet ellenére is.
Ez közvetve Dél-Svédországnak kedvez. Ha a közép-európai árak visszatértek volna a válság előtti normál szintekre, akkor a német és osztrák üzemek olcsóbban tudnának exportálni ugyanazokra a piacokra, amelyekre a dél-svéd fűrészüzemek is termelnek.
Ebben az esetben a svéd fűrészáruárak valószínűleg még alacsonyabbak lennének, mint most. A közép-európai szúkárok által fenntartott magas árszint tehát átmenetileg tompítja a dél-svéd fűrészipar válságát, időt vásárolva számára.
Az erdők értékelésének kérdése
A szerző szerint érdemes feltenni egy tágabb kérdést is: mennyit érnek valójában Európa erdői?
Az elmúlt évtizedben jelentős intézményi tőke áramlott az erdőgazdasági befektetésekbe, amelyeket sokan alacsony kockázatú, infláció ellen védő eszközként kezeltek. Az értékelések gyakran diszkontált cash-flow modellekre épültek, ahol a választott diszkontráta óriási hatással van az eredményre. Elég alacsony rátát feltételezni, és az erdő szinte automatikusan vonzó befektetésnek tűnik.
A repedések azonban már látszanak:
- Svédországban az erdőterületek árai 2022-ben tetőztek, és 2024-re sem érték el újra ezt a szintet.
- Finnországban az erdőterületek árai 2025-ben nominális rekordot döntöttek, de ezt főként a korábban megugró faanyag-árak hajtották, amelyek azóta már gyengülni kezdtek.
- A globális erdészeti és faipari befektetési alapok hozamai is csökkenő pályára álltak.
Mindezek ellenére az intézményi érdeklődés továbbra is erős, amit jól mutat, hogy a Stora Enso svéd erdővagyonának külön tőzsdei társaságba szervezését készíti elő, amely Európa legnagyobb tisztán erdővagyon-kezelő vállalata lehet.
A szerző szerint a jövőben az erdők értékét sokkal inkább a tényleges pénztermelő képességnek kell alátámasztania – vagyis annak, hogy mennyi fűrészipari rönköt, rostfát és energetikai faanyagot lehet valóban értékesíteni a piacon elfogadható árakon –, nem pedig az optimista jövőbeli árnövekedési várakozásoknak.
Késve megkezdett alkalmazkodás
A jelenleg zajló konszolidáció – például a Stora Enso hét közép-európai fűrészüzemének felülvizsgálata vagy értékesítése, a három műszakos üzemelés egy műszakra csökkentése, illetve a jelképes összegért történő üzemeladások – arra utal, hogy az iparág későn és a szükségesnél fájdalmasabban kezdte meg az alkalmazkodást.
Mindez azt sugallja, hogy a kapacitások gyorsabban épültek ki, mint ahogy később leépültek, és a korrekció ma már inkább a hitelezők nyomása alatt zajlik, mintsem tudatos, fokozatos tervezés eredményeként.
A rönk- és fűrészáruárak várhatóan addig maradnak nyomás alatt, amíg a felesleges kapacitások jelentős részét valóban ki nem vezetik a piacról.
Dél-Svédországban és Közép-Európában egyaránt további fűrészüzem-bezárások valószínűsíthetők. A jelenlegi egyensúlytalanság mellett ez már kevésbé előrejelzésnek, mint inkább a legvalószínűbb forgatókönyvnek tekinthető.
forrás: FORDAQ
