Háború lesz, mondta a Kölyök, és fejszéjének élét a fa törzsébe vágta. A levelek összerezzentek odafönt. Az ágakra tapadt madarak arrébb költözöttek néhány ággal. Egy ideig onnan károgtak, kaffogtak, búgtak, trilláztak rekedten, aztán elhallgattak. Várták az újabb csapást.
F. Tóth Benedek írása az index.hu oldalon / Karip Tímea (képszerkesztő)
A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.
A Kölyök orsócsontjába fájdalom hasított. A fiú cifra szavakat ordított a fák közé. Mintha a madarakkal feleselt volna, de azok nem értik az ember nyelvét, legfeljebb a szándékait. Az emberek ugyanis csak hiszik, hogy mindaz, amit terveznek vagy gondolnak, rejtve marad az univerzum előtt. Miközben vannak lények, még itt, a Földön is, amelyek értik és megérzik, hogy az emberek mire készülnek, s már akkor tudják, mit cselekszenek, amikor azt még meg sem tették.
Az Öreg a fiúhoz lépett. Mutasd, mondta párlatokon edzett hangon, majd hüvelykujjának érdes begyével végighúzott a Kölyök karján. Ha fáj, az jó. Akkor gyógyul. Igazított a srác könyökén, a fejsze nyelén irányba állította csuklóját. Így fogd. Majd megszokod. Izmok nélkül a csont meztelen. Amíg a fák az erősebbek, ez a munka szenvedés.
A Kölyök nem szólt, párás szemmel nézett az Öregre. Legszívesebben kifutott volna a fák közül, csak a büszkesége nem engedte. Háború lesz, mondta újból, ezúttal dacosan. A faluban hallottam, tette hozzá, hogy bizonyítsa, nem beszél hülyeséget. Az Öreg ekkor a fákra emelte tekintetét. Ez is háború. A hidegben fázunk, hát elvesszük azt, ami nem a miénk. Bundával bélelt mellényére bökött. Mindent kiirtunk magunk körül, csak azért, mert meg akarjuk élni a holnapot. Végül a magasba mutatott: az égbolton a felhők naszádja vívja csatáját az elmúlással.
Embereket ölni mégis más, mondta a Kölyök. Az Öreg először nem felelt. Megragadta a fejsze nyelét, éles vasát a legközelebbi fa húsába mélyesztette. Ezt mondtad a fáknak is, kérdezte sóhajtva. Én a tüzet látom minden rönkben és ágban, a fák melegét már most a bőrömön érzem. S amíg ez nem változik, ez így is marad. Mert tudod, folytatta a favágást, amíg az emberek csöndben nézik, tűrik, hagyják, hogy másokat megalázzanak csak azért, mert valakik elirigylik boldogságuk legszebb pillanatait, szemet vetnek földjükre, folyóikra, leányaikra és kincseikre, háborúk mindig is lesznek. Ezek a szépségek, itt az erdőben némán tűrik, amikor átvágom az ereiket, fájdalmukat akkor sem érzem, miután eldőltek az avaron.
Aztán megállt az Öreg, igazított homlokára bukó kucsmáján. A könnyeivel küzdő Kölyökre nézett és ezt mondta a maga egyszerű, szálkás hangján: de ha hallanám a kivágott fák sírását, soha többé nem fognék fejszét a kezembe.
Sötétedésig semmit nem szólt. Akkor a fejszével felhasított néhány rönköt, a hasábokat zsákba tette, a zsákot a vállára, és csak annyit mondott, hogy megéhezett, ideje hazatérni. A Kölyök mögötte baktatott. Karjában a csont lüktetett, szívében füstként kavarogtak az Öreg szavai. Próbált hallgatózni a rájuk telepedő csöndben, de csak saját szuszogását, lépteik tompa roppanását hallotta. A fák pedig némán álltak és nézték, ahogyan az Öreg és a Kölyök alakját elnyeli a köddel érkező éjszaka.
forrás: index.hu
