„Az 1863. évi nagy aszály idején csak az erdő volt az, mely ez által útját állta annak, hogy a lábas jószág éhségtől el ne hulljék ott, hol erdő létezett, míg e fátlan vidékeknek kéztördelve kellett látniok, mint pusztul rakásra.”
A fenti idézet Földes János: A Legelő-Erdők című 1895-ös művéből való. Könyvében leírja, hogy az évben már az első kaszálás nagyon rosszul sikerült, így keresték a lehetőséget arra, miként lehetne élelmet találni az állattartók jószágainak. A „Legelő-erdő gazdaság alatt oly gazdálkodási módot értünk, melynek czélja nem annyira az értékes fanevelés, hanem a legeltetés s a fák által azt akarjuk elérni, hogy a legelő termőképessége fennmaradjon.” Mindemellett a szerző említést tesz a jól beállt, idősebb ültetvényekben történő legeltetésről. Az erdőben lévő cserebogár sertésnek, baromfinak szolgálhatott táplálékul, folyam melletti lágy erdők mocsaraiban még ehetett a sertés sulyomot, ahogy más területen a bükknek, vadkörtének, vadalmának és más fának gyümölcsét, Alvidéki tölgyesek makktermését is.
A korlátlan legeltetés és haszonvét miatt azonban végül felborult az erdei ökoszisztéma, így -a teljes tiltáson túl- optimális megoldást kellett keresni. Napjainkban is ismert a fás legelő fogalma, támogatást lehet igénybe venni agrár-erdészeti rendszerek létrehozására (gyepgazdálkodással kombinált fás legelő vagy fás kaszáló létrehozására is). Ezeknek a támogatási kérelmeknek a beadási időszaka egészen 2022. december 31-ig nyitva áll, viszont a jelenleg egyre előrébb haladó kényszerhelyzetben nem csak a jövőben megteremthető lehetőségeket szükséges áttekinteni, és élni velük, hanem -ha lehet- a már rendelkezésre álló erőforrásokat is hasznosítani kell célszerű keretek között. Fontos ismét kiemelni, hogy a legelőerdő, és az erdőben legeltetés két külön fogalom, két külön rendeltetési- és tevékenységi kört jelöl. Az Erdőtörvény 2017. évi módosításával egyfajta nyitás történt, aminek köszönhetően ismét megteremtődött a lehetőség bizonyos állatfajok legeltetésére.
A jelenleg több országrészben is korlátozottan rendelkezésre álló szálastakarmány miatt áttekintettük az Erdőtörvény vonatkozó részeit arról, hogy miként szabad legeltetni a fás területeket:
- Erdőben, valamint erdőgazdálkodási tevékenységet közvetlenül szolgáló földterületen legeltetni vagy pihentetni (a továbbiakban: erdei legeltetés) kizárólag lovat, szarvasmarhát és juhot szabad.
- Tilos az erdei legeltetés a véghasználat megkezdésétől az erdőfelújítás befejezését követő ötödik év végéig.
- Az erdei legeltetés során megfelelő módon gondoskodni kell a legeltetett állat szomszédos erdőkbe való bejutásának megakadályozásáról.
- Erdei legeltetési tevékenység a tulajdonos és az erdőgazdálkodó hozzájárulásával, valamint az erdészeti hatóság részére – Natura 2000 hálózat részeként kijelölt területen annak megkezdése előtt legkésőbb 21 nappal – történő előzetes bejelentést követően, felügyelő személy állandó biztosítása mellett végezhető
- A legeltetést felügyelő személy köteles magánál tartani a tulajdonos és az erdőgazdálkodó legeltetéshez való hozzájárulását tartalmazó dokumentumot.
A szabályozás tehát azokat a területeket érinti, ahol erdővédelmi kockázattal nem kell számolni, alacsony természetességi állapotú, vagy fátlan állapotban tartott az erdő. Az Erdészeti Lapok 2019-es cikkében többek közt arról is olvashatunk, hogy az erdei legeltetésre vonatkozó bejelentés akkor alig néhány tíz hektár volt az országban. A téma most is aktuális, így talán ismét itt az ideje felhívni az erdőgazdálkodók és állattartók együttműködésének lehetőségére a figyelmet ezen a területen.
Első lépésként érdemes beazonosítani a legelőterületeket, és hogy vannak-e szomszédos használható területek, ugyanis a szabályok szerint (Erdőtörvény 76/C. §) csak a legeltetésre szolgáló mezőgazdasági területtel közvetlenül szomszédos:
aa) 7. § (1) bekezdés e) és f) pontja szerinti természetességi állapotra vonatkozó alapelvárású erdőben, valamint
ab) erdőgazdálkodási tevékenységet közvetlenül szolgáló földterületen – az erdei vízfolyás, erdei tó kivételével –, továbbá
b) nagyvízi mederben, a kezelési tervekben foglaltakkal összhangban
kerülhet sor.”
Aki nem járatos az erdei szakkifejezésekben, annak az aa) pontot úgy írnánk körbe, hogy az zömében idegenhonos fafajokból álló faültetvényeket és kultúrerdőket (pl. akácosok, fenyvesek) jelöl, az ab) pontban foglaltakat pedig úgy, hogy az erdőbe beékelődő tisztások, nyiladékok, és egyéb fátlan területeket értjük alatta. Sok térségben a b) pontban foglalt eset is említésre méltó lehet, már csak azért is, mert az árterekben (a nagyvízi meder ismertebb neve) viszont minden erdőben szóba jöhet a legeltetés.
A fentiek mellett még szót kell ejteni a szabad rendelkezésű erdőkről is. A telepítésükhöz ugyan nem jár támogatás, de ezekben fafajtól és elhelyezkedéstől függetlenül lehetőség van a legeltetésre.
A helymeghatározásban az Erdőtérkép nyújt segítséget. Az Erdőtérképen a fásítások és szabad rendelkezésű erdők beazonosítása is lehetséges, ami nagy segítség, ugyanis, ha az adott fával borított terület a megjelenő térkép szerint nem erdő, akkor az fásítás, vagy szabad rendelkezésű erdő, tehát legeltethető. Az Erdőtérkép az erdő természetességi állapotára vonatkozó információt is tartalmazza (az erdőrészletek adatlapja az információs gombbal nyitható meg), ami ugyancsak segít annak eldöntésében, hogy az adott erdőben szóba jöhet-e a legeltetés.
Ezt követően javasolt a területileg illetékes hatóságot megkeresni, amiben a Nemzeti Földügyi Központ lehet segítségünkre.
forrás: NAK/Pető Krisztina
