Mi igaz, félig igaz vagy teljesen téves elképzelés Magyarország erdeivel és erdőgazdálkodásával kapcsolatban? A tűzifarendelet megosztó témája is rámutatott arra, hogy egyes esetekben még a döntéshozók sem ismerik a hazai erdőkkel kapcsolatos tényeket. Az Erdők Hete alkalmából kiválasztottunk néhány közkeletű vélekedést, hogy megkíséreljünk árnyalt választ adni rá.
Az erdőkkel kapcsolatos hitek és tévhitek általában az erdők gazdasági hasznosítása és a természetvédelmi célok között feszülő ellentétből építkeznek. Sokan úgy vélik, hogy a hazai erdőgazdálkodást nem érheti a természetvédők oldaláról jogos kritika; a zöldek állításai valótlanságok, de minimum tudatlanságból fakadó túlzások. A másik végletet képviselők pedig minden fakitermelést, városi fakivágást ördögtől való természeti károkozásnak tartanak.
Blogunkban az olyan típusú hiteket, tévhiteket vesszük sorra, amelyek a hazai erdők jelenlegi állapotát, és az erdőgazdálkodás irányát egyaránt idealizálják. Erdészek, de laikusok is gyakorta képviselik e gondolatokat. A tévhitekre adott válaszaink természetesen vitahatók, ezért mindenkit arra biztatnánk, hogy kétely esetén bátran nézzen utána más forrásból is a tényeknek.
Erdőterület, természetvédelem, faanyag-felhasználás, klímaváltozás, erdészek
Ha növekszik az ország faigénye, fokozni kell a kitermelést
Lehetnek olyan időszakok a történelemben, amikor több fára van szükség. Ilyenkor a fakitermelés mértéke növelhető egy ideig az erdők károsodása nélkül. Ha ezen túllépünk, az erdőket elveszítjük, vagy olyan leromlott állapotba kerülnek, ami hosszú évtizedek alatt hozható csak helyre. A török hódoltság vagy az ipari forradalom idején nem csak a fakitermelés mértéke nőtt meg, de egész országrészek váltak fátlanná. A két világháború idején szintén megnőtt a kitermelt fa mennyisége. A 20. század során ugyanakkor már egyre fontosabb elvvé vált a tartamos fahasználat – vagyis hogy ne vágjunk ki többet annál, mint amennyit az erdő újratermelni képes, illetve a kivágott erdőt fel kell újítani. Könnyű belátni, hogy hiába növekszik a társadalom faigénye, az csak egy adott mértékig fedezhető a hazai erdőkből. A kitermelés fokozásával károsítani kezdjük az erdőt, mint ökoszisztémát – ami nem csak természetvédelmi, de gazdasági szempontból is rendkívül hátrányos. (Az idén augusztus elején hatályba lépett tűzifarendeletben sincsen szó arról, hogy az erdőtervekben rögzített volumenlehetőségeket meg lehet haladni, csupán a nagyobb mértékű kihasználás felé nyit lehetőségeket. Nem is ez a fő baj vele, hanem a természetvédelmi szempontú korlátok egy részének ledöntése az erőltetett ütemű kitermelés érdekében.)
Magyarország erdőterülete folyamatosan növekszik
Az ország erdőterülete szinte folyamatosan növekedett a 20. század során, és növekszik ma is – papíron, statisztikai értelemben. Az 1910-es években mintegy 10% körül járt az ország erdősültsége a trianoni határokon belül, ami 100 évvel később már elérte a 20%-ot. A megduplázódás azonban nem a valódi, őshonos fafajokból álló erdők területének drámai növekedésével történt. Főként kultúrerdők és ültetvények – régi erdész szakkifejezéssel „műerdők” – létrehozásával emelkedett az erdősültség. Akácosok, nemesnyárasok, telepített fenyvesek borítják ma ezáltal a síkságaink jelentős részét, amelyek inkább mezőgazdasági kultúrák, semmint erdők. Nagyrészt híján vannak az erdei élővilágnak, klímavédelmi szempontból sem egyenértékűek az igazi erdőkkel. Vetésre és aratásra emlékeztető módon, néhány évtizedes vágásfordulóval történik a kezelésük. A tarvágást a terület kituskózása, mélyszántása és mesterséges felújítása követi, melynek során nem csak a szegényes aljnövényzetük pusztul el, de a talaj is komoly károkat szenved. A jelenleg zajló erdőtelepítések zöme továbbra is a kultúrerdők, faültetvények mennyiségét gyarapítja. Joggal vethető fel tehát, hogy az ország természetes erdőinek területe minimális mértékben nőtt az elmúlt száz esztendőben; helyettük „műerdők” jöttek létre. Sok esetben ott is, ahol igazi erdők lehetnének.
A fa megújuló energiaforrás
Kétségtelen tény, hogy a kivágott erdők megfelelő körülmények között képesek regenerálódni; a vágásterület helyén idővel az eredetihez hasonló növényzet jön létre. Távoli vidékeken – például a kanadai, szibériai vadonban ma is így zajlik a fakitermelés – a kivágott erdőt sorsára hagyják, ami magától felújul. A kérdés csupán az, hogy mennyi idő alatt? Általában 150-200 évnek is el kell telnie ahhoz, hogy kialakuljon az eredetihez hasonló fatömeggel rendelkező erdő. A megújulás tehát késleltetve történik. Magyarországon hosszú ideje folyamatos az erdőkben zajló fakitermelés. Elvileg, óvatos erdőgazdálkodás mellett egyensúlyban tartható a fakitermelés és a felújulás volumene, a faanyag folyamatosan újratermelődik. Az állandó, teljes területen érvényesülő gazdálkodás azonban azzal is jár, hogy az erdők zöme lényegében soha nem regenerálódik teljesen.
Te is fából készült széken ülsz, nem?
Nagyon sok tárgyunk készül fából, az épületek szerkezeti elemeitől a bútorokon át a ceruzáig – ez nem kérdés. Tűzifára is szükség van. Az életminőségünk fenntartása szempontjából fontos az igények kielégítése – ez azonban már középtávon sem lépheti túl az erdők teherbíró képességét. Hiába növekszik tehát az igény a faanyagra, egy idő után azt az országhatárokon kívülről lehet csak kielégíteni, az erdők tönkretétele nélkül. Ennél sokkal jobb megoldás, ha megfelelő technológiák alkalmazásával vagy az életmódunk megváltoztatásával sikerül elérni, hogy kevesebb faanyagra legyen szükségünk. Egyszerű példa: egy kisebb alapterületű, jól szigetelt, alternatív zöld energiaforrásokat is használó épület fűtéséhez jóval kevesebb fára van szükség.
A vidéki embernek is kell megélhetés
Sok esetben elhangzik, hogy a városi emberek nem gondolnak a vidékiek megélhetésére, amikor „zöld” nézeteiknek adnak hangot. Való igaz, hogy a kistelepüléseken kevés munkalehetőség adódik, és az erdőben gazdagabb tájakon a fakitermelés ezek közé tartozik. Mégis jelentős aránytalanság van aközött, hogy az ország ötödét borítják erdők és egyéb fás kultúrák (köztük műerdők), a lakosságnak ugyanakkor elenyésző hányada él a fakitermelésből, vagy általában az erdőgazdálkodásból. Komoly érv az erdőgazdálkodás mellett az, hogy munkát ad a vidéken élő közösségeknek, de amellett nem, hogy szinte minden erdőnkben fát kell termelni – ahogyan az jelenleg történik. Az erdőgazdálkodás GDP-hez való hozzájárulása nem éri el az 1%-ot; miközben az egészséges, túlhasználattól mentes, helyenként háborítatlan erdők nem csak a városi ember életminőségét jobbítják, hanem a vidéken élőkét is. Az érdek tehát közös, amely a társadalmunk minden tagját összeköti.
Minden erdőt kezelni kell, különben összeomlik
Az állítás mögé tett indoklás szerint a „túltartott”, „elaggott” fákból álló erdő „összeomlik”, vagy az ugyancsak használt szinonimával élve „összeszakad”. Az általánosításból egy szó sem igaz. A természetes erdők az ember megjelenése előtt is fennmaradtak úgy, hogy állandó maradt az erdőkép. Bár az érintetlen erdőtakarót rendszeresen érik kisebb-nagyobb bolygatások, amiket viharok, hótörés, tűz, rovarkárok stb. okoznak, de ez távolról sem jelent „összeomlást”. Az őshonos fafajokból álló erdőket minden további nélkül magára lehet hagyni, hogy a továbbiakban háborítatlanul fejlődjön, alakuljon. Idővel, itt-ott ki fognak dőlni benne a fák, ám ezek helyén azonnal megindul a felújulás. Végeredményként változatos szerkezetű, sok fafajból álló, az élővilágnak kiváló élőhelyet nyújtó erdő jön létre, és marad fenn hosszú távon is. Idős fák is lesznek benne, amelyek sokszor a két-háromszáz éves kort is elérhetik különösebb egészségromlás nélkül. Védett területeken – különösen nemzeti parkokban – természetvédelmi, klímavédelmi, tájképvédelmi szempontból ennek elősegítésére lenne szükség, leginkább a nemzeti parkok belső részein.
A kultúrerdők és faültetvények esetében ugyanakkor valóban értelmezhető az „összeomlás” kifejezés – ha ez alatt adott korba lépő fák egyszerre történő, nagyarányú kidőlését értjük. A gazdálkodó el akarja kerülni ezt az állapotot, illetve a fát a faanyag minőségének csúcsán érdeke kitermelni.
Létezhet tehát erdő hagyományos erdőgazdálkodás, sőt bármilyen kezelés nélkül is; miközben vannak olyan faállományok, ahol a gazdálkodás szempontjai megkívánják a törődést. A kezelés általános elvárása azonban minden alapot nélkülöző koncepció. Leginkább azt a szakmapolitikai célt igyekszik alátámasztani, hogy lehetőleg sehol ne maradjon ki erdő a faanyagtermelésből – még védett területen sem.
A tarvágás már nem divat
A tűzifarendeletet övező viták során is elhangzott kijelentés – ami talán bagatellizálni igyekezett a tarvágás jelenlétét az erdőterületünk kezelésében – sajnos nem igaz. Klasszikus tarvágás zajlik szinte minden kultúrerdőben és faültetvényen – vagyis a statisztikai erdőterületünk csaknem felén. Ennek során a faállományt egyszeri beavatkozással, egyszerre termelik le. Síkvidékeken a vágásterületet kituskózzák, felszántják, és mesterségesen felújítják. Sajnos azonban nem csak a „műerdőkben” történik tarvágás. Őshonos fafajú erdők közül a kocsányos tölgyesekben, hazai nyárasokban, égeresekben ez a fakitermelés általános módja a védett, sőt fokozottan védett területeken is. Hogy tehát a tarvágás ne lenne „divat” – meglehet, de egyelőre széles körben alkalmazzuk.
Hegyvidékeken tarvágás leginkább csak idegenhonos állományokban – például lucfenyvesekben, akácosokban – történik. Kiegészíti a képet ugyanakkor egy másik, hasonló módszer. Tölgyesekben, bükkösökben az ún. „fokozatos felújító vágás” a fakitermelés módja, amelynek során több egymást követő lépésben történnek a beavatkozások. Az utolsó lépés a végvágás, aminek során a tarvágáshoz tájképileg nagyon hasonló vágásterület jön létre, egymástól távol álló hagyásfákkal. A hétköznapi kiránduló ezt is tarvágásként érzékeli. Természetvédelemi szempontból szintén hasonlít egymásra a két módszer: mindkettő igen drasztikus beavatkozás az erdő életébe.
Az erdész a legjobb természetvédő
Sokat hangoztatott kijelentés, ami olyan változatban is előfordul, miszerint „nehogy már az erdésztől kelljen félteni az erdőt”. Nem vitatható, hogy akadnak olyan erdészek, akik elköteleződésük, magas szakmai tudásuk és tevékenységük alapján is a legjobb természetvédők közé sorolhatók. Sajnos azonban az erdész ágazat működését, stratégiáját, hétköznapi gyakorlatát nem ez a szűk kör határozza meg, befolyásuk a döntéshozatalra elenyésző. Az sem vitatható, hogy neves erdész szakembereknek komoly szerepe volt a 20. század első felében az intézményes természetvédelem létrehozásában. A 60-as, 70-es évek óta viszont egyre nyilvánvalóbbá váltak a két ágazat közötti szemléletbeli különbségek. Míg régen magától értetődő volt, hogy az erdőgazdálkodást minimális mértékben és csak a kiemelten védeni kívánt növény- és állatfajok érdekében korlátozzuk, ma már tudományos érvek szólnak amellett, hogy sok esetben az egész élőhely védelmére van szükség, aminek magával kell vonnia az erdőgazdálkodás, erdőkezelés koncepciójának reformját is. Ez a legtöbb erdész számára a mai napig nem elfogadott nézőpont.
Az erdész ágazatnak döntő szerepe van az erdőgazdálkodással kapcsolatos jogszabályok kidolgozásában, ami egyszerre segítheti és gátolja is a természetvédelmi szempontok érvényesítését. Tevékenységük komolyan hozzájárult az erdőterület megőrzéséhez, gyarapításához, aminek szintén vannak pozitív és negatív eredményei egyaránt. Meghatározták például a 20. század során érvényesülő fafajpolitikát – aminek eredménye a sok százezer hektáron létrehozott „műerdők” tengere. Az erdészek a mai napig komoly lobbitevékenységet folytatnak abba az irányba, hogy a védett területeken se folyjék természetvédelmi erdőkezelés, hanem maradjon a jelenlegi, hagyományos erdőgazdálkodás. Mindezt figyelembe véve nehéz kijelenteni, hogy „az erdész a legjobb természetvédő”. Persze erdészek sokféle intézményben, számtalan különböző munkakörben dolgoznak. Az állami erdőgazdaságokon kívül az erdészeti hatóságnál, nemzeti parkokban is. Nem egy kiváló erdész szakember munkája valóban segíti az erdőgazdálkodásban elinduló szemléletbeli változásokat, és a természeti értékek védelméhez is aktívan hozzájárulnak.
Minden erdőt erdészek hoztak létre Magyarországon
Az állítás ebben a formában semmiképpen nem igaz. A hegy- és dombvidékek erdeinek egy része mindig is erdő volt. Bár többször letarolták a történelem során, azok felújultak, és ma is hasonló fafajokból állnak. Magukon viselik az erdőgazdálkodás nyomait – például zömmel egykorúak –, de mégsem igaz, hogy valamiféle mesterséges kultúrák volnának. Másik végletet képviselnek azok az idegenhonos fafajokból álló ültetvények – például akácosok vagy feketediósok –, amelyek az ember közreműködése és állandó törődése nélkül nem is lennének az országban. Átmenetek is akadnak, például őshonos fafajokból telepített erdők, főként a síkságokon és a dombvidékeken.
Az eredeti állítás általában azt kívánja alátámasztani, hogy amit ember hozott létre, azt állandóan kezelnie is kell. Ez a megközelítés kizárólag a „műerdőkre” áll. Az őshonos fafajokból álló erdők, ha egyéb veszélyeztető tényezők nincsenek a közelben, akkor kezeletlenül, vagy minimális beavatkozások mellett is képesek a fennmaradásra, önszabályozó működésre.
Védett területeken nincs fakitermelés
A kirándulók között is akad olyan, aki kellő tájékozottság híján úgy tudja, hogy védett területeken nem folyik erdőgazdálkodás Magyarországon. Ha lát is vágásterületet, felhalmozott faanyagot az út mentén, úgy véli, hogy ez azért lehetséges, mert nem védett területen jár. Nos, a valóság ezzel szemben az, hogy az erdőrezervátumok magterületeit leszámítva, ami az ország erdőterületének 0,2%-át jelenti, elvben bárhol lehet fát termelni. A védett területek egy részén a terepviszonyok vagy más megfontolások miatt nincs hagyományos fakitermelés (ilyenek például az ún. talajvédelmi rendeltetésű erdők), ám ezek összterülete is csupán 3-4%-ot jelent. Miközben az erdők 20%-a védett, 40%-a pedig a Natura 2000 hálózat része.
Mondj egy fajt, ami kipusztult Magyarországról az erdőgazdálkodás miatt!
Leszámítva a történelmi korokban kipusztított nagytestű vadfajokat – a bölényt, jávorszarvast, barnamedvét, hódot stb. – valóban nehéz kipusztult növény- vagy állatfajról beszélni. (A nagyvad fajok közül néhány ráadásul napjainkban települ vissza az ország területére.) Olyat kiemelni, ami bizonyíthatóan az erdőgazdálkodás miatt tűnt el, még nehezebb. Ennek oka az ország kis területe, illetve hogy a nálunk élő fajok többsége széles elterjedésű, így a környező országokból van utánpótlásuk. Ne felejtsük el azonban, hogy a helyi kihalás ugyanolyan drámai esemény az ökoszisztéma működése szempontjából, mint a teljes eltűnés. Hiszen az adott állat- vagy növényfaj nem él ott többé, nem tudja betölteni az életközösségben elfoglalt korábbi szerepét. Ilyen értelemben az erdei élővilág nagy része az ország területének 80-90%-áról kipusztult. Nem csak a nagyvárosokban nem találunk fekete gólyát, foltos szalamandrát vagy hóvirágot, de az ország nagy részén, korábbi élőhelyeiken ugyancsak hiányoznak. Ahogyan eltűntek az őshonos fafajokból álló erdőségeink, és átadták helyüket a mezőgazdasági területeknek és faültetvényeknek, úgy tűntek el az ott élő fajok is.
A klímaváltozás miatt le kell cserélni az őshonos fafajokat
A klímaváltozás nem kíméli az erdeinket. Különösen a száraz, forró nyarak jelentenek olyan terheket, amelyek az őshonos fafajokból álló erdőket is példátlan kihívás elé állítják. Ebben a helyzetben sok döntéshozó jut olyan következtetésre, hogy más fafajokra kell lecserélni az erdeinket alkotó őshonos fákat, mielőtt azok a gyengülő egészségi állapotuk miatt elveszítik a gazdasági értéküket. Ennek azonban számos akadálya és kockázata van. A teljes erdei élővilág ugyanis az őshonos fákból álló erdőkhöz – tölgyesekhez, bükkösökhöz, ártéri erdőkhöz – kötődik. Nem lehet „kihúzni alóluk” az élőhelyet, csupán azért, mert valamelyest lecsökken a fák gazdasági értéke. Különösen a védett területeken elképzelhetetlen tehát az erdők egyszerű fafajcseréje. Amit ezzel szemben tennünk kellene, az a klímaváltozás szempontjából is drasztikus hatású hagyományos erdőgazdálkodás visszaszorítása. A tarvágások és egyéb véghasználatok klímát, talajt, növény- és állatvilágot károsító hatásainak megszüntetése segítené az erdőket abban, hogy rugalmas választ adjanak az új kihívásra, akár az ott élő fafajok relatív szerepének fokozatos megváltozása mellett.
A múltban ugyanakkor nem volt szokatlan az idegenből származó fafajok telepítése – így keletkeztek a már említett „műerdők”. Ezek esetében a klímaváltozás is más problémákat vet fel. Ilyen például a fenyőfélék fokozott tűzérzékenysége vagy a klímaváltozással megjelenő régi és új kártevők nagyobb gyakoriságú felbukkanása. Elképzelhető, hogy a „műerdőket” védett területeken kívül is át kell alakítani. Vagyis az őshonos fafajoktól aligha lenne célszerű megválnunk – ezzel gyakorlatilag tönkretennénk a természetes eredetű erdeink utolsó maradékait is. Az viszont elképzelhető, hogy a kultúrerdők és faültetvények körében komolyan meg kell majd fontolni, hogy a tarra vágásuk után mi kerüljön a helyükre. Ha arra minden feltétel adott, igazi erdővel is lehet próbálkozni…
A klímaváltozás miatt gyorsan növő fafajokat kell ültetni
Ennek a vélekedésnek az ad alapot, hogy a „szénmegkötés” révén csökken a légkör szén-dioxid-tartalma, vagyis a fák lényegében kivonják azt onnan. Minél inkább gyors növekedésű fákra „bízzuk ezt a feladatot”, annál hamarabb érünk el eredményeket. A lassú növekedésű fafajokból álló, esetleg idős, már egyensúlyban lévő erdők ebből a szempontból haszontalanok – vélik egyesek. Csakhogy ez a szembeállítás súlyos tévedés, és alighanem a cél helytelen értelmezéséből fakad. A cél ugyanis az, hogy a levegőből kivont szenet a növényzet nagy mennyiségben eltárolja. A gyors növekedésű fafajokból álló erdők (vagy faültetvények) – például a nyárasok – még idősebb korukban is viszonylag kevés szenet tárolnak. Nem beszélve arról, hogy ezeket a fafajokat rövid vágásfordulóval termeljük ki, így a megkötött kevés szén nagy része hamar visszakerül a légkörbe. Az idős, őshonos és vegyes fajösszetételű erdők ezzel szemben a széntárolás maximumát tudják nyújtani az adott tájban. Ameddig megőrizzük őket, addig tartják is – például a debreceni Nagyerdőnél jobb „széntárolót” senki ne keressen a széles Alföldünkön.
Fát vágni természetkárosítás
Listánk végére válasszunk a „sötétzöld” vélekedések közül is egyet. Tényleg természetkárosítás lenne bármilyen fa kivágása? Minden egyes fa értékes szerepet tölthet be az életközösségben vagy akár az épített környezetben, ezért nem teljesen elvetni való gondolat, hogy a kivágásuk kerülendő. Általánosítva azonban túlzás a megállapítás.
Ahogyan a természetes bolygatások – tüzek, viharkárok, rovarkárosítások – hatásait is átvészeli az erdő, úgy a fakitermelés sem okoz neki maradandó károkat – feltéve, hogy az elviselhető mértékű. Vagyis az ember által kivágott fa esete nem minden alkalommal természetkárosítás, legalábbis az ökoszisztéma működése szempontjából. Vannak azonban olyan esetek is, amikor egy-egy fa is különleges értéket képvisel – például a kimagasló kora miatt. Lehet, hogy közel s távol nincs hozzá hasonló fa, aminek ágaira fészket rakhat például egy sas, vagy olyan odúja van, amiben a denevérek, esetleg egy vadmacska búvóhelyet, telelőhelyet talál. Az ilyen, ún. habitat- (vagy biotóp-) fák kivágása komoly károkozás, amit mindenképpen el kell kerülni.
forrás: WWF blog 10-04
