A Gyulaji-erdő tájrégészeti emlékei – Az utóbbi években a magyarországi régészetben egyre nagyobb teret hódított a tájrégészeti szemlélet, amely nemcsak az egykori emberi lakó-és temetkezőhelyeket vizsgálja, de minden olyan nyomot, amelyet az emberi (gazdasági, ipari, közlekedési stb.) tevékenység hagyott a tájban, akár máig észrevehető módon.
6. Késő középkori pinceépületek nyomai a Gyulaji-erdőben
A Gyulaji-erdő területén tucatnyi elpusztult középkori falu helyét ismerjük. A régészeti kutatás itt is, mint másutt sokáig az egykori települések belterületére, templomaik környékére irányult. Később a lakott területek környékének felderítésére is sor került, amelyek során korábban alig ismert tájelemek is előkerültek. Ezek között legnagyobb számban kisebb-nagyobb mértékben a földbe mélyített – pontosabban: a domboldalba vágott – épületek felszíni nyomait sikerült azonosítani, amelyek hol magányosan, hol csoportokba rendeződve sorakoznak a tájban. A lejtős domboldalak aljában, oldalában vagy a lejtőperem szélén kialakított építmények helyét horpadás mutatja. Bejárati nyílásuk helye előtt – a lejtőmeredekség függvényében – általában megfigyelhető a kiásásuk során kihordott földből képzett terasz. Méretük változó, a helyüket jelző horpadás leggyakrabban 5–10 méter széles és 10–15 méter hosszú, egykori hasznos alapterületek 20–30 nm²-es lehetett. Pincelyukat csak elvétve lehet megfigyelni, tehát a tárolást nem a partfalba vájt lyukban, hanem magában az épületben oldották meg.
Funkciójuk és pusztulási koruk meghatározása a beomlott helyiségekből és főként az előttük fekvő teraszokról gyűjtött fémleletek segítségével végezhető el. A kevés érme alapján ezeket az épületek a 15. század második felében és a 16. század első felében, az 1540-es évekig, Tolna megye török kézre kerüléséig álltak fenn.
Hogy mire használták őket, arra a környékükön talált fémtárgyak utalnak. Kezdetben kizárólag pinceként gondoltunk rájuk, de a kevés szőlőmetsző kés és kapa mellett főleg famegmunkálásra utaló szerszámok (vésők, fúrók, szekercék), mezőgazdasági eszközök (sarlók), használati tárgyak (bicskák, kések, tűzcsiholók), és persze a ruházat elveszített kiegészítői (gomb, csat, lábbelivasalás) kerültek elő. Mindez arra utal, hogy az épületek nemcsak pinceként szolgálhattak, hanem összetett külső gazdasági üzemegységek, „hegyi tanyák” lehettek, ahol a szőlőfeldolgozás és bortárolás mellett egyéb mezőgazdasági tevékenység (rétgazdálkodás, gyümölcstermesztés stb.) és famegmunkálás is folyt.
Az utóbbi néhány évben csak a Gyulaji-erdőben tíz elpusztult középkori falu határában kb. száz ilyen épületet azonosítottunk (de hasonlókat ismerünk Tolna megyéből a hőgyészi erdőből és Szekszárd környékéről is). A legtöbb helyen csak néhány épület mutatható ki, de olykor akár tíznél is több, a már többször említett egykori Kospa falu határában pedig csaknem ötven. Az ország kevésbé bolygatott erdős területein bizonyára számos helyen várnak felfedezésre hasonló régészeti jelenségek.
7. Egy késő középkori pinceépület feltárása a tamási erdőben
A sorozat előző részében a török hódoltság elején elpusztult középkori falvak határában azonosított pinceépületekről, szőlőhegyi hajlékokról volt szó. Ebben a bejegyzésben egy régészeti ásatással kutatott hasonló épületet mutatok be, amelyet 2024-ben tártunk fel Tamási mellett, az egykori Kospa falu határában.
Az egyetlen helyiségből álló, 3,9–4,5×6,6 méter belső alapterületű építményt félig a földbe vájták, azaz hátsó fala teljesen a domboldalba mélyedt, míg bejárati oldala teljes magasságáig felmenő falú volt. Falai a késő középkori falusi építészetben megszokott módon, oszlopok közé fonott, betapasztott sövényfallal készültek. Mivel az épület tűzben pusztult el, sok égett tapasztásdarabot is találtunk. A pinceépület két hosszanti oldalán három-három nagyméretű oszloplyukat tártunk fel, rövidebb oldalainak közepén pedig a szelement tartó ágasfák helyét. Az oszloplyukak alján helyenként megtaláltuk a szenült gerendák maradványait is. A 120 cm hosszú bejáratot a nyugati oldalon, a pince tengelyétől északra helyezték el. Az épület belsejében, az északi fal mentén, a padlóba mélyedve két nagyobb, 120, illetve 150 cm mély, valószínűleg gabona tárolására szolgáló vermet tártunk fel. Az épület hátsó falába mellmagasságban kb. 280 cm hosszú, 20–25 cm széles falifülkét vágtak a löszfalba. A keleti zárófal folytatásában a partfalban pincelyukat nem találtunk, tehát a bort magában az épületben tárolhatták.
Az építményben és az előtte kialakított teraszon talált mezőgazdasági eszközök, szerszámok és használati tárgyak (pl. szőlőmetszőkés, szénahúzó horog; ráfhúzó vas; bográcsakasztó, evőár) és a vermek tanúsága szerint az objektum nem egyszerűen pince, hanem összetett külső gazdasági üzemegység volt. Bizonyára nemcsak szőlődolgozásra és bortárolásra használták, de időszakos tartózkodásra, szemes termény tárolására, illetve talán takarmány (széna) készletezésére is. A feltárás során talált érmék alapján az épület az 1540-es évek első felében pusztult el, és valószínűleg csak néhány évtizedig volt használatban.
Az osztatlan, egyhelyiséges, részben felmenő falú, tűzhely (valamint feltehetően kémény és ablak) nélküli szőlőhegyi épület néprajzi párhuzamai a 18. századtól kezdve Nyugat-Magyarországról ismertek. A feltárás révén egy, eddig csupán a néprajzi anyagból ismert épülettípust sikerült kb. két évszázaddal korábbra keltezni, és kimutatni a Dunántúl keleti részén is.
8. Elhagyott középkori utak a Gyulaji-erdőben
A Gyulaji-erdő területén fekvő elpusztult középkori településekről már sokat írtunk ebben a sorozatban. A településeket természetesen a régmúlt időkben is utak kötötték össze: általában minden faluból út vezetett a szomszédos falvak felé, sűrű, pókhálószerű rendszert alkotva. Ezek jelentették az úthálózat alsó fokát, hiszen voltak nagyobb utak, főutak is, amelyek egyes országrészeket vagy országokat kötöttek össze, de ezek elkerülték vidékünket.
A középkori falvak felhagyása után nemcsak a települések szűntek meg, de a falvakba vezető utak egy része is járatlanná vált. Ha ezeket nem érintette mezőgazdasági művelés, hanem benőtte az erdő, akkor nyomaik máig megmaradhattak, olykor egészen látványos formában. A Tolnai-dombságot alkotó löszben könnyen alakulnak ki mélyutak, helyi tájszóval horhosok vagy horgosok. A szekerek vasabronccsal megerősített kereke kivájja az utakat, amelyek erodálódását az időjárás is segíti. Felhagyásuk után a horhosokban lerohanó víz tovább mossa és szakadékká mélyíti az egykori út nyomvonalát. Így olykor több tíz méter mély szakadékok, vízmosások is kialakulhatnak, amelyekről sokszor nem is gondolnánk, hogy évszázadokkal korábban útként működtek. Ilyen mélyutak, sőt mélyútkötegek – azaz párhuzamosan egymás mellett futó egykori utak – a Gyulaji-erdő számos helyén láthatók, olykor több kilométeres hosszan is.
A mélyutak keltezésének, használati idejének hozzávetőleges megállapítása azon az elven alapul, hogy amennyiben közvetlen közelükben középkori lelőhelyeket találunk, akkor feltételezhetjük, hogy az utak – főleg, ha mára elhagyottan állnak – már több száz évvel ezelőtt is ott voltak, azaz az ismert lelőhelyeket kötötték össze.
Az elpusztult falvak határában olyan kisebb utak nyomait is megtaláljuk, amelyek egyes építmények, helyszínek (pl. templom, pincék) megközelítését szolgálták. Kospa falu már ismertetett középkori szőlőhegyén több olyan ösvényt, kisebb utat is ismerünk, amelyek egy adott pincéhez, épülethez vezettek, és valószínűleg csupán egy-két család használta őket.
A domborzattól és a közlekedés irányától függően nemcsak mélyutak alakultak ki, de úgynevezett teraszutak is: ezek valamelyest követik a szintvonalakat, ezért nem vágódtak be mélyen, de enyhe, szélesebb tereplépcső formájában felismerhetők a domboldalakon.
Néha leletek is megerősítik, hogy ezeket az utakat a régészeti korszakokban használták: nem ritkán kerülnek elő kocsialkatrészek vagy lábbelivasalások (csizmapatkók), de olykor kisebb viseleti vagy használati tárgyak is jelzik, hogy mikor használták leginkább (vagy éppen utoljára) ezeket a közlekedési pályákat.
9. Középkori szántóföldnyomok a Gyulaji-erdőben
Magyarországon a középkori mezőgazdaság, ezen belül a különböző művelési rendszerek kutatása kezdetben főként a néprajz- és a történettudomány keretében folyt. A régészet az 1970-es évektől, a régészeti lelőhelyek rendszeres összegyűjtését célzó régészeti topográfiai kutatások megindulásával kapcsolódott be ebbe a tevékenységbe.
Bár korábban az intenzív talajművelés miatt nehezen tűnt elképzelhetőnek, hogy hazánkban középkori eredetű szántóparcellák kerüljenek elő, erre mégis sor került olyan, a török hódoltság alatt elpusztult falvak környékén, amelyek határát a törökök kiűzése után nem vették újra használatba. Ezek többnyire periférikus helyzetű települések voltak, amelyek határa részben nehezebben művelhető, dombos területen feküdt. A parcellák úgy alakultak ki, hogy a meredek domboldalban a szántást a nehéz középkori ekékkel (a nehézkes fordulás miatt) hosszú ideig ugyanabban az irányban végezték, a földet lefelé fordították, ennek következtében tereplépcsőkkel elválasztott hosszúkás sávok alakultak ki a szintvonalakkal párhuzamosan. Az egykori parcellákat a szántás által létrehozott talajlépcsők és földteraszok segítettek a terepen felismerni.
Az országban először éppen a Gyulaji-erdőben sikerült középkori szántóföldnyomokat kimutatni. Ez a kutatás a tamási születésű Torma István nevéhez fűződik, aki Tamásitól délre, az e helyen már sokszor említett, a török hódoltság kezdetén, a 16. század közepén elpusztult Kospa falu környékén ismert fel olyan szántóparcellákat, amelyek eredetét teljes bizonyossággal lehet a középkorra keltezni. Ezek négy nagyobb csoportba fekszenek, teljes területük csaknem 1 km²-t tesz ki. A Torma István által megfigyelt szántóföldnyomok hosszúsága 200 és 800 méter között váltakozik (de van több mint 1 km hosszú is), szélességük pedig 5 és 50 méter között mozog.
Az azóta eltelt időben az ország más részein is sikerült kimutatni hasonló középkori művelési nyomokat (Sümeg-Sarvaly, Bánokszentgyörgy-Szentmihály), bár további, nehezen keltezhető szántóföldnyomok máshonnan is ismertek. Ezért is fontos, hogy a Gyulaji-erdőben újabban több elpusztult falu környékén is figyeltünk meg hasonló kisebb-nagyobb régi szántóparcellákat. Ezek pontos feltérképezése, a különböző művelési rendszerek által hátrahagyott nyomok elkülönítése a jövő feladata. Mindez jól mutatja, hogy a mai erdő területe egykor sokkal intenzívebb mezőgazdasági művelés alatt állt, mint ahogyan sokáig gondoltuk.
10. Középkori halastavak nyomai a Gyulaji-erdőben
A középkorban a böjti napokra vonatkozó húsfogyasztási tilalom miatt jelentős volt a halfogyasztás. Halakat nemcsak folyóvizekben fogtak, hanem tenyésztettek is őket, amihez természetesen halastavakra volt szükség.
A hazai középkoros régészet elsősorban az elpusztult szerzetesrendi intézmények, kolostorok környékén mutatott ki mesterségesen létesített halastavakat. Az egykori tómedrek mélyedései és a vízduzzasztáshoz összehordott gátak olykor máig is jól látszanak a tájban, főleg erdős vidékeken, pl. a Balaton-felvidéken vagy az Abaúji-Hegyalján.
A Gyulaji-erdő egyetlen középkori kolostorának, egy Ágoston-rendi prépostságnak a helye az egykori Től faluban található (maradványairól itt már volt szó korábban). Az épülettől kb. 600 méterre, a Vörös-víz nevű patak egy mára már kiszáradt, rövid mellékágán 8–10 méter széles, kb. 50 méter hosszú, a felszínből 1–1,5 méterre kimagasodó völgyzáró gát figyelhető, amely „mögött” 20–25 méter széles, ma rétként hasznosított lapos tófenék látható.
Halastavakat nemcsak szerzetesrendi közösségek készíthettek, ezek olykor közönséges falvakban is előfordultak. Erre példa az e sorozatban már sokszor említett középkori Kospa falu határa, ahol a falu helyét keresztülszelő kis patak medrén három mederből álló „tórendszert” sikerült azonosítani. Maga a halastó 8–10 méter széles és csaknem 40 méter hosszú, végét észak felé gát zárja le, amely egy helyen nyitott, ami jelzi, hogy merre vezették tovább belőle a patak vizét. A tó fölött, a patak medrét kiszélesítve két kisebb, mára erősen feltöltődött „rekeszt” is megfigyeltünk: az első a nagy tómedertől kb. 25 méterre található, mérete 5–8×13 méter, míg a másik az elsőtől 15 méterre fekszik, alapterülete kb. 6×13 méter. A két kisebb rekeszt valószínűleg halnevelésre, illetve bizonyos halak elkülönítve tartására használták. 1542-ben a közeli Szil faluban (ma Somogyszil) „haltartónak” nevezett rekeszt említenek, a két kisebb kosbai „medence” valószínűleg szintén hasonló lehetett.
A Gyulaji-erdőben a patakmedrek rendszeres átvizsgálásával valószínűleg további régi halastavakat is fogunk még találni, amelyeket hagyományos régészeti módszerekkel és természettudományos vizsgálatokkal is érdemes lesz kutatni.
A sorozathoz kellemes olvasást kívánunk!
szerző: K. Németh András
forrás: Wosinszky Mór Múzeum
