Annyi minden van mögöttünk: beszéljünk végre újra a fákról! Sőt, a faültetésről, amely nem csak ökológiai szükségszerűség, hanem igazi, elemi közösségi érdek és ünnep. Az Erzsébet emlékfákról lesz ezúttal szó.
Nagyon sokféle irányból megközelíthető a XIX. század utolsó évének hihetetlen, milliós léptékű faültetési mozgalma, az Erzsébet emlékfák története. Röviden a történet magva az, hogy miután a sokak által rajongva tisztelt Sissyt egy merénylő 1898. szeptember 10-én meggyilkolta, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter Erzsébet-napon felhívással fordult az ország lakosságához: ültessenek a királyné emlékére fákat. Megmozdult az ország – az az ország, amely egyébként 2 évvel korábban a millenniumi ünnepségek kapcsán már egy hasonló emlékfaültetési-mozgalomban milliós nagyságrendben ültetett fát szerte a Kárpát-medencében. Darányi minisztériuma ehhez minden segítséget megadott, de egyúttal pontos adminisztrációt is vezetett, ennek köszönhetjük, hogy az Erzsébet emlékfákról egészen elképesztő, gyakorlatilag egyedszintű adatbázis áll rendelkezésünkre abban az albumban, amelyet a következő évben kiadtak.
Óriási számokról volt valóban szó, hisz a telepített fák, bokrok, cserjék száma elérte a 3 milliót! A Kárpát-medence minden szegletében Erzsébet-ligetek, Erzsébet-kertek, fasorok, parkok, sőt, egész erdőségek jöttek létre. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a korábbi, millenniumra meghirdetett faültetési mozgalomban is közel kétmillió facsemetét plántáltak el, akkor kijelenthető, hogy ebben a néhány évben tényleg nagyon jelentős fásítás volt.
Faültetés és az erőforrások
Persze tegyük hozzá, hogy itt nem a mostani 10 millió Fa közösség vonatkozásában ismert szerény civilek eszközei álltak rendelkezésre, hanem az akciót a teljes magyar államapparátus támogatta infrastruktúrával, szakértelemmel és anyagilag is.
Nyilvánvaló, hogy komoly identitás- és kultuszépítési gondolat, ha tetszik, marketingcél állt az akciók mögött. A millenniumi fák a „hazafiúi érzetet” kívánták erősíteni, megtámogatva a magyarosító törekvéseket egy akkor még erősen soknemzetiségű országban. „Az alkalom nemzeti jellegénél fogva pedig a honi fanemek előbbre helyezendők” – írta rendeletében Darányi, azaz kifejezetten hosszú életű és őshonos, „magyar” fajokat ajánlottak ültetni: tölgyeket, hársakat, havasi fenyőket és tiszafákat. Erzsébet királyné pedig tényleg a kor „celebje” volt, az aradi vértanúk és az önkényuralom emlékétől teljesen soha megtisztulni nem tudó Ferenc József mellett vagy ellenében a magyarokat szerető, segítő, tündöklően szép és karcsú Habsburg családtag. Egyébként Erzsébet valóban szerette is a természetet, gyakorta kirándult a hegyekben (ez akkoriban divatos is volt), ezért különösen illet hozzá a faültetés gondolata.
Az 1896-ban kiadott millenniumi faültetés rendeletében a földművelési miniszter tételesen felsorolta a bevonni kívánt szerveket. „Az állami erdők kezelésével megbizott erdőhatóságok, valamint az erdészeti akadémia és az erdőőri szakiskolák, nemkülönben a kincstári gazdasági és lótenyészintézeti birtokok, fürdők kezelőségei, a gazdasági akadémia, gazdasági tanintézetek, földmívelési, kertészeti és vinczellériskolák gondoskodjanak arról, hogy a kezelésök alatt lévő birtokok minél több nevezetesebb pontjain, továbbá a tartós fenmaradással biztató épületek, községi közterek vagy más állandó gondozásban részesülő emlék- és határjelek szomszédságában, tanulmányi czélokra szolgáló vagy díszkertekben s egyéb alkalmas helyeken — lehetőleg nyílt és szabad területen — emlékfák vagy facsoportok ültettessenek.” Arra is kötelezték őket, hogy szaktanácsadással segítsék a folyamatot és terjesszék a faültetés eszméjét minél szélesebb körben.
Sok szép gondolat fogalmazódott meg Darányi miniszter úr Erzsébet tragikus halálát követő 1898-as felhívásában is, de azért a leglényegesebb talán az utolsó mondatban lett lefektetve. „Végül ez ügyben kibocsátott körlevelem másolatát tudomás és ahhoztartás végett idecsatolva azzal a megjegyzéssel küldöm meg, hogy a tárczám köréhez tartozó mindama hatóságok, melyek facsemeték s kiültetésre való fácskák nevelésével foglalkoznak, a hátrány nélkül átengedhető készlet keretén belül csemetéket és fácskákat a jelzett czélra ingyen bocsáthatnak az e végből hozzájuk fordulók rendelkezésére.” Azaz itt a korábbinál is jelentősebb állami dotáció lépett be, a facsemetéket jelentős mértékben ingyen juttatták a közösségek részére.
Faültetés és helyi közösségek
Mégis nagyon leegyszerűsítő magyarázat volna, ha azt gondolnánk, emiatt az erős állami szerepvállalás miatt lett ilyen példátlanul sikeres faültetési akció az Erzsébet emlékfák ügye. Merthogy az lett, az (online is elérhető) emlékalbumot böngészve a legkülönbözőbb csoportok felsorolását találhatjuk: a vasúttársaság, a katonaság, az iskolák vagy a községi elöljáróságok mellett nagyon sok egyházi közösség, baráti társaság, egylet, sportklub, cég és magánszemély is úgy érezte, hogy fát kell ültetnie Erzsébet emlékére. Az országot járva még ma, több, mint 125 évvel később is itt-ott láthatunk Erzsébet-ligeteket, emlékparkokat, fákat. A régi képeslapok egész sorát lehet felvonultatni, ahol ezeket mutatták be, a legtöbb helyen kis gyűlés, ünnepség kísérte a faültetés aktusát, és gyakran került emléktábla vagy oszlop is melléjük.
Az egyik legszebb megoldás ebben a selmecbányai erdészeké volt. Aki nézegette már kicsit hosszabban Csontváry látképét Selmecbányáról, biztosan kiszúrta az erdőben, a kálváriától jobbra azt a fura E betűt. Az Erdészeti Lapokban 1899-ben részletesen beszámoltak arról, hogyan alakították ki a királyné emlékére ezt az E-t a város melletti Kisiblye felett. „A kitűzött alak által elfoglalt helyen levő satnya növésű lomblevelű fák kivágatása s azok kihordása után az ültetéssel nyert befejezést a munkálat. Az ültetés április hó második felében 2-3 éves, kétharmad részben luczfenyő és egyharmad részben vörösfenyő-csemetékkel történt. A vörösfenyő és részben a luczfenyő is jelenleg átmeneti fafaj gyanánt, védőállabként szerepel, mely alá jegenyefenyő és tiszafa fog telepíttetni. Később, a mikor e csemeték megerősödnek s kellő nagyságot érnek el, a vörösfenyő egészben, a luczfenyö pedig részben kivágatik s a dicsőült nagy Királyné nevének kezdőbetűje, a hosszú életű jegenyefenyő és tiszafa sötét koronájú törzseivel, a világos-zöld színű lomberdő közöl mindig élesen fog kiválni.” A messziről is jól látszó E betű hossza 115 méter, legfelső és alsó szárai 55 méter, középső szára 25 méter hosszúságú volt, és a betű minden bordája 15 méter széles. A látványos erdőjel mellett forrást neveztek el Erzsébetről, illetve további ligetek, fasorok is létesültek itt.
Állami támogatással, jelentős erőforrással, erős marketinggel valósult meg az egész faültetés. De volt még valami nagyon lényeges: a polgárosodó Magyarország ekkortájt ismerte fel, hogy a közösségépítés igen fontos színterei a parkok, sétaterek és a közös emlékhelyek. Hogy a fák nem csak árnyat, gyümölcsöt, tűzifát adnak, hanem fontos mentális tájékozódási pontot is. Praktikusan persze évszázadok (ezredeket is írhatnánk) óta megvolt ez a gondolat, hisz a nagyobb egyedeknek jelentős szerepe volt a határvonalak kijelölésében, számontartásában, a tájékozódásban. Gyakran bukkannak fel fafajok a települések névadójaként is. És a fák szakrális jelentősége is egészen messzire nyúlik, a legtöbb ősi vallási iratban, hagyományban megjelennek.
De ez, amit az Erzsébet emlékfák kapcsán látunk, egy újfajta szerep volt: a faültetés közös aktusa révén erősödött a kisközösségi mi-tudat, és egyúttal létrejöttek azok a központi ligetek, terek, ahol újra meg újra meg lehetett erősíteni ezt a közösséget. A kopár területek (sokszor a filoxéra nyomán kipusztult szőlősök) befásítása és a települések pormentesítést szolgáló zöldítése mellett ez a faültetés minőségileg újat hozott: megteremtette a kialakuló városok addig nem létező zöld tereit, a parkokat és ligeteket, a sétatereket, a fokozatosan a gyerekek számára is játékteret nyújtó közparkokat. Ez korábban nem tartozott hozzá feltétlenül a város fogalmához, ekkorra viszont már nagyon nagy szükség lett rá. Ezek a fák övezte közterek váltak a közösségi élet megélésének, a korzózásnak, ismerkedésnek, az eszmecserének a mindennapi színtereivé: azaz azzá, amit a polgári társadalom egyik legfontosabb elemének tartunk.
És ez a faültetés nagyon fontos aspektusa ma is, az ökológiai érvek mellett ezért van különösen nagy szükség ma is mozgalomra. Hisz a fák és a közösség építése: szorosan összetartozó fogalmak.
forrás: Vulkán Folyóirat
