Kína: Egykor kopár sivatag volt, ma a világ legnagyobb ember alkotta erdője: a félmilliárd fát magába foglaló Saihanba Nemzeti Erdőpark három generációnyi munkával lett Kína zöld csodája.
Peking zöld tüdejének nevezik a Kína legészakibb részén, Hopej tartományban található Saihanba Nemzeti Erdőparkot. (FATÁJ megjegyzés: a wikipédia szerint 200,29 négyzetkilomérernyi a területe; a kínai állami tv-társaság egyik kisfilmjében 767 négyzetkilométert jeleznek; egy másik kisfilmben pedig 93000 hektárt, vagyis 930 négyzetkilométert.)
Nehéz elhinni, de a kínai fővárostól 300 kilométerre fekvő, a Belső-Mongólia Autonóm Terület déli szélével határos buja zöldfelület nem is olyan régen még kietlen föld volt, ma pedig a világ legnagyobb ember által létrehozott erdeje.
Grandiózus faültetési program kezdődött 1962-ben
Saihanba egykor császári pihenőhely volt hűvös nyári időjárásának és vadászterületének köszönhetően, azonban az erdőirtás és az erdőtüzek miatt a Csing-dinasztia végére sivataggá változott. Az erős északi szelek tovább rontották a helyzetet, rendszeresek voltak a homokviharok, ami nemcsak helyben okozott gondot, hanem a szél akadálytalanul fújhatta a homokot Peking felé, ami komoly problémát jelentett a fővárosban és környékén.
Qian Jia / Getty Images Hungary
Ekkor határozta el a véreskezű diktátor, Mao Ce-tung által vezetett kommunista kormány, hogy mesterséges erdőt hoznak létre a kietlenné vált területen. 1962-ben odavezényeltek több mint 120, többnyire a húszas éveikben járó, erdészeti végzettségű fiatalt, hogy 242 helyivel együtt ültessenek fákat. A csapat számos kihívással nézett szembe, a rendkívüli hideg és szárazság mellett az is gondot okozott, hogy csak a legegyszerűbb eszközökkel voltak felszerelve.
Eleinte alig maradtak életben a facsemeték
Ren Cung-jüan már 80 év fölött jár, de jól emlékszik arra, amikor 1963-ban megérkezett a Saihanba erdőgazdaságba.
„Port és homokot fújt a szél, kövek és sziklák gurultak. Se fa, se fű, se marha nem volt” – idézte fel a kezdeteket a nyugdíjas gépészmérnök. Amikor homokviharok jöttek a sivatag felől, úgy érezte, „mintha homokot és port öntöttek volna a ház tetejéről”.
Ren elmondása szerint az élelem és a szállás mindig hiánycikk volt, ezért maguk termesztettek krumplit, kukoricát, és sátrakat, kunyhókat állítottak, amelyek alig tudták visszatartani a fagyos szelet. A legjobban azonban attól tartott, hogy a küldetésük kudarcba fullad. Az erős szél miatt lehetetlennek tűnt a fák ültetése a fagyos fennsíkon, az első két évben az elültetett csemeték több mint 90 százaléka elpusztult, és nem sok kellett ahhoz, hogy az erdőgazdaság megszűnjön.
Közben a férfi rájött, hogy a Szovjetunióból importált faültető gépek nem voltak jók az ottani terepviszonyokhoz, ezért áttervezte őket, hogy a facsemeték mélyen a talajban erős gyökeret tudjanak növeszteni. „A gépek felszántották a száraz talajt, és elültették a facsemetéket. Olyan volt, mintha egy hatalmas zöld ecsettel festették volna a földet” – mondat Ren.
Az erdőgazdaság 1964 tavaszára áttörést ért el, és a csemeték túlélési aránya meghaladta a 90 százalékot.
Sivatagból zöld oázis három generáció alatt
Az erdősítést végző emberek közül sokan helyben alapítottak családot, és a fiatalok jó része folytatta szüleik küldetését. Három generáció munkája kellett ahhoz, hogy a kopár területből zöld szigetet hozzanak létre, és 11,4 százalékról 80 százalékra növeljék az erdősültség arányát. Ezt a teljesítmény ismerte el az ENSZ Környezetvédelmi Programja 2017-ben, amikor a Föld bajnoka címet adományozta a Saihanba Erdősítő Közösségnek.
A világ egyik legnagyobb mesterséges erdője – ahol csaknem félmilliárd fa van – ma már évente 137 millió köbméter tiszta vízzel látja el Peking és Tiencsin térségét, a növényzet 550 ezer tonna oxigént bocsát ki, továbbá a terület több száz állat- és növényfajnak is otthont ad. Peking természetesen előszeretettel büszkélkedik a valóban lenyűgöző, ugyanakkor parancsra végrehajtott erdősítési programmal, és hogy mennyire elkötelezettek az ökológiai projektek mellett.
forrás: Dívány
