Idén jelent meg a már évek óta alapos munkával készülő Kortalan fa című könyv, amely igen nagy népszerűségre tett szert rövid idő alatt. A szerzők, Dr. Orlóci László és Dr. Kisvarga Szilvia a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Dísznövénytermesztési Kutatóintézetétől, a Budatétényi Rózsakertből, valamint Horotán Katalin az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemről.
Egy faj, mely túlélte a dínókat, mely 270 milló éve él a Földön. Egy faj, melynek a felfoghatatlan régmúltból nem maradtak élő rokonai. Egy faj, mely levelének nincsen párja. Egy faj, melynek eredeti termőhelyét újra fel kellett fedezni. Egy faj, mely egyetlen gombával kötött barátságot.
Egy fa, mely mindennek ellenáll. Egy fa, mely sírásával megmentette társát. Egy fa melynek koronájának alján egy villámcsapás után zöld, tetején pedig sárga levelek hajtanak. Egy 1000 éves, 6 méter törzskerületű fa, melyet kitörése után a földbe visszaültettek és kihajtott. Egy fa, melynek egyik ága lány a másik fiú.
És megannyi hatásvadász cím, mellyel egy jó újságíró felhívhatná cikkére a figyelmet. Ez esetben, a könyvben olvasható történetek még címeknél is érdekfeszítőbbek.
A faj, amely még látta a dinoszauruszokat
Ginkgo biloba – milyen növényt takar ez az egzotikusnak tűnő latin elnevezés, amely talán nevében is kilóg egy kicsit más, a megszokott ás átlagosan hangzó tudományos elnevezésektől? A Ginkgo biloba – vagyis magyar neve szerint páfrányfenyő – valójában egy nyitvatermő növény, amely már a paleozoikumban megjelent, de a mezozoikumban terjedt el igazán, leginkább Ázsiában és egyes források szerint az Észak-Amerikai kontinensen is. Bár amikor kialakult, még nagyon másként néztek ki a kontinensek, mint ma.
A Ginkgo biloba története az ősi időkig nyúlik vissza. Szakemberek kutatási eredményei szerint már 270 millió évvel ezelőtt, a perm korszakban már jelen volt a Földön.
Honnan ismerjük ezt az évszámot? Számos bizonyíték áll rendelkezésünkre, amelyeket a Föld magába rejtett és megőrzött erre a hosszú időszakra. Ilyen például az egyik leghíresebb, a Nebraska államban talált 270 millió éves Ginkgo levélfosszília (megkövesedett levéllenyomat). Ha belegondolunk, ebben a korszakban volt többek között a dinoszauruszok aranykora a Földön, ekkortájt ők voltak a bolygó egyeduralkodói. Elképesztő abba belegondolni, hogy a mai Ginkgo fák ősei találkoztak a dinoszauruszokkal, látták felemelkedésüket és bukásukat, s sejtjeiken, lelkükön keresztül elhozták számunkra a letűnt idők világát.
Egyedüli túlélője volt annak az evolúciós vonalnak, amelynek tagjai voltak a cikászok és a páfrányok is. Elsődleges géncentruma Délnyugat- és Kelet-Kína. Jelen van Japánban és Koreában is, de ezen országok géncentrumi mivolta kétséges, ugyanis számos tényező utal arra, hogy az itt jelen lévő egyedeket az ember hozta be mintegy 2000 évvel ezelőtt. Ezt már Elwes és Henry a fajról írt, 1906-os tanulmányukban is leírták. A cikk szerint 1899-ben egy bizonyos Mrs. Bishop Japánban őshonos páfrányfenyőfákat figyelt meg. Ez viszont teljességgel lehetetlen – írja a szerzőpáros, hiszen Japánban a fa nem őshonos, csak Kínában. És ezt Elwes-en és Henry-n kívül azóta is számtalan japán tudós és botanikus, erdész szakember is vallja. A Ginkgo őshazája – és egyben utolsó mentsvára is a jégkorszak idején – Kína volt.
A Ginkgo biloba társai voltak ebben a földtörténeti szakaszban a tűlevelű fenyők, a szilek, az égerek, a nyírek is – persze az ősibb változataik, amelyek ma már nincsenek jelen az életünkben – ellentétben a páfrányfenyővel! A Ginkgo biloba a tűlevelű fenyők elődje, ezzel tulajdonképpen az egyetlen élő képviselője a páfrányok és a tűlevelűek közötti „átmeneti szakasznak”. Bár magyar nevében szerepel a „fenyő” szó, a szó hagyományos értelmében vett fenyőkkel ellentétben nem termel gyantát, nincsenek gyantajárataik. Ez azonban csak egy különbség a sok közül. Korábban a fenyőkkel egy rendszertani egységbe sorolták, mára azonban számos kutatási eredmény azt mutatja, hogy külön, egyedi evolúciós ágat alkot ez az egyetlen faj.
Ha nagyon szeretnénk valamelyik törzzsel rokonsági kapcsolatot felállítani, akkor talán azt mondhatnánk, hogy a cikászokkal és a páfrányokkal mutat a faj több egyezést. A cikászok, más néven szágópálmák régebbi tudományos magyar elnevezése pálmafenyő volt, ami szintén mutatja az ősi rokonsági kapcsolatot a fenyőkkel.
A jelenkor fajai már átalakultak, nem egyeznek az ősi fajokkal. Érdekesség, hogy ezek az ősi pálmák a karbon időszakban jelentek meg és a perm időszakban szinte teljesen benépesítették a Földet. Ennek az lehet az oka, hogy ekkoriban aszály uralkodott, amelyet a páfrányok és az ősi harasztok nem viseltek el, emiatt sok faj kihalt. A cikászok mai formái osztott levelűek, ám az egyik legkorábbi cikász, a Bjuvia még osztatlan levelű volt.
Ezt mai szemmel már elég nehéz elképzelni. A szaporodása igencsak hasonlít a Ginkgo-hoz – ezért is gondolták korábban, hogy rokonok egymással. Egyes feltételezések szerint a cikászok és a páfrányfenyők útja a korai karbon időszakban vált ketté az evolúcióban.
A mai kor növényeinél kialakult szaporító szervrendszer a korai vagy középső jurában jelent meg, mely korba a nagysikerű Jurassic Park című mozifilm is visszarepít minket. A jura kort követte a kréta korszak, amikor is új Ginkgo fajok alakultak ki és terjedtek el Laurázsia területén, majd a nagyfokú diverzitás lecsökkent a paleocén időszakra, és csak néhány fajuk maradt meg, nagyrészt az északi féltekén, majd csökkent le az élettere a mai Kína területének bizonyos részeire. Ekkortól a Ginkgo egy magányos, hazátlan vándor lett, egy egzotikus utazó, szétszórva a világban.
Több százmillió éven keresztül jelen volt a Földön – legelték a növényevő dinoszauruszok, elsétáltak mellette a rettegett Tyrannosaurus rexek, majd később pihentek árnyékában a kardfogú tigrisek és ágaiból talán eszközöket készítettek őseink. A faj végig jelen volt az egyedfejlődés során, mindent látott, bemutatkozott az evolúció számos résztvevőjének, akik sorra kihaltak mellőle.
Ősi fa, amely túlélt mindent – a dinoszauruszokat elpusztító kisbolygó becsapódásától elkezdve a földtörténeti korokat, a jégkorszakokat, elviseli az embert és a klímaváltozást is. Meddig képes erre egy-egy példány? Meddig él a Ginkgo?
Azt kell mondanunk, hogy erre nincs határozott válasz. A faj genomjából ugyanis hiányzik a sejthalálért felelős gén, amely azt jelenti, hogy a Ginkgo tulajdonképpen örökéletű. Az öregedési mechanizmus ezen hiányát a kutatóknak azonban még nem sikerült megfejtenie. Megjelent egy tanulmány a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban, ahol leírnak egy érdekes kísérletet erre vonatkozóan.
A kísérlet során fiatal és idős fák osztódó szöveteit és öregedést kiváltó génjeit vizsgálták. Megállapították, hogy az idős levelekben folyamatosan kifejeződik a gén, hiszen a levelek évről évre lehullanak, viszont a törzsben és az ágakban egészen más a helyzet. Az idős fák és a fiatalok is egyaránt termelnek osztódó szöveteket, ezek a szövetek semmiben nem különböznek a vizsgált 3 éves és a 667 éves fákban. Lehet, az idős fatestben lelassul az osztódás, de nem szűnik meg, ezáltal a növekedés sosem fejeződik be és mindig képes reprodukálni magát.
A Föld legidősebb Ginkgo biloba egyedei is ezt mutatják. A legidősebb Ginkgo Európában lassan 300 éves, míg Kínában élnek 3000 évnél idősebb fák is. Japánban pedig regisztráltak egy 1200 éves egyedet is. A szecsuáni Lengqi-ben becslések szerint egy, több mint 1400 éves egyed él. A megújulása szintén egyedi a növényvilágban, semmihez nem köthető. Ugyanis, amikor a fa elérkezettnek látja az időt arra, hogy utódaiban éljen tovább, a törzsén elkezd chi-chiket fejleszteni.
A chi-chi (cici) szó emlőt jelent, amire megjelenésében is hasonlít. Ezek a Ginkgo léggyökérszerű képződményei, melyeken rejtett vegetatív rügyek találhatók, melyekből a növény képes megújulni. A fa törzsén tehát ilyenkor kisebb-nagyobb dudorok keletkeznek – kinövések ezek, amelyek lapítottak, lekerekítettek és nagyon lassan fejlődnek ki. Amikor meglátjuk a chi-chiket a fatörzsön, akkor ez azt jelenti, hogy a fa élete utolsó szakaszába lépett. Nem betegségek által, nem a nem megfelelő környezeti tényezők miatt, hanem mert ez van beleprogramozva az ősi génkészletébe. Nem csak az idősebb, néha a fiatalabb fákon is megtalálhatók. Ezek kifejlődése úgy tűnik, traumatikus eseményekhez, környezeti stresszhez vagy egyéni tulajdonságokhoz köthetők.
A chi-chik egyre nagyobbak lesznek és a talaj felé kezdenek fejlődni. Egészen addig nőnek, amíg el nem érik a talajt, majd pedig legyökereznek. Ezt követően egy ideig együtt fejlődnek az anyafával, annak részei maradnak, de ez nem tart örökké.
A chi-chi kifejlődésével egyidejűleg ugyanis a fa el fog pusztulni. Amint a chi-chikből kifejlődött utódok megerősödnek, az anyafa elhal és átadja a helyét az utódainak, amelyek tovább viszik az ősi génkészletét. És hogy mi a kiváltó oka ennek a folyamatnak? Nem tudni, ezt még rejti előttünk az idő, de egy biztos: nincs meghatározott életkorhoz kötve, ugyanis az igazán idős, több száz éves fáknál ugyanúgy előfordul ez a jelenség, mint a fiatalabbaknál, például a 80 év körüli kőszegi, azóta már kivágott egyed esetében. Hozzá nem értő botanikusok és parkok fenntartói gyakran ezt betegségként ítélik meg és kivágják a fát – pedig nem beteg… Csupán méltósággal akart meghalni, utódai körében.
A kutatók úgy vélik, hogy egykor a világon – még a jura korszakban – számos Ginkgo faj létezett és népesítette be a bolygót. Jelenlegi ismereteink szerint legalább 6 család volt még a Ginkoales rendben a Ginkgoaceae család mellett, melynek egyik tagja volt a mai fajhoz eléggé hasonlító Ginkgo adiantoides, vagy a szintén vizsgált másik kihalt faj, a Ginkgo yimaensis, mely főként abban különbözött a Ginkgo bilobatól, hogy kevesebb levélfelület, szeldelt lombozat jellemezte, így kicsit jobban hasonlított a tűlevelű nyitvatermőkhöz.
Aztán 2003-ban Zheng és munkatársai rátaláltak a Ginkgo apodes fosszíliáira is. Ez a faj volt az igazi kapocs a Ginkgo biloba és a tűlevelűek között, ugyanis ennek a fajnak tűszerűen vékony levelei voltak. A Ginkgo apodes nagyjából 120 millió éve élt, csak ezt követően jelent meg a Földön a Ginkgo adiantoides, amely igen sokban hasonlított a mai Ginkgo bilobahoz, de levelei sokkal inkább lekerekítettek voltak.
Az utolsó jégkorszak idején még a megváltozott környezeti tényezőkkel is meg kellett küzdeniük. Ennek során több fajuk valószínűleg kihalt, eltűntek az egész amerikai kontinensről. A jégkorszak után, 11.000 évvel ezelőtt már csak Kínában voltak megtalálhatók, ide szorultak vissza. A természet pedig halhatatlanságra tanította ezt a fafajt, ezért fennmaradt. Innen terjedtek el a buddhista kolostorokban és a Távol-Kelet népei között. Elwes és Henry 1906-os munkájukban megemlítik, hogy Japánban és Kínában is igen korlátozott számban fordulnak elő a nyitvatermők.
A Kortalan fa című könyv a Libri könyvesboltokban vásárolható meg, illetve a szerzőknél a 22. kerületben, a Budatétényi Rózsakertben és az orloci@gmail.com címen.
forrás: MATE
